Lépések önmagunkhoz

AVAGY GYÓGYÍTÓ SZÍNHÁZ,
AKÁR ÖNKÍNZÁSSAL

A görög színházak nézői ré­szel­tet­het­tek olyan katarzisban, mint amilyet a minap a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház underground termének nézőterén ülők átélhettek. Talán, a klasszikus korban érhetett össze ennyire színház és valóság, szereplő és közönség, mint ott, a pincében. Igaz, díszletek, jelmezek, s főként álarc nélkül folyt a játék, és a mű sem hősökről szól. Ebben a tragédiában mindenki a kórushoz tartozott. A néző is.

Itt a közös sors maga: a dráma.

A Double bind címet viselő produkció Alina Nelega és Kincses Réka közös alkotása, drámai valóságfikció. Benne a személyesség s egyben egy egész társadalom személyes érintettsége a főszereplő. Egészen pontosan a Romániában élő románok és magyarok zsigeri, fixálódott, egymást elfogadni nem képes magatartása. Olyan darab és előadás született, mely példamutató lehet a Kárpát-medence minden határokon kívül rekedt polgára számára, de üzenet ez a világ bármely sarkán kisebbségben, vagy valamely kisebbséggel „kényszerű kölcsönhatásos” többségben élők számára is. Román és magyar alkotók kapaszkodtak össze Marosvásárhelyen egy workshop és egy produkció létrehozásáért, és avégett, hogy őszintén szembenézzenek a nemzeti, nyelvi kisebbség/többség problémájával. Megoldást és feloldást nem kapunk az alkotóktól a mélyen lespirálozott problémára (hogyan is várhatnánk ezt tőlük!), de afféle terápia-színházként, felkínálják a kibeszélés, a magunkba nyúlás lehetőségét. Első lépés lehet ez az együttélésben keletkezett sebek megvizsgálása, a sérülések gyógyításának megkísérlése felé.

Mert bizony mindig magunk felé kell lépéseket tenni ahhoz, hogy mások felé elindulhassunk.

Alina Nelega kiváló román drámaíró rég óta dédelgeti a témát, hogy saját szülőföldjének égető problémájához nyúljon, hogy a nemzetek egymást el nem fogadó gubancának szálait boncolgassa. Ahogy nyilatkozta, egyszer csak ráébredt, hogy ez egyedül nem megy, kell egy partner a másik oldalról is. Így esett a választása Kincses Rékára, a tehetséges dokumentumfilm rendezőre, dramaturgra, aki alkotásaival már bebizonyította, hogy bátorsággal, őszinteséggel viszonyul a nemzeti összeférhetetlenség kérdéseihez és kellő hátralépéssel képes tekinteni a jelenségre. Így született meg egy közös workshop gondolata, amelyben román és magyar színészek, két színtársulat tagjai gyúrhatták magukat és egymást egy nyári alkotótáborban. Mint művészek, de mint civil lények is mélyen megmerítkezhettek abban a nagyra duzzadt sérelemfolyamban, mely végül egy sötét állóvízbe torkollik. A közös műhelymunka során eltorzult történelmi ismeretek, igazságtalannak tudott ítéletek, a múltból örökölt előítéletek, egymásnak kárt okozó cselekedetek, nyomasztó családi emlékek, fájdalmas saját élmények kerülhettek terítékre. Ezeket átbeszélve, s a tanulságokat megfogalmazva született a Double bind (Kettős kötés), úgy is, mint a közös lelki és szakmai tréning élményszerű eszenciája, a sűrített valóság dokumentarista fikciója. Fájdalmas igazmondás- szövedék ez, önironikus, kegyetlen szarkazmussal és torokszorítást feloldó, kacagtató humorral is megrojtozva.

Kincses Réka, a dokumentumfilmek díjnyertes rendezője a színházi munkában sem tagadja meg önmagát, a deszkákon is megjeleníti az élőt, a mindennapit, az önazonosságot igénylő hitelest. De ezen a különös előadáson a színészek is a saját bőrüket viszik a vásárra. Az általuk elmondott, kimondott karakteresen kétféle igazságból, az ő személyes élményeikből, véleményükből is szövődik ez a produkció. A feszes dramaturgia és a következetes színészvezetés ellenére úgy érzi a néző, hogy profi improvizációt lát, pedig nincs így, csak hát életszerű, vérbeli dokumentumjáték zajlik a színen.

A képek, amiket a szerzők rögzítenek, megdöbbentőek.

Egyik jelenetből kiderül például, hogy se a román, se a magyar nem érti, miért kellene megtanulnia egy románnak magyarul? Ijesztő jelenet, mikor egy televíziós párbeszédben a „Székely mártírok” képviselői visszaélve a kisebbség morális erejével öklöt kezdenek rázni. Fájdalmas annak a román családnak a története, amelyben az anya zsigeri-bosszúállásra neveli kisfiát, s meglepő a „józan magyar” monológja, ami szerint kevesebb nyavalygás és önsajnálat is elegendő lenne a kisebbség részéről Romániában. Félelmetes, ahogyan az előadás felfedi, milyen lekicsinylően viszonyulnak más országbeli idegenek a romániai magyarokhoz, de az is kimondattatik (micsoda paradoxon!), hogy a román állampolgárságú román úgy érzi, saját országában lenézi őt a magyar kisebbség.

