Európa múltja és jövője (?)

BOHUMIL HRABAL ŐFELSÉGE PINCÉRE VOLTAM – VENDÉGJÁTÉK A VÍGSZÍNHÁZBAN

Több mint szimbolikus, hogy a kolozsvári Állami Magyar Színház társulata egy kiemelkedő prágai rendezővel dolgozik Erdélyben, s előadásukat, a Bohumil Hrabal regényéből színpadra írt Őfelsége pincére voltam című művet Budapesten játsszák. Hiszen Prága és Kolozsvár között körülbelül félúton fekszik a magyar főváros; és ez a magától értetődő együttműködés jelentős közép-európai színházi alkotók esetében a XXI. században már egyáltalán nem nóvum, mindinkább folytatandó hagyomány. Eszenyi Enikő minden évben meghívja Tompa Gábor társulatát a Vígszínházba, amely több, mint pezsdítő, s jóval nagyobb is egy „egyszerű” színházi eseménynél. És erről nemcsak akkor lehet meggyőződni, ha a nézőtéren végigtekintve Szabó István filmrendezőt vagy Esterházy Pétert pillantja meg a szemlélő. Akkor is szembesülhetünk a kolozsváriak professzionális társulatával, ha tanulmányozzuk azt a színházi nyelvet, amely „frissítően” hat egy budapesti színpadon. Ez a tudás pedig, párosulva Michal Dočekal rendező koncepciójával egy határozottan színvonalas előadást tár a befogadó elé.

Egy hosszú regény színpadi adaptálásakor fontos kérdés, hogy végül milyen dramaturgiai munka (dramaturg: Vajna Noémi, adaptáció: David Jarab) mentén szerveződik egységgé a drámai szöveg, ezáltal pedig kiderül az is, hogy az alkotók mit kívántak hangsúlyozni a színpadi változatban. Az előadás elsősorban Jan Dítě (Bogdán Zsolt), a kis pikolófiú történetén át kísérelte meg a XX. századi (cseh) történelmet bemutatni, tágabban, hogy mi történt Európával, szűkebben Közép-Európával a század folyamán. Hogyan múlt el az egykori Osztrák-Magyar Monarchia világa, ezzel pedig miként süllyedt el a polgárság, a „világpolgár” ethosza. Az alkotók főként a hatalom és a kisember viszonyának ábrázolására törekedtek, egyben markánsan rákérdezve európai múltunk és jelenünk problematikus pontjaira.

Az előadás elején az öreg Jan Dítě lépeget be lassan a színpadra, ezzel indul meg az emlékezés aktusa: az előadás egy visszatekintés, emlékek kiragadása a pikolófiú életéből, felemelkedésének és bukásának kálváriájából. Arról, hogy milyen pompa övezte a Hotel Europa elsőrendű szolgáltatást nyújtó éttermét a Monarchia éveiben, hogyan lett Dítě Abesszínia császárának pincére, majd idős korára hogyan halványult el az egykori Prága fénye, egyben Európa befogadó nyíltsága, s váltotta fel a kommunizmus évei alatt a szögesdróttal szétválasztott keleti és nyugati világ dichotómiája.

