A bűn ritmusa

DOSZTOJEVSZKIJ ÚJRAHANGOLVA

A Forte Társulat és a Szkéné Színház legújabb bemutatója, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének színpadi változata nem okozott csalódást, ám meglepetést sem. A megszokott pontosság, kidolgozottság és szimbolikus képi ábrázolás ez alkalommal is jelen vannak. Dosztojevszkij lélektani regénye Horváth Csaba rendezésében élővé válik, nem is tűnik olyan messzinek a 19. századi Oroszország. „Raszkolnyikov korunk embere” – olvasható a színlapon és a közel négy órás előadás ezt be is bizonyítja. Nem csak a Garai Judit és Horváth Csaba jegyezte színpadi változat szövege, hanem a helyzetek, kapcsolatok is nagyon maiak. Hiába, az ember nem bújhat ki a saját bőréből. A korok változnak, ám valójában csak eltolódnak határok, szabályok. A pénztelenség, éhség, kiszolgáltatottság mindenkor jelen van, a megoldási lehetőségek tárháza változik csak. Azonban Raszkolnyikov elmélete kortalan, hiszen az emberi jellem, „nagyság” áll a középpontjában, a kivételes elme csalhatatlansága és mindenek felettisége. Ugyanez igaz a lelki folyamatokra, a bűnhődés felemésztő időszakára, a kapcsolatokra, a szegényebb réteg kiszolgáltatottságára, illetve a pénz uralmára.

A színlap azt is ígéri, hogy a „pénz átláthatatlan útvesztőjében” vergődő embert mutatja be. Ez igaz is, meg nem is. A pénz meghatározó szerepe vitathatatlan, ellenben ennél erősebbnek tűnnek a belső történések, a szereplők közti viszonyok, melyeket a mozdulatok, a zene és az előadás képisége is leképez. Természetesen a háttérben ott az a bizonyos bankó. A pénz úgy jelenik meg mint a világ mozgatórugója. Vizuális elemként újra és újra feltűnik egy-egy ezres, ötszázas vagy apró, hogy megtámogassa a társadalom működését vagy éppen a szereplők jellemét. Oly módon jellemzi a karaktereket, hogy miképp viszonyulnak hozzá, hogy bánnak vele, mennyire függnek tőle, és ez hogyan hat ki kapcsolataikra. A legkézenfekvőbb példa erre Luzsín, Avdotya Romanovna /Dunya/ kérője, aki a pénz által határozza meg magát. Pénze a hatalma és az önarcképe. Hierarchikus viszonyokat tud csak kiépíteni, ahol mindig ő az úr, a többiek pedig kiszolgáltatottak a kegyeinek. Az ettől eltérő kapcsolatokat nem képes kezelni, ahogyan Raszkolnyikovot is eltávolítaná a közeléből az első konfliktus után. A visszavágni is csak a „hatalma” (pénze) által tud, ezzel visszaállítva a világ általa elképzelt rendjét.

A vizualitás tekintetében a pénznél jóval lényegesebbek az előadás díszletét is jelentő szivacs szőnyegek. Horváth Csaba rendezéseiben megfigyelhető, hogy darabjai jórésze egy szűk tárgyi eszközvilág köré épül, mint például a A nagy füzet zöldségei és tésztái. Ezúttal a központi elemek, amelyek meghatározzák az előadás szimbolikus beszédmódját, a már említett téglalap alakú szivacsok. Ezáltal ki is nyitja a rendező a darabot és kiemeli eredeti közegéből, ám ugyanakkor be is csukja, korlátok közé szorítja, úgyis mondhatni újrakonstruálja és megteremti önreferenciáját. Ettől válik egyedivé. Az interpretáció egy gondosan kiválasztott vonal mentén jön létre. A szivacsok gyorsan váltanak teret, és ezzel együtt formát: hol Raszkolnyikov lakása és egyben takarója, ágya, hol a bűn színhelyén járunk, hol pedig tribün, hol az elme játszmáit képezik le (a felügyelő és Raszkolnyikov párbeszéde). Ezen elemek mozgatásának hangja van, amit Horváth Csaba tudatosan és nagyon találóan ki is használ, például ahogy egymásra puffannak, mint az igazságszolgáltatás, a sors hangja,. Az egyik legkézenfekvőbb hanghatás, ahogyan a nyitó és záró képben a szereplők lábukat húzkodják a szivacsokon és ezzel adnak egy nagyon reális, vészjóslatú hangulatot és ritmust.

A képiséggel tehát összhangban állnak az előadás auditív elemei, mint a zenei betétek, az emberi test mozgásának hangjai vagy az imént említett szivacsok csapódása, egymáshoz simulása és mindezek együttes ritmusa. Kulcsfontosságú a ritmus. A mozdulatok és hangok ismétlése – ezáltal lesz alkalmas a jellem- és korfestésre is – szintén belső egységet teremt. Váltakoznak a dinamikus és statikusabb jelenetek. A kezdet lendülete átfordul a gondolatok és a lelki folyamatok lassú világába. Többek közt Raszkolnyikov és a felügyelő egymást kóstolgató beszélgetései kerülnek a központba. A történet szálát pedig folyton leképezi és egyúttal értelmezi a színpad letisztult, állandóan átalakuló „díszlete”.

Nagyon találó a levelek színpadra állítása. Hol a küldő, hol a címzett vagy a levél érintett személye hangján szólalnak meg, miközben a koreográfia vázolja a szereplők egymáshoz való viszonyát és a levél soraiban rejlő motivációt.

Összetett jellemekkel dolgozik a darab, az egyes karaktertípusok megjelenítése kidolgozott. Egy példát említve: a folyton részeg Marmeladov mögött ott van Katyerina Ivanovna, támogatja a szó szoros értelmében: az eldőlni készülő férfit lábával támasztja meg az asszony, nem hagyja elesni. Ez a megoldás a részegséget is ábrázolja, a test irányíthatatlanságát, az elme zavartságát.

Nagy előnye az előadásnak, hogy nem lehet egyértelműen ítélni a szereplőkről. Hogy Pallag Márton Raszkolnyikova szimpatikus-e? Igen. Hogy Pallag Márton Raszkolnyikova szimpatikus-e? Nem. A töprengő, filozofikus karakter cselekszik, szenved, kérdez, játszik, hol jó, hol rossz. A világlátása határozza meg, néhol az értő és megértő ember képét festi, majd az önző éretlenét, aki nem tud szabadulni eszméitől. Ugyanilyen kétségbeejtő figura Dunya volt háziura, Szvidrigaljov, akinek hazugságai igaznak hangoznak, míg igaz mondatai hazugnak.

A Bűn és bűnhődés szkénés feldolgozása javára írható, hogy a nézők figyelmét érdekes megoldásai, sokrétű eszközei révén végig képes volt fenntartani, azonban a meglepetés ezúttal elmaradt. Korrekt, szépen megszerkesztett előadás, a színészeket csak dicséret illeti.

Vagdalt Krisztina

Fotó: www.szkene.hu