Micsoda néplélektani szövevény, micsoda polarizált, fájdalmas, valósággal és vélt sérelmekkel átitatott örökség az, ami terítékre kerül ebben az előadásban!

 Szerzők, színészek igyekeznek valamilyen utat vágni maguknak egy félreértésekkel, rossz beidegződésekkel teli lélektani helyzetben egy európai uniós országban, vagyis hát Európában, a 21 század elején.

Egy sikeres produkcióhoz bizony csapatmunka szükséges. Együttgondolkodás, együttlélegzés. Vagyis levehetjük a kalapot a két társulat előtt, hiszen tagjai, kiváló színészei vállalták, hogy a felkészülés és a próbák alatt sűrítve megéljék, átéljék egy egész európai térség alap problémájának kínjait, megpróbálják átúszni egy zavaros történelmi folyam örvényeit. Megbirkóztak egymással, a jelen előítéleteivel, szembenéztek a generációk által lerakott érzelmi zűrzavarral, bevállalták, hogy a történelmi és politikai guanó-páncélt együtt próbálják meg, homokozó lapáttal megbontani, de legalább is a föllazítást megkezdeni. Rádöbbenteni a nézőt, hogy a jelenkor fiatal generációja már nem felelős a múlt történéseiért, csak elszenvedi és automatikusan átörökíti az utálkozást.

Tisztelet minden résztvevőnek, főként a két írónak, hogy az élve boncolás fájdalmát is vállalva megkísérlik az önnön magukkal való szembenézést. Talán nem vagyok sovén, ha föltételezem, nem véletlen, hogy éppen két érzékeny nő, Alina Nelega és Kincses Réka, a két kiváló bátor művész fogott össze, hogy kezdeményezze ezt a magára régen várató feladatot. A generális önvizsgálatot, és az egymás felé lépés szándékának kinyilvánítását! Milyen jó, hogy a színház eszközeivel megpróbálták legalább a konszenzus vágyát fölébreszteni a marosvásárhelyi nézőkben.

E sorok írója átutazó e városban, az anyaországban él, s csak sok száz kilométerről érzékeli az Erdélybeli együttélés gondjait. E darab láttán restelkedve vallja be, hogy sokkal „érthetőbb” lett számára a román-magyar ellentét, mint eddig volt, s még érthetetlenebb a honi marakodás.

A Double bind két órás, egy ülésre szánt, jól komponált etűdfolyam, kiváló színészekkel, kiket alig segít eszköz, legfeljebb egy-egy szék, asztal jelenik meg a színen, amit a színészek pöccintenek be a térbe. Az előadás két nyelven szól a feltételezett kétnyelvű közönséghez. Mindkét társulat tagjai többnyire anyanyelvükön beszélnek, az érthetőséget feliratozás segíti. Közös ének is elhangzik gitár kísérettel (kár, hogy ennek szövegét nem feliratozzák). A pörgős színészi játék, a jól szabott ritmus feszültségben tudja tartani a kétórás produkciót.

Az előadás végén a tehetetlenség fájdalmát érezzük.

Miközben a felsorolt okokat és indokokat elénk sorjáztatták a szereplők, amikorra minden igazság hihetőnek és érthetőnek tűnik, amikorra a végkifejlethez valahogyan megérkeznénk, akkor rájövünk, hogy nincs végkifejlet. Hogy nem jutottunk el sehova. Hogy körbe-körbe jártunk, és hogy visszaérkeztünk, oda, ahonnan elindultunk. Mindkét tábor önmagához, a saját sérelmeihez. De talán így is kell ennek lennie, talán ez is volt a cél.

Mert mégis van katarzis.

 Az érzést, az okozza, hogy mind két tábor meggyőz minket saját igazáról. A néző azzal a megvilágosodással áll föl a székéből, hogy a tehetetlen kerengés után, egy másik úton kell elindulni. És hogy érdemes hinni: létezik másik út. Kell, hogy legyen út, ami elvezet egymáshoz, és hogy azt önös érdekből kötelező megtalálni.

Ezt üzeni nekünk ez a kiváló előadás, és a kiváló közreműködő gárda is. A Liviu Rebreanu és a Tompa Miklós társulat. A színészek: Monica Ristea, Berekméri Katalin, Elena Purea, Pál Emőke, Laura Mihalache, Csíki Szabolcs, Andrei Alexandru Chrian, Barabási Tivadar, Claudiu Banciu, Bartha László Zsolt, Cristian Lorga, a zeneszerző: Ada Milea, és a fordítók: Kacsó Judit-Andrea, Florentina Váry.

Alina Nelega és Kincses Réka csapata bebizonyítja, hogy a művészet, így a színház dolga is elvezetni bennünket igazainkhoz, tévedéseinkhez, önmagunkhoz. Magunkat megtalálva aztán sokkal megbocsátóbban indulhatunk el a másik, vagyis egymás felé.

Köszönet az első lépésért.

Pacsika Emília

Képek: www.nemzetiszinhaz.ro

Interjú az előadás szerzőivel:

http://www.nemzetiszinhaz.ro/eloadasok/uj-bemutatok/spect/double-bind.html