10.15.
| Próza Nostra – II. Végtelen határok – Konferencia a popkultúráról >>>
10.11.
| DANTE 700 >>>
10.08.
| Huszonötödik évfordulóját ünnepli idén a szegedi Grand Café >>>
10.11.
| Pinceszínház – Ágens Társulat – Tragédia: Az ember >>>
10.11.
| ZSIBBADÁS – Zsemberi-Szígyártó Miklós művészeti albumának bemutatója >>>
10.08.
| Fodor Barbara és Rácz Laura Lili: Évszakváltás >>>
10.04.
| Grand Café – Ráolvasás 10. – Szálinger Balázs: Al-dunai álom >>>
10.04.
| Somogyi Könyvtár – Országos Könyvtári Napok >>>
10.03.
| Balszerencsét! Fesztivál – adománygyűjtés >>>
09.30.
| Grand Café Szeged – Irodalmi Diszkó minifeszt >>>
09.25.
| Ők a Zsigmond Vilmos Filmfesztivál idei díjazottjai >>>
09.16.
| Kardos Sándor kapja a ZSIFF idei életműdíját >>>
06.03.
| Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!) >>>
06.03.
| Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei) >>>
06.02.
| Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája) >>>
06.04.
| Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017) >>>
04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>
| Tandori Dezső: Szellem és félálom >>>

Gergely Ágnes, Allen Ginsberg, Benedek Miklós, Lázár Bence András, Marno János versei
N. Tóth Anikó, Makkai Flóra, Benedek Szabolcs prózája
Emil Cioran: Gondolatok alkonya, Koman Zsombor Emil Cioranról
Iris Murdoch, Vladimir Tasić tanulmánya
Kritikák Sándor Iván, Szöllősi Mátyás, Ljudmila Ulickaja könyvéről
Diákmelléklet: Nyári Krisztián: Az esőcsinálók boldogsága, avagy mire való a vers?

>>>

MARKÓ BÉLA A SZEGEDI BÖLCSÉSZKARON
A Magyar Könyvkiadók Napján az erdélyi magyar kultúra és közélet kiemelkedő egyénisége, a szegedi irodalmárokkal régóta jó kapcsolatot ápoló Markó Béla költő is vendége volt a Szegedi Tudományegyetem bölcsészkarának, ahol Fried István irodalomtörténésszel beszélgetett pályájáról, költészetéről és A haza milyen? című új kötetéről… – HOLLÓSI ZSOLT BESZÁMOLÓJA

>>>

A zsarnokság bel canto formája
2014.10.09 - tiszatáj

VERDI MACBETHJÉNEK ŐSVÁLTOZATA A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZBAN

Nemcsak a könyveknek, de a színdaraboknak is megvan a maguk sorsa. Szegeden például Verdi Macbethjének. Az ember persze kénytelen belegondolkodni: kivételesen szerencsés, hogy életében immár a második nagyszerű produkciónak tapsolhat, avagy egyszerűen csak öregszik.

1986-ban Oberfrank Géza és Kerényi Miklós vezérletével jött létre kitűnő előadás, a főszerepekben Misura Zsuzsa és Németh József tündököltek, s még Banquóként is Gregor Józsefet hallgathattuk. Az 1987-es Operafesztivál pecsétet is ütött rá, amikor szinte minden létező díját megnyerte. A Magyra Televízió felvételt készített a produkcióról, amelyet a minap újra megnéztem. Számtalan erénye közül ma kettő tűnik ki igazán: a két főszerep teljes megoldása, és a rendezés zenedrámai világossága.

