Az igazi dolgok nagyon mélyen vannak

CSILLAGSZEDŐ MÁRIÓ A SZEGEDI PINCESZÍNHÁZBAN

Kiskutya, nagypapa, világgámenés és csillagok: egy tartalmas, boldog gyerekkor ideális tartozékai, de önmagában nem képesek megóvni a fájdalomtól. Képesek-e egy gyerekversből rendezett előadás, versből rendezett gyerekelőadás színészei hiteles átéléssel beszélni a generáció számára elvileg ismeretlen fájdalmakról, érzésekről? Drubina Orsolya Csillagszedő Márió-adaptációjának búcsúelőadása formálódó társulatot mutat, és mindennapjainkról is sokat elárul.

A noszai Hinga Művelődési Egyesület színjátszói által bemutatott Csillagszedő Márió előadás cselekménye tulajdonképpen egészen röviden is összefoglalható lenne. Harsány, vidáman kutogató gyerekek szaladnak fel egy ház padlására, hogy az ott szétszórt holmik, lomként porosodó gyerekjátékok, a „régi cuccok” közt keresgéljenek. Hamar kiderül azonban, a csapat nem játszadozni, hanem emlékezni gyűlt össze, Márió szüleinek házában forgolódnak, Márió biciklijét hajtják, Márió kedvenc dalát éneklik hamiskásan: „Az igazi dolgok / nagyon mélyen vannak. / A feneketlen tó / fenekénél is mélyebben.” Márió azonban nincs jelen.

Márió barátai, Márió holmija. Márió sehol.

Kiss Ottó versének feldolgozásához fájdalmas keretet ad Márió szerepének (át)értelmezése, alig tudhatunk meg róla valamit. Nem tudjuk, hogyan és miért halt meg, az sem derül ki igazán, milyen volt életében, csak a hátrahagyott űrt érzékeljük. Maga Márió csak néhány jelenet erejéig, a darab erején és végén jelenik meg: egy a gyerekkor és kamaszkor határán kallódó fiú a földön ülve, szemben a csillagos égbolttal.

A Csillagszedő Márió hiány-darab: a kiegyensúlyozottnak várt, boldognak hazudott gyerekkort behálózó hiánymátrix a kiküldetésben lévő és a sajnálatosan nem közlekedő hatos busz kézzelfogható messzeségébe távolodott apukáktól a szülőpótlékul vásárolt kutyán át („És ráadásul valami külföldi / betegsége van. / Az állatorvos azt mondta, hogy / diagnózis. / És ez most már biztos.”) egészen az unokája szárnypróbálgatásait figyelő halott nagyapáig terjed. Ezek a hiányok ugyanakkor mégis valóságosabbnak tűnnek, mint a jelenvalók. Török István unoka-figurája szemrehányóan számol be édesapjának, hogy amikor szülei egyedül hagyják az üres lakásban, ő érzi nagyapja jelenlétét, mert „a nagypapa ott ül a kissámlin, / és mosolyog, mosolyog, és csak ő hiszi el, / hogy tudok repülni.” Fodor Medlin réveteg fájdalommal emlékszik vissza, hogy ígérte neki Márió a tó vizén tükröződő csillagfényt az egyik este, és hogy varázsolta vissza a csillagokat az égre a következő napon. Az ellentétek nem ellensúlyozzák egymást, mégis egésszé állnak össze. A párhuzamosok a gyerekekben egyesülnek, ilyen módon őket kényszerítve rá, hogy szüleik kudarca után saját személyükben jelenítsék meg a kiegyensúlyozott komplexitást. Medlin párhuzamosan fellógatott kendő mellett állva erősíti meg az előadás egyik leglényegesebb üzenetét: „Apa és anya / is egymás mellett / mennek, / én meg középen, / mert én vagyok a végtelen, / ahol ők összeérnek.”

„Anya erre sírni kezdett, sok víz folyt le a szeméből, de nem volt szomorú, inkább szép volt.
Olyan, mint a Tisza egyszer régen.”

A darab nem csak Kiss Ottó versének adaptációján alapul, a vázra komoly mennyiségű vendégszöveget is tapasztottak az alkotók. Legszembetűnőbb ez a világgámenés motívumának kifejtésében, amely – talán a vajdasági, és általában a magyar emigrációs trendekre is rímelve – evidenciaként jelenik meg. Mindegyik gyereknek megvan a saját kivándorlási koreográfiája: ki Tádzsikisztán felé indulna („ott sok a terrorista”, újabb hiányt, a béke hiányát jelenítve meg), ki csokis sütit csomagolna az útra („inkább szilvásat kellene”), ki pedig a barátait, teljes lakókörnyezetét vinné magával, így alapjaiban kérdőjelezve (vagy felkiáltójelezve) meg a kivándorlás problematikáját.

A kisközösségi és magánéleti konfliktusok mellett a közéleti katasztrófák sem kerülik el a gyerekvilágot. Szalma Balázs vérfagyasztóan hiteles diktátor-alakításában utasítja udvartartását, hogy kakasként kukorékoljon, C-mollban áriázzon, jelmez hiányában feladat nélkül maradt utolsó társát pedig a szégyenmezőbe parancsolja, hogy ott szerb vezényszóra megalázó testgyakorlatokat végezzen. Vidáman hipnotizálja és rángatja zsinóron alattvalóit, mert „a bábuk közül / a marionett hasonlít / legjobban az emberhez. / Minden ízét / külön zsinór segítségével / lehet mozgatni, / és felülről irányítható”, mégis, a gyerekek őszinte függetlenséggel reagálnak az alávetettségre, a pár perces jelenetnek Nagy György János vet véget felkiáltásával: „ezt már eleget játszottuk.”

Önkényúr irányítja alattvalóit

A szereplők már-már zavarba ejtően bölcs, ugyanakkor hiteles alakítását csak kiemeli Tóth Szilárd improvizációja, valamint a minimalista díszlet, különösen annak két legfontosabb eleme: az állvány, amelyre az előadás végén Márió fényfüzérrel kivilágított biciklijét akasztják, illetve a kör alakú lyukakkal tarkított fekete fólia, melyen keresztül a színészeknek csak az arca látható, mintegy a csillagos ég allegóriájaként. A búcsúelőadást látva a néző csak elképzelni tudja, a kamaszkorba komolyodott színészek szájából hogy hangzott a megrázóan pontos gyermek- és életsirató a bemutató idején, két évvel ezelőtt. Szentenciaként hangzik el Kiss Ottó megállapítása a boldogság múlandóságáról és a fájdalom állandóságáról („A boldogság az, / amikor sokat kapunk. / A fájdalom az, / amikor ezt mind elveszik. / Én nem akarok boldog lenni többé, / mert az egyszer nagyon / fájni fog.”), az is világos ugyanakkor, az emlékezés, a múlt felidézése valóságossá és jelenvalóvá teszi a hiányzókat is. „Isten veled, Márió.”

 Horváth Csilla

Kiss Ottó: Csillagszedő, Márió
2015. május 15. Szeged, Pinceszínház

Szereplők: Csécsei Hermina, Erdélyi Enikő, Fodor Medlin, Nagy György János, Szalma Balázs, Török István, Varga Andrea

Zene: Tóth Szilárd

Rendezőasszisztens: Farkas Denisz

Rendező: Drubina Orsolya

Fotó: Vecsernyés Viktória