Tolvaly Ernő retrospektív kiállítása

DEÁK CSILLAG – KÖLÜS LAJOS ÍRÁSA

Deák Csillag: Lezáratlan nyomozás

2013. szeptemberében a Ludwig Múzeum a következő felhívást tette közzé: A LUDWIG MÚZEUM NYOMOZ: TOLVALY ERNŐ MŰVEKET KERESÜNK! A Ludwig Múzeum 2014-ben rendezi meg Tolvaly Ernő életmű kiállítását. A kiállításhoz és az életmű-katalógushoz ezúton keressük azon gyűjtőket, tulajdonosokat, tanítványokat, barátokat, akiknek bármilyen Tolvaly Ernő mű, esetleg dokumentáció van a birtokában. 

A nyomozás sikeres volt. A Csodálatos rendszer című retrospektív kiállítás bemutatja az életmű minden szakaszát. Ehhez hasonló nagyszabású, a neoavantgárd második generációjához tartozó művész pályáját több szempontból bemutató kiállítás nem valósult meg Tolvaly Ernő életében. A visszaemlékezések révén egy közvetlenebb portré is kirajzolódik a művészről és a korról, a művészeti közegről, amelyben a művek létrejöttek. A kutatás során feltárt archív dokumentumok egészítik ki a műalkotások által létrehozott értelmezési mezőt, egyúttal betekintést is adnak a hetvenes és nyolcvanas évek hazai művészeti életébe. A tárlaton csaknem száz festményt, objektet, fotót és egyéb munkát gyűjtöttek össze a művész alkotásaiból.

A műtárgy fogalmának és a művészi tevékenységnek az újragondolása Tolvaly munkáinak állandó jellemzője. A hetvenes években és a nyolcvanas évek elején sok olyan művet alkotott, amelyek vagy töredékesen, vagy csak dokumentációban maradtak fenn. A retrospektív kiállítás ezek bemutatásával, valamint rekonstrukciókkal tárja a nagyközönség elé az életmű eddig ismeretlen szegmensét is.

A Csodálatos rendszer Tolvaly Ernő egyik performanszának címe. 1975-ben zajlott le a Fiatal Művészek Klubjában (FMK), amely a korabeli kultúrpolitika keretein túllépő művészi törekvéseknek adott helyet. Tolvaly két nagy gyufásdobozt helyezett posztamensre, az egyik impregnálva és vízzel volt töltve, másikban fotók az előbbi dobozról. Mindkettő kissé nyitva, hogy felkeltse a nézők kíváncsiságát, akik ki is nyithatták a gyufásdobozokat a mellettük elhelyezett utasítás szerint. A rendszer többi részét vízüveggel preparált vízzel töltött gyufásdobozok képezték, elszórva a lépcsőházban, büfében, a klubhelyiségben. Amikor valaki rá akart gyújtani (akkor még lehetett, rágyújtani igen!), és felvette a keze ügyében lévő dobozt, automatikusan megrázta, hogy van-e benne gyufa, de ekkor ráfröccsent a víz. Ébresztő! Gondolataink bedobozolódtak, miközben tűz helyett víz van. Ezt a performanszt egy gegnek is felfoghatjuk, de Tolvaly életművében a víz szimbólumokat, univerzális értékeket jelent. A víz anyagisága és megfoghatatlansága, elfolyása, elemi ereje, fizikai adottságai, és a tükrözés okán, végigkíséri alkotói pályáját. Egy vízzel feltöltött műanyag zacskóban elhelyezett egy vízzel telt üvegpoharat az Egy pohár víz vízben (1976) című installációjában. A művész szerint a zacskóban lévő víz a minket körülvevő létező világ, míg a pohárban lévő víz maga a művészet.

Többrétegű munkáin a festék mellett hagyományos természeti anyagokat is használt, mint a márvány, por, homok, föld és hamu (Márvány paraván, Reflex, 1986–87, Oszlop, 1988, Porkép, 1992, Monogram, 1987–88). Mintha a természet munkálkodását követné, ahogyan a geológiai korszakok felgyűrik a föld felszínét, rétegek tetszenek át, kerülnek fedésbe, tűnnek el (illetve kerülnek takarásba). Tolvaly porból rétegzett képet a vászonra, törmelékszemcsékből festett kompozíciót egy lerobbant lakás parapetjeire. Nem a tanult és a tapasztalt egyesítése során kialakult, mindig fejlettebb formában megjelenő produkció, inkább a létezés éppen látható állapota, ami a keletkezést és az elmúlást is magába foglalja. Ezért például a sík munkáim, a festmények felülete érzéki, érzékeny, anyagszerű, néha túlságosan is sérülékeny és szívós – vallja a művész. A 80-as évek közepén színes filccel a tévéképernyőre helyezett pauszpapírra rajzolta az azon közvetített látványt, egyetlen képen ábrázolva az abban a pillanatban történteket, ugyanakkor mégis átírva a fekete fehér mozgóképet. (TV-rajzok, 1983). A szintézis keresése, a folyamatos átírások, fedések és kitakarások, a kimerevített pillanatok illuzórikus valóságértéke, viszonylagosságának meg nem szüntethetősége jellemzi a műveket.

