Lakner László kiállításáról

Lakner László (Budapest, 1936) nevét sokáig a pop art megjelenésével azonosították a magyar művészetben. Az un. Iparterv-csoport tagjaként a magyar neoavantgárd egyik központi alakja. Főiskolai mestere Bernáth Aurél volt. A Bernáth-tanítványok kisebbfajta forradalmat csináltak a hatvanas években; részben elrugaszkodva mesterük stílusától, másrészt viszont a szakmai igényesség betartásával mesterük szellemében dolgoztak. Lakner már igen korán élt a művészettörténeti idézeteknek a nyolcvanas években divatossá vált eszközeivel, hogy mondanivalóját kifejezze. A korai popos Lakner-festmények tematikája – eltérően az amerikai pop arttól – nem elsősorban a populáris témákra, sokkal inkább társadalmi-politikai kérdésekre koncentrált. Több mint harminc éve Berlinben él és dolgozik.

Lakner László – Nyomok

2016. 05. 05. – 2016. 06. 03.

Art+Text Budapest

Budapest, V. Honvéd utca 3.

Deák Csillag: A mester egészségére

Nem lehet parancsszóra tüsszenteni. Oka van annak, ha tüsszentünk, valami irritálja az orrunkat. Lakner László tüsszentései, Tüsszentés (1980) című sorozata sem véletlenek, bár annak hatnak. De mi irritálja a művész orrát? Mit keresnek itt ezek a betűk több változatban? Kurt Schwitters nyomán készült alkotásaiban már a felhasznált technika, a spray használata is utal a tüsszentés explozív aktusára.

Ha valaki tüsszent a társaságunkban, azt mondjuk, egészségére. Az Art+Text Galériában a Nyomok című kiállítás tisztelgés a nyolcvan éves Lakner László előtt. A kiállítás megnyitón a mester egészségére koccintott a nagyszámú közönség. Nem csak koccintottunk, de meg is ettük a művész képét. Emésztjük most is. A születésnapi tortán, amit a művész jelenlétében a megnyitón résztvevők elfogyasztottak a kiállítás egyik főműve, a Pöttyös (1990) című kép szerepelt.

Az Art+Text kiállítása Lakner László Németországban festett műveiből válogat, ezen belül is az utóbbi két és fél évtizedre fókuszál. Így nincsenek jelen Lakner a szürnaturalizmushoz, a pop arthoz, a fotórealizmushoz és a konceptualizmushoz köthető művei. Nagyrészt az írás és a kép viszonyát középpontba állító műveket láttunk, melyek irodalmi referenciákat is hordoznak, és ún. vizuális költészetnek is tekinthetők. Lakner formái játékosak, olyan kiütésesek (kanyarósak), de nem gyerekbetegségek. A pettyek és pöttyök, vonalak és színek futnak, állnak. Nincs harsányság, csak szelídség, oldottság, életöröm, hogy lenni és „vanni” milyen bátor tett, elköteleződés az élet mellett, fittyet hányva a halálnak. Lakner képeinek forrását kezdeti, magyarországi korszakához köthetjük, amely a művészi szabadság realizálása is, az egyetemesség felé nyitva az utat. Mert Lakner itt nem lokális motívumokat dolgoz fel, tár elénk, festői nyelve formailag letisztult nyelvet őriz. Legitimált narratívája a beszédhez visz közelebb, az íráshoz, az írás kezdetéhez, a jelekhez, a szóval még vagy már kimondhatatlan érzelmekhez, gondolatokhoz. A tér eltűnik, megszűnik, színekbe olvad, a kép felületét színek, formák uralják, feszítik szét.

Nincs semmi bombasztikus a képekben, radikálisan egyszerűek, sarkosak, talányosak, de semmi bizonytalanság az ecsetkezelésben, a motívumokban. Bartók tiszta forrása nyer itt új értelmet, a nagy magyar ugaron jelen van valaki, aki még mindig magyar. Meg nem is. Kozmopolita? Lakner úgy áll távolabb általunk ismert korábbi önmagától, hogy meglepetéssel tapasztaljuk, ez is Lakner, koherens saját magával. Rezisztenciája bámulatos, a szabadság megélésének példáját hordozza.

A jelen kiállítás új kontextusba helyezi Laknert, a lírait. Felbukkan a történetmondás, igen-nem, itt diptichonként láthatjuk a Cím nélkül (Betűk) 1998, és a No (1994) képeket, (EN- olvashatjuk úgy is hogy NE és NO lehet ON is, vagyis bekapcsol). Végeredményben láthatatlan összefüggések jönnek létre a művek között, a linearitás megszüntetéséről van szó. Az élmény mindennapossága meglep, olyan, mintha minden reggel ránéznél a kedvenc virágodra, hogy van. És semmi több. Ez a rákérdezés és rácsodálkozás, másképpen figyelem valamire, nos, ez, ami emberi kihívás is egyben.

