Vattay Elemér

A megbocsátás volt az ereje; a megbocsátás volt a gyengesége. Nem ismert gyűlöletet, nem ismert utálatot, éppen ezért az rontott rá, és az nézett át rajta, aki akart. Annyi önvédelmet raktározott el, mint az írországi tulipánok, amelyek becsukódnak, ha permetezik az eső.

A sárvári Nádasdy várban, 1979-ben rendezett fotókiállításon láttam meg először Vattay Elemér képeit. A felvételek olyan hirtelen otthonossággal vésődtek belém, ahogy fényképek ritkán. Hat művész portréja volt a falakon, a növények, a faágak, a tobozok fölött. Ferenczy Béni, Kassák Lajos, Bálint Endre, Pilinszky János, Kondor Béla, Latinovits Zoltán. Vattay Ele­mér választott mesterei; mind nagymester a művészetben, a szenvedésben. Elemérnek kulcsa volt hozzájuk, a barátjuk volt. A legbensőségesebb barátság, saját szavai és felesége, Kata emlékei szerint is, Pilinszkyhez és Latinovitshoz fűzte; a többiekhez „a jelenlét öröme”. A sárvári kiállítás hetedik szereplője ez a jelenlét volt, az ő jelenléte.

A szemtanú címmel 2002-ben Mérei Anna szerkesztő és Katona Zsuzsa rendező filmet forgatott Vattay Elemérről. A filmben Vattay tiltakozik a „fotóművész” kifejezés ellen. Kondor Béla egyik képének dedikációjában „hites fotográfus”-nak nevezi, és Vattay helyesli az elnevezést. Ez „nem olyan fennkölt – mondja a filmben. – Kicsit iparos. Nem vagyok művész. Régen kiírták, hogy »hites kulcsvizsgáló«, »hites bűnvizsgáló«, »hites könyvvizsgáló«…” Szerettem Elemér sötét humorát, de nem értek egyet ezzel a tiltakozással. Boromisza Zsolt festőművész szerint „Elemér végül is fotóművész. Mert amiket én tőle ismerek, […] az ő személyes látásmódját éppúgy képviselik, mintha olajfestékkel, temperával festette volna meg [őket]”.

Jelenits István piarista szerzetes-tanár mondta egy kiállítás megnyitóján: „Vattay Elemér nagy, áhítatos mestere a mindenség szóra bírásának.” Hogy a művésznek, aki megérdemel egy ilyen magasrendű József Attila-i utalást, miért nem volt néhánynál több kiállítása, hangosabb sikere, Balogh Rudolf-díja, amelyre a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia kétszer is jelölte, nem tudjuk. Talán a szerénysége az oka, a félrevonulás, a túlzott alázat. Vagy az első lesiklás a pályáról, hiszen mint filmrendező hallgatót 1949-ben kidobták a Színművészeti Főiskoláról, mert nem írta alá a Mindszenty hercegprímás elítélését követelő körlevelet. Utána zokszó nélkül elment hegesztőnek, aztán műszaki ellenőrnek. Később munka után Katával együtt takarította a laboratóriumot, hogy a pénzen elsőrangú fotóberendezést tudjon venni.

Nem írta alá a Mindszenty ellenes körlevelet, de nem volt hajlandó a fotómodelljeit sem aszerint kiválasztani, mi a véleményük a világról. Nevetve mondta el, hogy Lukács György és felesége, Gertrúd a fürdőkád szélén fényképeztették magukat, mert ott szerettek üldögélni.

A reklámhoz sem volt semmi érzéke. Nem híresztelte el, hogy Latinovits Zoltánról, a „színészkirály”-ról alighanem ő készítette az utolsó fotót, négy nappal a színész halála előtt, egy kertben. Kassák kalapos képét, Pilinszky cigarettás portréját azok is ismerik, akik nem tudják, hogy a fotók Elemér munkái.

Passzív volt, mondja Kata; meditatív, szemlélődő. Nem ostromolta a főiskolát, nem akart a filmes pályára mindenáron visszakerülni. Hatalmas kép- és műtárgygyűjteménye sem kapott nagyobb nyilvánosságot. Csaplár Ferenc, a Kassák Múzeum egykori igazgatója, Vattay művészetének egyik felismerője szerint Elemér „képfüggő” volt, „csillapíthatatlan szomjúság, éhség” élt benne a műtárgyak iránt. A művészek iránt is megvolt benne ez a szomjúság, ez a hűség. Kassák halála után megőrizte barátságát Kassák Klárival, Latinovits halála után Ruttkai Évával. És mindig mélyre ásott. Kassák Lajosról ezt írta: „Az ő keménysége nem zengő érc volt, nem pengő cimbalom, hanem az alkimisták által használt materia prima, a bölcsek köve, mindent átalakító, megfiatalító, gyógyító hatású kő…” Bálint Endre kiállítását ezekkel a szavakkal nyitotta meg: „Bálint Endre tudja, hogy Szodoma és Gomorra bűne, hogy a kígyó tudást ígérő kísértése nem az arcot: a lelket zúzza szét. A megismeréshez vezető út számunkra csak a szenvedésen keresztül nyitott. […] Az öröm és a szenvedés nem mondanak ellent egymásnak. […] Mert van sátáni öröm, és megváltó fájdalom. De van mennyei öröm, és gyógyító szenvedés. Ez a fehér és a fekete abszolút világa.”

Vattay Elemér érzékeny volt, mint az írországi tulipánok, szemlélődő, mint az igazi filmesek, kemény és konok, mint az igazi hívők. „Senkinek nem volt még tizenkét olyan tisztalelkű, nemes barátja, mint Júdásnak, és mégis áruló volt – írta egyszer. – Azok között, akik a lakás[om]ban látható munkákat készítették, nincs áruló.”

1980/2012.

Gergely Ágnes