Az egyik teremben a művész naplójában leírtak alapján került megrendezésre a Múzeum sorozat. A vörös falu kiállítótérben művészettörténeti leckét kapunk a modern festészet kezdetétől, az impresszionizmus, posztimpresszionizmus és kubizmus irányzataiból. Múzeum a múzeumban. A kissé didaktikus ízet enyhíti a falra helyezett kisméretű másolatok mellett a hatalmas vásznak padlóra helyezése. Sétálhatunk a különböző izmusok között, de megtekinthetjük a képeket egy kör alakú kényelmes pamlagról is. A 19. századi múzeumi közeget megidéző térben mégis úgy érezzük, mintha egy festő műtermében üldögélnénk. És ott is ülünk, Tolvaly Ernő műtermében járunk, aki gondoskodik arról, hogy ezt egy pillanatra se felejtsük el. A felnagyított másolatok, mint a művészet kiemelkedő tárgyainak parafrázisai leemelve a falról paravánokká is válnak. Tolvaly felnagyít, közel hoz, majd továbblép. Mi is túllépünk a paravánokon, de még retinánkon vibrál a vörös szín, amikor a következő terembe érünk.

Soha nem voltam olyan »érdes felületű«, hogy a hatalom »smirglije« megakadjon rajtam, általában beérték azzal, hogy elutasítottak.[1] – mondja magáról a művész. Duchamppal vitatkozva, nem ábrándult ki a festészetből, ha egy időre abba is hagyta a festést. Amikor folytatta, kilombosodott, szó szerint, a Lomb sorozatban (Lomb és ablak V., 1995, Lomb és alak I., 1995, Képeslap, 2006, Japán ecet, Ablak és lomb, 1995, Lomb és ablak III.). A nagy vásznakon a természethez való kötődését látjuk, azt a világot, amelyben rendíthetetlenül hitt, amelyet egyedi módon tett láthatóvá, átlátszóvá. Itt nincs lombsátor, gally és ág, törzs és gyökér, mégis úgy érezzük, hogy mi váltunk a fa lombjává, benne vagyunk a fában, belőlünk nő ki a lomb. A képek struktúrája és faktúrája hasonló, festék folyamok, átfestések, rétegzések, színhalmozások teszik tömörré a látványt. Absztrakt alkotások, a színkezeléssel viszont egy másik festészeti módot idéz meg, az impresszionistákat. Ezek a művek a legsikerültebb alkotásai, művészetének csúcsai.

A kiállítás nyitótermében látható két kép a kubizmust vállalja fel (Késői kubizmus I., Nyitott ablak, 2005). A Foncsorozott pohár, 1996 című objektekben a tükrözéssel játszik, a foncsor hol kívül van a poháron, hol belül. A tükör így hol rejtett, hol belenézhetünk a tükörbe, ha megfogjuk a foncsorozott poharat, tükörsima felületén ujjlenyomatot hagyunk. A világos és a sötét ellentétpárját jeleníti meg. Ezzel egyrészt a kívül és belül fogalmát csúsztatja egymásba, másrészt a kívül és belül egymástól való elválaszthatatlanságára is utal.

A Ludwig Múzeum sikeres felhívása nyomán a mostani kiállításra az egykori barátok és művésztársak visszaemlékezései segítették rekonstruálni a már csak emlékezetben élő performanszokat. Így még idejében sikerült visszahozni a feledésből Tolvaly életművének egyik jelentős részét. De ne tekintsük a nyomozást lezártnak. Rajtunk is múlik.