Talán azért is szembeötlő ez így visszanézve, mert az egyik vonatkozás ma is maradéktalanul teljesül, a másik viszont felemásan. Mielőtt belefeledkeznénk az elemezésbe, szögezzük le: nem Shakespeare, hanem Verdi Macbethjéről van szó. Az ő skót hadvezére kevésbé elszánt gyilkos, mint az eredeti dráma hőse. Már a legelső pillanattól, a jóslat meghallgatása után tele van kétséggel, s végig szüksége van felesége támogatására, inspirációjára. Az opera különös gondot fordít kétségeinek, önvádjának, bűntudatának ábrázolására, az elszánt tömeggyilkos csak a jellem egyik árnyalata, amely ráadásul csak ritkán villan elő. Különösen föltűnő ez az eredeti, 1847-es változatban, amelyet most választott a színház. Macbethnek ebben van egy elszánt, lendületes strettája a második boszorkányjelenet után (az átdolgozott változatban itt a Ladyvel közösen esküdöznek Banquo megölésére), korábban pedig ő maga ötli ki, hogy Banquót el kell tenni láb alól, ám sokkal több a kétségekkel teli pillanata. Nagy áriájában a hős magát siratja, a legvégén pedig a halálra sebzetten hatalmas erejű ariosóban búcsúztatja a szerző. Szinte megbocsát a zsarnoknak.

Az 1865-ös változat nagy problémája, hogy a finálé megoldatlan. Macduff és Malcolm lelkes szabadsághimnuszt énekel a teljes kórussal. Észszerű megoldás, csak épp zenedrámailag értelmezhetetlen. Egyik főhősünk ekkor már rég halott, a másik zenei jelentéktelenségben hunyt el valahol a színfalak mögött. Az opera nem szereti azt a Shakespeare által kedvelt darabbefejezést, hogy a megoldást újonnan jött, mellékalakok hozzák. Nem véletlen, hogy Macbeth halálát vissza szokták húzni a későbbi változatba. Így tettek 1986-ban Szegeden is. Ha a Ladyt hosszú, együttérző áriában búcsúztatja a szerző, érthetetlen, hogy másik nyom nélkül eltűnik a darabból, sorsa zeneileg bevégezetlen.

Galgózy Judit rendezése a történetnek a lágyabb felfogását követi. A szín üdezöld, szó szerint harcmező. A látványvilág végig következetes, nagyjából kortárs világot idéz, és konzekvens a történések lassú tempója is. Pontos érzékkel tapint rá a dráma lassú hömpölygésű, mélyen átérzett, zsarnokságot és terrort inkább belülről átélő és elemző válfajára. Itt lágy, sima tőrdöféssel ölnek. A rendezőnő a vért csak jelképként használja, attól a kínos momentumtól, hogy az egy emberből folyik ki gyilkolás által – megkímél bennünket.

A nyitóképben műanyag fóliába öltözött nők takarítják el a háború áldozatait. Ám zavaró, hogy nem tudjuk, kik is voltaképpen a vészbanyák. Szanitéc hullatakarítók semmiképpen nem lehetnek. Banquónak csábítóan az ölébe ülnek, miközben a szöveg azt mondja: „Nőnek néznélek benneteket, ha nem lenne szakállatok.” Megértjük, hogy a második boszorkányjelenet első jelenése („Óvakodj Macdufftől!”) Banquo. Logikus, hogy a második biztatása („Néked asszonyszülötte nem árthat!”) a Lady hangján szólal meg. Ám hogy utána nagyszabású házibuli kerekedik, ahol mindketten ott is maradnak, az különös. Fölcsillan a szemünk, amikora Lady terhes pocakkal jelenik meg, ám miután megszül, (halott csecsemőjét lábánál lógatva vonszolja) nagy hasa megmarad. Teljes fejünkben a zűrzavar. Juhász Katalin elvont tere jól működik, ám kissé bosszantó, hogy a jobbról-balról behúzott előfal két oldalán mindig látjuk a ki s bevonuló szereplőket. Telitalálat a Lady rövid bőrruhája és színes, mintás harisnyája. A fehér csizmákról azonban sok nézőnek a tehenészek jutnak eszébe, a fehér műanyag sisakokról meg az építkezések, túl direkt asszociáció mosolyt fakaszt.

