JÖTTEM, LÁTTAM – „Mindent, mi nem ennivaló…”

SZŰCS LAJOS ELŐADÓESTJE

Egy olyan úrinő számára, amilyen vagyok (tudják: őzikeszem, hibátlan smink, szöszke haj, kék harisnya) kevés riasztóbb dolog van a világon az alternatív színházi játszóhelyeknél. Talán még egy: a versműsorok[1]. A pályáról kiszoruló színészek és színésznők időnként önálló esttel lépnek a (ki tudja, hányadik, alternatív) nyilvánosság elé, verseket szavalnak gyakran színháznak nemigen nevezhető, eldugott helyeken. Ha ilyesmit látok: összeszorul a szívem – azután önvédelemből hamar elalszom.

A Malomudvar Színházi Műhely Pesten, a Nemzetivel szemben, a Soroksári út 48 szám alatt, egy hajdani raktárhelyiségben várja az érdeklődő közönséget. A közönség nemigen érdeklődik, legalábbis azon az estén, amikor különös szeszélyből odalátogattam, kívülem még négyen voltak kíváncsiak a meghirdetetett műsorra.

Szűcs Lajos (néhány éve még a Szegedi Nemzeti Színház tagja) József Attila és Petri György verseiből összeállított, „Mindent, mi nem ennivaló, megrágtam és kiköptem” című műsorát adta elő a száz férőhelyes terem üres széksorai előtt.

Az előadó köszön, helyet foglal a kis pódiumra állított rozogának tűnő széken, egy ócska asztal mellett. Kis, csiptetős mikrofont erősít az inggallérjára, kihúzza magát, ránk néz, fanyarul elmosolyodik, és azt mondja:

− Íme, hát megleltem hazámat.

Na most mindjárt két-három gondolatocska villan szöszke fejembe, noha semmi nem történt még, szinte. Ott ül előttünk a (valószínűleg más színházaktól lehasználtan levetett) fekete körfüggönnyel körbekerített, üresen ásító hajdani raktárteremben egy negyvenes férfi (akit első ránézésre inkább vélnél elcsapott vasgyári munkásnak, mintsem színművésznek, olyan „proletárképe” van[2]), ott ül egy nyilvánvalóan funkciózavarban szenvedő térben (hiszen az se nem raktár, se nem színház), szóval ott ül ez a melóskülsejű tag, és valami fanyar, már-már csibészes, magabízó mosollyal, a legkisebb önsajnálat, vád vagy lírai álpátosz nélkül megállapítja, hogy hol is van – hol is vagyunk.

Ez itt a hazánk, ami meg lett lelve.

(Helyünkön vagyunk.)

Azután (de mindjárt utána, vagy talán már az előző gondolat közben) Latinovits hangját vélem hallani belső fülemben, azt a krúdygyulás, keserédes baritont, amiért lánykoromban magam is rajongtam. (Ha megszólalt, úgy éreztem, mindjárt bepisilek a gyönyörtől, karomon felálltak a pihék). Szóval hallani vélem a legnagyobb magyar versmondók egyikét, ahogy szeretett József Attilánk utolsó versét ő szavalja:

− Íme, hát megleltem hazámat.

Most, amikor (ki tudja, miért) ezeket a sorokat pötyögöm a laptopomba, az írást megszakítva meg is hallgatom a Mestert a You Tube-on. Pillanat türelmet! Igen, jól emlékeztek rá az érzékeim. Ahogy Latinovits mondta ezt a sort, hanglejtésében ott rezgett a (fanyar öniróniával fegyelmezett) mély férfifájdalom: lett volna jobb is, de ezt választottuk. (Őszintében gondolva: ez jutott, ez a haza, nekünk, neked, nekem.) Hát, igen: ez bizony önsajnálat − (Latinovitsnál) akárhogy is szeretném megkerülni e szóhasználatot. Az önsajnálatról (amely saját fontosságunk érzetéből fakad) mindjárt Kosztolányi halhatatlan kis remeke rémlik elém a Szegény kisgyermek panaszaiból: „Én öngyilkos leszek, mondom kesergőn, csak nézzen rám valaki görbe szemmel…”, stb.

− Íme, hát megleltem hazámat…

Ahogy Latinovits mondta ezt a sort, abban ott vibrált Radnóti „lángoktól ölelt kis ország”-a is, előhívva belőlünk mindazon fájdalmas sztereotípiákat, melyekkel egy magára valamit is adó magyar értelmiségi (ilyen vagyok) reagál: valóban tágasabb, jobb, méltóbb haza járna nekünk, de hát az Isten magas figyelme valahogy kihagyott, amikor pogány eleinket nem kergette át a Kárpátokon, tovább, a művelt, s így hozzánk egyedül méltó Nyugatra.

De vissza, Szűcs Lajoshoz! Ez a tömzsi, látszatra jelentéktelen külsejű melós-színész, pofátlan vigyorral közli, hogy jó helyen vagyok a finom, jobb napokat idéző, krémszínű kiskosztümömben, itt, ebben a se nem raktár-, se nem színházteremben pénteken este nyolc óra tízkor, ide illek, akárcsak ő, EZ a hazám, és még csak nem is sajnálhatom magam e nyilvánvalóan méltatlan helyzetért.[3]

És megint egy kéretlen asszociáció. Nagylánykoromban volt szerencsém találkozni a nagyhírű operarendezővel és színészpedagógussal, Nádasdy Kálmánnal, aki magas, fisztulás hangján rám rivallva félbeszakított versmondás közben:

− Horváth, maga hülye, maga tehetséges, maga ne játsszon, maga közöljön!