Kölüs Lajos: Irhabontás

Az irha a prémes állat bőre, az állatról egyben lenyúzott bőr és szép mintázatú szőrzet együttese. Szőrtelen oldalát bársonyos tapintásúvá cserzik ki. Ruházati alapanyag. Kabát, bunda készül belőle. Tolvaly Ernő Retrospektívje többrétegű, akár az emberi bőr. A bőr három rétegből – a hám, az irha és a bőralja – épül fel. Felhorzsoljuk a hámot, plezúr keletkezik. Mentjük vagy visszük, hordjuk az irhánkat. Valahol a gödör alján ébredünk fel. Úgy érzem, mintha Tolvaly Ernő bőrét nyúznám, az irháját keresném. Fogást keresek az életművön, miközben tudom, sok kijárata van ennek a tárlatnak és Tolvaly életművének is. Egérkijárat is. Szellemi be- és kijárata.

Tolvaly titokzatossága az, hogy mindent tudott, amit egy festőművésznek tudnia kell, azt hiszem, még annál is többet. Nyugaton zseniként tisztelték volna, ha ott él. Talán az idegvégződései miatt maradt itthon, és nem ment isten hírével. Nem szökött, ha volt is olyan érzése, innen el kell mennie. Bárhová, csak el. Az idegvégződései mélyen belenyúlnak a honi tájba és életbe. Onnan kapják a táplálékot, az ingereket. Úgy kötődik, hogy maga is köt. Mert nem tehet másként. Itt élt, amíg adatott élnie. Lélekben járt-kelt szabadon. Határokon át.

Hogyan kommentálná most saját magát? Művészeti íróként is alkotott. Gondolatait keretbe foglalta, miközben épp a kép kereten túli értelmezését tartotta fontosnak. A kép hátuljára is írt (Múzeum sorozat), vegyük észre, valami megváltozott, nem a reneszánszban élünk, nem is a barokk korában. Bár szívesen élnénk ott a mai tudásunkkal, csendünkkel és vágyainkkal. Tolvaly visszafele is élt, gyökereit sorra metszette el, de lélegző gyökerei megmaradtak, rajtuk keresztül vonta magához a klasszikusokat.

Körívben elhelyezett ülőkék. Bárhova nézünk, egy klasszikus néz ránk. Felismerjük, mert fel kell ismernünk (Múzeum). Nem másolat, tanulmány. Tolvaly mások bőrébe bújik, nem nyúzza le senki bőrét. Alakváltó, tehetetlen a múlt nagyjaival szemben. Nem az elérhetetlenségük miatt, hanem a kihagyhatatlanságuk miatt. Megkerülni őket? Lehetetlen. Impresszionista, posztimpresszionista és kubista is Tolvaly, befogad, nem lop, jelzi az azonosságot, de jelzi azt is, ami eltér. Minden az övé, senki sem tudná utána csinálni azt, amit ő követ el. Útkeresésként. Tudja a helyét, mert nincs a helyén. Sokáig nincs. Sok mindenbe belefog, fogják a munkák, a kezdemények, a gondolatok és az álmok, a performanszok. Kinőni valahonnan, kitűnni azzal, hogy ott van, kikerülhetetlenül. Nem szikla ő, hogy oromként tekintsünk rá, de nem is szakadék, amelyet jó elkerülni. Körkörös védelem, így elhelyezni a képeket, ülsz és nézed, hogy ott van. Muhi csata, jut eszembe. A szekértábor. Sátor sátor mellett. Még csend van és április, olvad a hó. Ki tud megcsendesedni, mint a duzzasztónál a víz, ha szívében nyugtalanság és értelem feszül. Holnapra minden eldől. A művész impressziója az, hogy igen. Vessünk még egy utolsó pillantást a képekre, a paravánokra. Csatában vagyunk, ahonnan nincs menekvés.

Tolvaly látásmódja kettős, látja a jövőt és látja a múltat, nem tud választani, egybe látja őket (Álom-kép, 1995, Fordított helyzet). Nyakára tekerednek, mint egy selyemzsinór. Hogy életében vereséget szenved, ahhoz már hozzászokott. Mert ő győztes akar lenni. Ez a tárlat azt bizonyítja, győzött. Aki látja a képeket, a sorozatokat (Lomb), az objekteket (Foncsorozott pohár, Karba tett kezek, 1979), belátja, a tehetség oszthatatlan. Ha műfajilag osztható is, más-más oldalát veszi igénybe a művésznek, de Tolvaly, amit csinál, attól nem menekül el. Foglya marad saját magának és az eszmének. Magas fokon űzi az eszmét, a gondolkodást. Érteni akar ott, ahol a filozófia sohasem volt egy szeretett tudományos és elismert ág. Kivételek mindig akadtak. A művészeti gondolkodásban is. Ragaszkodik az anyaghoz, a matériához. A márványhoz, a porhoz, homokhoz és a földhöz (Oszlop, 1988, Monogram, 1987-88, Márvány paraván). A képbe illeszti, applikálja őket. Darabos világ jön létre, a két dimenzió már kevés. Kitüremkedik a kép. Mint Békés megyében a Mágori domb, amely két 9-10 méter magas halom. Hatezer év egymásra rétegződött településnyomait hordozzák. Tolvalynak is van Mágori dombja. Kép, rajz, objekt, videó.