Galgóczynak sok jó leleménye is van. Az első felvonás fináléjában szuggesztív a gesztus, ahogy a Lady a meggyilkolt király vérébe mártja kezét, majd akkurátusan mindenki kezét összevérzi. Mindenki bűnrészes, s a közös bűnösség összekapcsol. Vétkesek közt a néma is cinkos. A Lady új (régi) „Trionfai” kezdetű áriájában önfeledten forog férjével. A vidám, felszabadult pillanatra nagy szükség van ellenpontnak ebben a túl sötét történetben.

Galgóczy a két főszereplőből a maximumot hozza ki. Verdi úgy fogalmazott, azt szeretné, ha a Ladynek fojtott, rekedt hangja volna. A moldáviai Nadia Cerchez pontosan megfelel e leírás irányának. Sötét tónusú, virtuóz szopránja fölényesen tör át a legnagyobb tuttin is. Fölényes muzikalitása adja meg a figura tartását, amikor pedig háton fekve szórja ki a legnehezebb koloratúrákat, az egyúttal a hősnő kivételes képességeit is jelenti. Ez a Lady Macbeth elbűvöl és elrémít egyszerre. Lady Cerchez csak elbűvöl. Minden valamirevaló operaszerető gyermeki örömmel feledkezett bele kivételes tehetségébe. Kelemen Zoltánt rég nem kell már fölfedezni Szegeden, azt azonban igen, hogy a Macbeth új minőséget jelent pályáján. Nem láttuk még ennyire belefeledkezni egyetlen szerepébe sem. Még soha nem használt ennyi kifejező pianót, soha ekkora bátorsággal nem alkalmazott torzított effektusokat a karakter szélsőségeinek megjelenítésére. Így még szívbemarkolóbbnak hat IV. felvonásbeli áriájának hömpölygése. Nagyon szépen kell ezt énekelni, hogy az önsajnálat együttérzést, és ne kárörömöt keltsen. Mindez egy nagyszabású, sötét zománcú baritonon szólal meg, ami távlatot ad a figurának. Az a fekete fény, amely ez az elszabadult lélek például strettájában megvillan, és az a az a zabolátlan tobzódás ahogy Kelemen hangja ebben a jelentben megszólal, egyszerre kelt érzéki élményt, és a gátlástalanság rettenetét. Drámai operákban ellenállhatatlan élmény nagy hangokat hallani. Kettőt egymás mellett – feledhetetlen.

László Boldizsáron az első estén mintha érződött volna: nagyobb feladatokhoz szokott. A második előadáson azonban olyan a forró átéléssel énekelte Macduff  önváddal teli áriáját, hogy egycsapásra úgy éreztük: azt is beleénekli, amit az előző három felvonásban történt vele, de nincs megzenésítve. Ahogy 28 éve Gregor, most ő ad osztályán felüli létezést egy szerepnek. Eltűnődtem, hogy a nagytehetségű Kiss András csak ebben a világligában tűnik-e szolidabbnak, avagy Banquója valóban kevésbé fölvillanyzó, mint Sparafuciléje vagy Don Magnificója volt. Gyors leltár: a dörgő basszus megvan, a magasság zeng, a mélység azonban a szokottnál is erőtlenebb. A figura pontos, a színpadi jelenlétnek van ereje, ám mindez kevésbé hatásos, mint tőle megszoktuk. A kritikusok kedvenc gyarlóságával élve elcsábulok egy jóslásra (különösen, hogy a Macbethtel van dolgunk): ifjú énekesünknek valami miatt most több idő kell, hogy kifussa legjobb formáját. A comprimario osztályból Lőrincz Zoltánt emelném ki, minden kormányok és királyok hű bérgyilkosát, aki (Galgóczy újabb éles leleménye!) nem elszalasztja, hanem maga ereszti szélnek Banquo fiát: jó lesz az még valamikor valamire! Lőrincz élményszerűen forgatja (amúgy nem létező) köpenyét. Az összes szereplőn meglátszik, hogy a színház egyelőre egy szereposztásban próbálta és mutatta be a darabot. A többiek csak később állnak majd be.