(Máig se tudom, miért szólított Horváthnak, hiszen már akkor is az az Édes Gabriella voltam, aki vagyok.) Halálosan gyűlöltem akkor. Először is a Horváth miatt, azután rögtön azért, mert félbeszakított. Harmadszor azért, mert lehülyézett. Negyedszer azért, mert letehetségesezett, pedig jóval több voltam annál: zseniális. Ötödször (és leginkább) azért haragudtam rá, mert nem értettem, mit akar azzal, hogy ne játsszak, hanem közöljek. Mit közöljek? „Íme, hát megleltem hazámat”? Ez egy közlés? Mit ér egy sima információ-átadás anélkül, hogy pilláimat rezegtetve, mély mellhangomba a rezignált fájdalom finom árnyalatát keverve a költő szavaival magamról valljak: én úgy gondolom, én úgy érzem…

Úgy látszik, ma képtelen vagyok végiggondolni bármit is. Rulli tanár úr hangja zavar meg. (Nem is merem bevallani, hány évtized távolából.) Magyart tanított nekünk a középiskolában. Megválaszolhatatlan, talányos kérdésekkel vegzált, melyekre általában így kezdtünk válaszolni:

− Szerintem…

És Rulli már ordított is:

− Nem kell ez a szerintem, vadmagyar! Mindenki tudja, hogy maga szerint…

Tehát (hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem) itt ül velem szemben ez a Szűcs Lajos nevű, karakán magyar színész, csupán egyetlen mondatot mondott még, és… És máris közölte velem, mit gondolt valaha egy József Attila nevű, harminckét éves férfi, nem sokkal öngyilkossága előtt:

Íme, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul írják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

Verssorokba tördelt, mondhatni száraz közlés, egyszerű kijelentő mondat.

Azután:

E föld befogad, mint a persely.

Ezt a szót kissé kiemeli az előadó hangsúlya, jelezve, hogy nem „sírjaink domborulnak”, s nyilvánvalóan unokáink sem fognak leborulni egy persely előtt, hogy áldó imádság mellett mondják el szent neveinket… De nem baj ez, nem méltatlan és nem tragikus, se nem fájdalmas, se nem mulatságos, egyszerűen így van, a kétszerkettő józanságával belátott, megértett tény ez. (Nem jelentéktelenebb, de nem is fontosabb a világ más megértett és megnemértett tényeinél.)

Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfilléres, a vashatos.

És így tovább, ilyen szárazon, tényszerűen közli közlendőit az előadó. Nem szenvtelenül, mert a „szenv” (akár akarjuk, akár nem) mindig ott van bennünk, a megértés, kimondás, megnemértés, kimondhatatlanság, stb, szándéka, vágya, szenvedelme. (Sum – ergo cogito.) Így aztán megértem a verset. (Én! Egy verset! Nem semmi, elhihetik.)

Aztán különösebb átmenet nélkül már egy másik költemény sorait dobja elénk.

Botladozom, kószálok, csellengek
tétován, mint a cigarettafüst…

Nem emlékszem erre a szövegre! Mikor írhatta ezt Attila?

… s marad utánam életművem:
sok cigarettacsikk és sok sörösdoboz.

Ez nem ő!

Lőjetek sört!

– robban a Shakespeare híres sorát kifordító befejező mondat.

Hát persze: ez Petri! Pedig az első két sort talán írhatta volna József Attila is… Bár képesnek tartom magam az intellektuális izgalomra, hirtelen bizsergésem mégis érzéki természetű. Lát-ni vélem a két költő arcát a Szűcs Jajosé mellett. Jé! Esküszöm, hasonlítanak!

És ahogy haladunk előre az időben, hol Petri György, hol József Attila versmondatait, verseit hallva/hallgatva, ÉRTVE!, az est egyre inkább rabul ejt, lenyűgöz és felemel egyszerre. Növekvő izgalommal és fokozódó, fanyar életkedvvel élvezem a költők, az előadó és szerény nőiségem négyesét. Róluk, rólam, rólunk szól ez a pompás érzékkel összeállított skizofrén monológ. Nincs pátosz, lila, érzelmi ködök, lírai homály. Alvadt vérdarabokként hullanak elénk a szavak, a két (rokonlelkű) költő szavai. De tessék lefejteni az „alvadt vérdarabok”-hoz tapadó pátoszt, és valóban látni azokat a vérdarabokat. Nincs bennük semmi fájdalmas. Lehet egy disznó vére is. Már megalvadt. Pont.)

Jót tesznek egymásnak. (Mármint a két költő.) Petri kevésbé karcol, József Attila sorairól legpattogzik az elmúlt évtiezedek előadóművészei által felrakott, s azóta kissé megkövült nemespenész. Mindketten ugyanarról beszélnek: legyen akár örömös, akár örömtelen a huszadik századi levés, a létező igazi élménye a reflexió. Éljük az életünket, akárcsak az évezredek során előttünk járó embertársaink, ugyanakkor hűvösen, vagy (megengedem:) gyengéd közönnyel figyeljük azt a valakit, aki vagyunk. Igen: VAN gyengédség Petriben, és „közöny”[4] József Attilában! És főként Persze Szűcs Lajosban, mégpedig férfias, derűs közöny – ami több, mint a „kétszerkettő józansága”.

EZ a többlet tette hihetetlenül szórakoztatóvá, ugyanakkor „méllyé” az előadást.

Mindenkinek ajánlom, töltsön egy órát kedvenceimmel.

(Nem a hely minősíti az előadást, hanem az előadás a helyet. Eszerint a Malomudvar valódi alternatíva. Belépődíj: 500 Ft.)

Az est biztosan látható Budapesten, a Nyitott Műhelyben, Petri György halálának tizenkettedik évfordulóján, július 16-án.

Ja, igen! Ha nem derült volna ki: gratulálok, és köszönöm:

Édes Gabriella