Miért ez a különállás? Nem tartozni senkinek? Besúgónak hiszik? Ezek is rétegek, mint kitűnik, láthatatlanok, ha nem is hatezer évesek. Korhoz kötöttek. A kiteljesedés béklyói, a lelki látomásokat megfojtó ellenérzések. A tehetség kevés, inkább árt, mint használ. Tolvaly magának árt, mert nem hagyja abba, kiáll önmagáért, ha háttérbe is vonul, mert háttérbe szorítják. Szükség van rá, de úgy, hogy ennek ne legyen tudatában. Nélkülözzön, ne élje meg, hogy tehetsége virágot bont. Csipkedik, tépik tehetsége leveleit. Késői kubizmusa ihletett világot mutat (Késői kubizmus I., Nyitott ablak, 2005). Tolvaly a hetvenes években egy időre felhagyott a festészettel, és akciókat, objekteket hozott létre, mégis ezeken keresztül is folyton a festészetről, a képalkotásról beszélt. Létrehozott szitanyomatokat és fotogramokat, a televízió képét pauszpapírra átrajzolva próbálta megörökíteni, és titkos, egyszemélyes művészeti kört – az 1. számú közvetítőcsoportot – is alakított, melyről csak nemrég derült ki, hogy ő állt mögötte.[2]

Tolvaly vásznain megjelenő üresség a kor üressége is, nem csak festészettechnikai közhely, kitöltetlen tér (Cím nélkül, 1989). Ábránd, amit a fantázia tölt ki, mert más nem maradt. Nem engedélyezett. Tolvaly érzéki művész, ahogy tárgyához, vásznához nyúl, tudjuk, érzi az anyag bőrét, irháját és bőralját. A rétegeket. A helyet keresi, amit csak festészetében nem talál meg. Folyton úton van, vagy egy kereszteződésben áll. Bárhova mehet. Virtuálisan. A jelenséget kibontva eljut a tagadáshoz, a felület, a sík tagadásához. A felejtéshez.

Tolvaly drámája, hogy időt veszt, visszafelé indul, holott előre akar tartani. Akár a sakkban, nem mindig az egyenes út a legrövidebb. A művészetben sem. A tér-idő-sík-tömeg viszonya, minősége dönti el, hol vagyunk, elől vagy hátul, netán középen. Vagy sehol. Tolvaly magabiztosan igazodik el elődei munkáiban (Cézanne interpretáció: Tannhauser nyitány, 1978). Beléjük kapaszkodik, mert nem kapaszkodhat a szabadságba. A belső szabadságába igen, de a külső szabadságba nem.

Gyűjt és őriz, kever és rendez, kihagy és elhagy. Filozófiai mélységekbe veti magát. Akár Dalí egykoron, aki vitában állt Picassoval, Bretonnal, Garcia Lorcával. Tolvaly is teremti a művészetet. A saját hübriszeit. Honnan is kezdődik a műalkotás (Porkép, 1992), miáltal lesz azzá, és mitől nem lesz valami műalkotás, csak műtárggyá. Művivé. Kísérletez, sosem felejt el szembenézni azzal, amit alkotott. Mer a néző, a befogadó szemével is önmagára nézni, az alkotásaira. Tolvaly határait is látjuk, a végességet, hogy nem nő van Gogh fölé, de úgy érezni, hogy igen? Ez játék is részéről. Valaminek a befogadása, a felhang. Bőrrel kapcsolatosan: felhám. Felhámlik a kor, amelyben élt. Egy zacskó víz a vízben. Tautológia. Korának lenyomata, művészi megfogalmazása a semminek. …én egy egészen rámenős nyúl vagyok[3] – jelentette ki egyszer Tolvaly. A Csodálatos rendszerben az a csodálatos, hogy felfedezzük és felismerjük, hogy a mi irhánkról is szó van.

[nggallery id=462]

Képek: www.ludwigmuseum.hu