A produkció zenei színvonaláról elragadtatottság nélkül beszélni történelemhamisítás volna. Csak a félsüketek és a nagyon-nagyon messziről jöttek nem veszik észre, hogy Pál Tamás nem úgy általában vezényli a Macbethet, hanem kifejezetten a korai Verdi bel cantós változatát szólaltatja meg. Még nála is ritka hogy a zenei folyamata ennyire egységes, hogy az egyes karakterek megragadása ilyen logikus rendszert alkosson, a jelenetek zeneileg is ennyire egymásból következzenek. Még a Szegedi Szimfonikus Zenekar is ritkán követi őt ilyen hajlékonyan, erőteljesen, természetesen. A király kíséreteként úgy masírozik be a színre a (félprofi) Fricsay Fúvószenekar, mintha 20 éve Duncan királyt kísérnék, s az persze magától értődő, hogy a jelenések fafúvósai is a színen szólalnak meg, vagy hogy egy másik jelenetben a proszcénium páholyban harsannak a trombiták. A kivételes színházi és akusztikai élmény kézenfekvőnek tűnik. Régóta vallom, hogy a szegedi az ország legjobb operakórusa. A Macbeth kivételesen megterhelő és bonyolult karjeleneteiben ezt ismét igazolják. A gyilkosok tenorpartija, vagy a csábító nők a földszint két oldalán szólalnak meg. Ne tessenek legyinteni, mindez nem természetes, ez maga az operai varázslat!

Amikor 2008-ben José Cura két Otellót énekelt Szegeden, nyomatékkal mondta: „Önök nem is tudják, milyen szerencsések, hogy ilyen kitűnő operatársulatuk van!”

Kezdjük lassan érteni, pontosan mire is gondolt.

Márok Tamás

 

[nggallery id=452]

Fotó: SZNSZ/Veréb Simon


Címke: , , , ,

Warning: Use of undefined constant php - assumed 'php' (this will throw an Error in a future version of PHP) in /home/tiszataj/tiszatajonline.hu/wp-content/themes/tiszataj/post.php on line 118
2021.10.16 - tiszatáj

Gergely Ágnes, Allen Ginsberg, Benedek Miklós, Lázár Bence András, Marno János versei
N. Tóth Anikó, Makkai Flóra, Benedek Szabolcs prózája
Emil Cioran: Gondolatok alkonya, Koman Zsombor Emil Cioranról
Iris Murdoch, Vladimir Tasić tanulmánya
Kritikák Sándor Iván, Szöllősi Mátyás, Ljudmila Ulickaja könyvéről
Diákmelléklet: Nyári Krisztián: Az esőcsinálók boldogsága, avagy mire való a vers?

Tovább olvasom >>>
2021.10.15 - tiszatáj

GONÇALO M. TAVARES: TÁNCKÖNYV
Miért ejt zavarba Gonçalo M. Tavares Tánckönyve? Leginkább azért, mert folyamatosan kimozdít a megszokott olvasási stratégiánkból. Ha végigolvassuk a 106 költeményből álló kötetet, tettre készen kell figyelnünk arra, épp merre taszít, ránt a szöveg, mikor húzza ki lábunk alól az épp megszerzett olvasói pozíciónkat… – BORBÁTH PÉTER KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.10.13 - tiszatáj

CSAPDA A NETEN
4 éve forró pont a #MeToo, valamint legalább ennyi ideje képez beszédtémát a cyberbullying: Barbora Chalupová és Vít Klusák közös dokumentumfilmje megfelelő tárgyismerettel hozza közös nevezőre a dilemmákat, egyszerre új és taszítóan ismerős világba kalauzolva az érdeklődőket… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.10.13 - tiszatáj

TÁRLATTAL IS EMLÉKEZNEK A 700 ÉVE ELHUNYT KÖLTŐRE A TISZATÁJ SZALONBAN
A 700 éve elhunyt olasz költőre, Dantéra emlékeztek hétfőn a Tiszatáj Szalonban, ahol Nátyi Róbert művészettörténész nyitotta meg Géczi János október végéig látható dekollázs tárlatát, majd Pál József irodalomtörténésszel és a kiállító költővel, képzőművésszel az Isteni színjátékról is beszélgetett… – HOLLÓSI ZSOLT BESZÁMOLÓJA