Lakner László képei első látásra úgy tűnnek, mintha mozdulatlan víztükörre néznénk, ám a legkisebb fuvallat is megváltoztatja ezt a mozdulatlanságot. Néhány elemből építi fel képeit, lebont, az alapokig. Mintha megtalálta volna az absztrakcióhoz vezető végső ecsetvonást, Tenger (2007), tükörfelszín hol elsimul, hol megtörik. Bár képei repetitívek, mégis hordozzák az állandóságot, az időtállóságot. A múlékonyság és múlhatatlanság fonódik egybe például  a Csempe (2013) című képén.

Fehér Dávid közel egy évtizede foglalkozik Lakner László művészetével, márpedig a magyarországi neoavantgárdnak (is) nagy igénye van az ilyen típusú alapos, mániákus elkötelezettségre. A Fehér által írt megnyitó szöveg azt a reményt kelti az olvasóban, hogy az újabb művészettörténész-generáció már érti, hogy a feladata a lokálisan zajlott történetek rekonstruálásán túl a kétirányú – magyarországi és nemzetközi – kontextus megteremtése. Lakner képét elemezve a kurátor pontosan tudatában van a magyarországi emlékezetpolitika deficitjének, és amikor Gerhard Richter náci múltat dekonstruáló hatvanas évekbeli műveivel állítja párhuzamba vagy György Péter Apám helyett című könyvére hivatkozik, akkor helyreállítja a műnek azt az értelmezési keretét, amely a legfőbb oka volt annak, hogy Lakner képét (Varrólányok Hitler beszédét hallgatják) nem lehetett kiállítani Magyarországon.

Ulay az 1976-os akciója (Van valami bűn a művészetben) során ellopta a berlini Nationalgalerie-ből Carl Spitzweg híres, egy padlásszobában betegeskedő poétát ábrázoló festményét, amit – miután körbehordozta a városban – egy török vendégmunkás otthonában helyezett el. Én melyik Lakner képpel távoznék ma az Art+Text galériából? Melyik migráns otthonában, táborában helyezném el a művet? Nehéz választás.

Lakner László a múzeumokból kihagyhatatlan ikonná vált. Mostani művei formanyelvének és ikonográfiájának bővítései, metamorfózisai. Képei sokféle módon olvashatók, de mégis egyezőn, és eltérően is, mert az értelmezési lehetőség Lakner műveiben számos és kimeríthetetlen.

Kölüs Lajos: Célkeresztben

Kondor Béla Darázskirály (1963) képe és Lakner felvonó-rácson túli ember portréja (Gyilkos. Halálra ítélt, 1999/2000-2005) közötti különbségen gondolkodom, miben rokonok és miben nem. Kondor képe úgy nyitott, hogy érezni a zártságát, a távolságot a valóság és az álom között, a realitás mesében oldódik fel, mintha a figurája a mennybe készülne, miközben a teremtés, az alkotás ősi jelképeit hordozza, mutatja, ám a gúzsbakötés érzése az, ami felmerül bennem. Merengő da Vinci. Lakner képe egyszerre túlvilági, egyszerre álom és valóság egyidejűsége, a szellemi-anyagi lét feloldhatatlan kettőssége, valami határtalan és egyben véges is. Van valami rezervátumi pillanat, elzártság, kivetettség, sőt reménytelenség a figura kíváncsian égő szemében. Halál előtt, vagy halál után van? Visszajáró lélek, épp most távozik, vagy épp emelkedik, fel a negyedikre, ötödikre. Mintha eltévedt volna, de az arc azt is sugallja, hogy mi tévedtünk el, olyasmit látunk, amit nem szabadna látnunk. Nem vádolnak a Lakner figura szemei, mélyre hatolnak, kérdeznek, és nem állítanak, sőt nem tagadnak semmit, mert nincs mit tagadni. Megtörtént. Ahogy Turczi István írta legújabb verskötetében (Egy fázisrajzoló átmeneti gyötrelmei): Meghalsz még életedben, nulla-egész-hulla,/de a tört sem kizárt. Mindenesetre: vigyázat./ Amikor kimondtál, már mindig/mozdulatlan. Hallgass. Lakner figurája is néma, mozdulatlan, egy mozdulatba mered, kifele néz, és nem tudni, mi vagyunk a rács mögött, vagy ő?

Tudom, hogy nem az első Iparterv-tárlaton (1968.december 12.) vagyok, ahol tizenegy képzőművész (micsoda 11, felér egy focicsapattal) mutatkozott be: Bak Imre, Frey Krisztián, Hencze Tamás, Jovanovics György, Keserû Ilona, Konkoly Gyula, Lakner László, Molnár Sándor, Nádler István, Siskov Ludmil és Tót Endre. Közel ötven év telt el azóta, nagyot változott a világ, életművek születtek. Az Art+Text Galériában látható Lakner kiállítás születésnapi köszöntés  is.