Tovább olvasom >>>
2021.10.12 - tiszatáj

HANSÁGI ÁGNES: LÁTHATATLAN LIMESEK
Hansági Ágnes kötete a Tempevölgy gondozásában jelent meg, témáját tekintve pedig határjelenségekre fókuszál, amelyek két nagyobb témára oszlanak: történeti és mediális szempontú tanulmányokra. Egy-egy nagyobb fejezeten belül is széles merítéssel találkozhatunk, hiszen Hansági különböző, egymástól eltérő jelenségeket vizsgálva mutatja be az irodalmi limeseket… – BORBÍRÓ ALETTA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.10.10 - tiszatáj

KUKORELLY ENDRE: Cé Cé Cé Pé AVAGY LASSÚDAD HALADÁS A KOMMUNIZMUS FELÉ
Egy új interjúformát álmodtam meg. Interjú egy könyvvel. Nem a szerzővel, hanem a könyvével (identitást adva annak) „beszélgetek”. Elképzelésem szerint a könyvinterjú se nem kritika, se nem interjú, se nem szépírás, hanem ezek egyvelege… – JANÁKY MARIANNA KÖNYVINTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.10.09 - tiszatáj

MAGYAR BANDA: 12 BETYÁR
Finoman szólva is némi kétkedéssel fordultam egy olyan produkció felé, amely bevallása szerint „az autentikus népzenét a megszokottól eltérő szemszögből” kívánja bemutatni. Ilyen mondatok olvasása kapcsán orbitális tévedések és véget nem érő definíciós viták rémlenek fel bennem a világ- és népzene mibenlétéről. A zenekar tagjai azonban mást ígértek, és hál’ Istennek nem kellett csalódnom… – PIPCZ ILLÉS AJÁNLÓJA

Tovább olvasom >>>
2021.10.07 - tiszatáj

MEZEY KATALIN: RÉGI NAPOK RENDJE
Mezey Katalin azon szerzők közé tartozik, akik több műfajban is kipróbálták tehetségüket. Prózaíró, költő és műfordító. Számos verseskönyv és prózakötet után legutóbb a Régi napok rendje novelláit vehettük kezünkbe. Két fő részből áll a mű: az első fejezet hét novellája még 1987-ből való, a többi nyolc pedig a 2014-es Ismernek téged után keletkezett. A több évtizedes eltérés ellenére egységesnek mondható a Régi napok rendje…– BAKONYI ISTVÁN KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Tandori Dezső: Felplusztulás, leplusztulás (Előzetességek és utólagosságok [2018–2019])Demény Péter: Az élet gesztenyéi (Slágerek, sanzonok, slamasztikák)H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregékBakos András: Isteni testekSzathmári István: Spanyol reggeliSántha József: BörtönkarnagyNormal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattTandori Dezső: Nincs beszédülésPetőcz András: A visszaforgatott időLengyel András: Tömörkény-tanulmányokKálnay Adél: Szivárványország (Utazz velem!)Virág Zoltán (szerk.): Színkép, hangkép, összkép (Írások elméletről és gyakorlatról)Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Fried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházTandori Dezső: A szomszéd banánhalSeregi Tamás: Művészet és esztétikaÉszlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Zalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)„Ragyogó pusztulás” – kortárs osztrák irodalmi antológia (szerk.: Bombitz Attila)Lengyel András: Ellenkultúra, peremhelyzetben (Marginalitástörténeti vázlatok)Bíró-Balogh Tamás: Az irodalom személyességekabai lóránt: semmi színSzlováknak lenni csodás…Petőcz András: A megvénhedt IstenDemény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólTandori Dezső: Szellem és félálomKálnay Adél: Hamvadó időSzepesi Attila: IstenporPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Sághy Miklós: A fény retorikájaTandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézCsiki László: A kaptárBaka István: Műfordítások III.Jász Attila: Fürdőkádból a tengerTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaBíró-Balogh Tamás: TollvonásokFried István: Magyar irodalom(történet)