A megnyitón senkinek nincs a kezében kénrúd, sokan vagyunk, nincs pánik, hordót nem gurítanak, de finom vörös- és fehér bort lehet inni, családias a hangulat. A II. Iparterv kiállításon ugyanis Szentjóby kénrudakat osztott szét a közönség között. Pánik akkor tört ki, amikor valaki meggyújtotta a kénrudat, mindenki fejveszetten menekült a teremből, erről részletesen Perneczky Géza: Produktivitásra ítélve? című írásában számol be. (http://www.c3.hu/~perneczky/articles/-IPARTRV.html) Hátamat az ablakpárkánynak vetve hallgatom a megnyitót. Mindenki a helyén marad, ill. megpróbál nem izegni-mozogni.

Lakner több képén vonalak uralkodnak és színek, emberi alak nélküliek. Szimbólumok, utaké és érzéseké Háló-kép (1994-95). Keresztutak, mint az állatok csapásai, visznek valamerre, de ha rájössz, hogy merre, azon a csapáson állatok többé nem járnak. Lakner is új és új utat tapos magának, mint aki tudja, kilesték, hogy merre jár. A színekkel játszik, kékkel, sárgával, zölddel Haiku, (1993) Tavasz itt, közelgő ősz ott. Egymás mellett. Játék, könnyed és megkapó. Lélegzetek, sóhajok és felkiáltások. Élek, vagyok. Itt nincs világsajnálat és világmegváltás. Rend van, napirend, betartandó és nem betartandó szokások. Ezek tartják meg az embert, hogy lát és észrevesz valamit. Egy pöttyöt. És viszont látja a képen, bélyegez, jelzi, hogy ő ilyennek látja a pöttyös világot Pöttyös, (1990). Ez még nem kanyaró. Csak a vonalak kavarodnak. A téglapiros színt őrző képen is látni, hogy vonalak kígyóznak, vonaglanak. Van ezekben a képekben valami végzetes, miként Arany Őszikéjében. Összegez, sűrít. Betűkbe, sorokba, színekbe Tüsszentés (1980), NO (1994). Előjön a gyermek, aki bátran fantáziál, és amit gondol, azt igyekszik megvalósítani. Nem kell semmire gondolnia, jön az magától, ösztönösen.

De Lakner tudatos művész, itt semmi sem véletlen, nem kiszámított, csak elgondolt, reményteljesen, mi lenne, ha. Az lesz, a „ha”-ból vászon lesz, semmi színlelés, szín lesz, semmi hideglelés. De ott a rács. A rácson túl is van élet. Bezárt és kizárt élet. Lakner absztrakt képei vizuális tanulmányok is. Olyan kompozíciók, amelyeket a néző is kigondolt már, de sohasem festett meg. Lakner megtette, bátran és szenvedéllyel, mert ezeket a játszi darabokat lehet a legkönnyebben elrontani. Giccsbe hajlón, közhelyessé tenni. Közel és túl a nyolcvanon a valamire való rácsodálkozás jelenti az életet, a múltat, az emlékezést, sőt a jövőt, a holnapot. A szürkék sem lehangoltak, sugároznak, sem a vég, sem a kezdet világát hordozzák, hanem a hétköznapban megtalált harmóniát, szeretet. Önmagunk és mások iránt. Horgolunk és kötünk. A végsőkig egyszerűsített formavilág tárul elénk. A világ folyik, bármi is történik, emberi hangok és érintések a vásznon, a vászonról Tenger, (2007). Kreativitás és szabadság, hol egyik, hol a másik, egyik sincs a másik nélkül. Ez a szervesség lep meg, a belső tartás és nyugalom, hogy az idő nem számít, a vonal az vonal, a szín az szín, a véletlen úgy tárul fel előttem, mintha valaki rendezné az események folyását.

Lakner most különböző műfajú motívumokat ötvöz, olvaszt egybe, kalligráfiák is ezek az alkotások. Messze nem japán és kínai, hieroglifák sem. Formajátékok, de semmi öncél, semmi program. Arany Őszikéi is kikívánkoztak, a jövőbe tartottak. Lakner képeinek is sajátossága, hogy nem a múltba visznek, hanem a jelenbe, a jelenből a változásba, a jövőbe. Semmi sincs lezárva, minden nyitott. Ahogy a folyó folyik, kanyarulatról kanyarulatra. Dűnék, homokdombok keletkeznek, hordalékok, szigetek. Lakner a természet felé lép, nem olvad bele, elkülönül, de tudja, amit most felhasznál, az a természethez áll közelebb. És az emberi gesztusokhoz, az élethez.