Jan Dítě életének bemutatása lírai, enyhén patetikus tónussal felrajzolt jelenetsorokban valósul meg, a társulat egy összetett mozgású, markáns képi világot létrehozó jelenetben hatásosan eleveníti fel a századforduló atmoszféráját, egyben a hrabali világ jegyeit.  Az abesszíniai császár érkezését bemutató részben egy rendkívül pontosan komponált, hosszú színészi mozgássoron alapuló jelenetsort láthatunk, kitartott képekkel, erős vizuális összképet létrehozva a színpadon. A tér összetettségét, a kiterjedtséget a színészi mozgás jól használja, ez a koncepció harmonikusan egészíti ki a hömpölygő történetet. A díszlet (amely Martin Chocholoušek  munkája) keretében egy megkettőzött színpadot látunk, egy színházi függöny helyezkedik el középen, amely egyben kulissza, erősítve, hogy a szálloda étterme jóval több egy egyszerű étkezőnél: egyben a történelem színpadát is jelenti. A Hotel Europa tere így a foucault-i heterotópia fogalmával jól leírhatóan a hagyományos tér- és időviszonyt felülírva működik. A szálló étterme egy sajátos közép-európai térként funkcionál, kapcsolatot teremtve más terekkel, ahogy az angol király pincére, Skřivánek úr (Váta Loránd) többször megjegyzi, ott a „lehetetlen valósággá válik”. A szálló tere nevéből is következően Európát képezi le, annak tragikus huszadik századi története elevenedik meg a színpadon. Az irány egyértelműen a hanyatlást hangsúlyozza: a Monarchia-világból a szögesdrótokkal szétválasztott európai világ jelenik meg.

Jan Dítě története mellett egy másik szólam is megjelenik, Jiřina Štěpničková, a híres színésznő által, aki az előadás alatt a színpad szélén foglal helyet. Kató Emőke alakításában a történetfolyamot megszakítva ékeli be saját nézőpontját; az ő sorsán keresztül átélhetővé válnak a történelmi változások, előbb a nemzetiszocialista, majd a kommunista rendszer embert próbáló éveinek egyénre gyakorolt hatása. A színésznő életútja is a hanyatlás és az elmúlás sorsszerűségét tudatosítja, az előadás utolsó harmadában megtörten vonul le a színpadról. Štěpničková vagyonát elvesztett idős primadonnaként él az ötvenes évek Csehországában, a Hotel Europa már korántsem nyújt világszínvonalú szolgáltatást, egy igénytelen, megtépázott ruhákban megjelenő pincér már nem is emlékeztet az étterem egykori emelkedett hangulatára. A visszatekintés azonban nem pusztán nosztalgikus és patetikus hangnemben történik, hanem képes a jelenségek tragikus oldalát megmutatni. A régi világ nem eszményiként, egyszerű visszasírandó állapotú helyként jelenik meg, hanem tudatosítja annak végleges elmúlását, egyben bizonytalanságot ébreszt Európa jövőjét illetően. Michal Dočekal számos interjúban beszélt arról, hogy a Hrabal által ábrázolt letűnt európai világot szerette volna mai helyzetünkre, saját európai jelenünkre is vonatkoztatni. A rendező többször nyilatkozta, hogy igen szkeptikus Európa jövőjét illetően. Ez nem idegen gondolat a huszadik század filozófiatörténetében sem, Európa végnapjairól számos gondolkodó írt jelentős műveket, elég említeni az első világháború utáni évtizedeket, Spengler vagy Huizinga munkáit. Külön kihívás erről ma a művészet eszközeivel, a forgalomban lévő paneleket meghaladva eredetien szólni. Az O, Tannenbaum halk felcsendülése, továbbá a záró jelenetben Dítě monológja röviden érzékelteti a hagyományokért és az európai műveltségért való egyetemes aggodalmat. Ezt erősíti az előadás végén a francia professzor jelenete is, aki felháborodik, hogy tanítványa nem ismeri fel a világirodalom egyik fontos művét, amely egy antik jelenetet, Európa Zeusz általi elrablását tematizálja.

Dočekal az előadáshoz írt jegyzetében a „Pusztuljon a régi, romlott világ!”-gondolat ellen kívánt érvényes figyelmeztetést megfogalmazni. Ez utóbbi azonban a jegyzet elolvasása nélkül nem biztos, hogy tudatosul a befogadóban. A rendezés rendkívül finom és érzékeny megoldásai ezen a ponton is az előadás egységes színvonaláról tanúskodnak. A közös európai jövőnkért érzett aggodalom megfogalmazása nem direkt, hanem finoman kidolgozott részletek által hatja át az előadás egészét. Dítě  élete a ma Európájában is metaforikus jelentést hordoz. A XX. századi történelmi események a riasztó kettéosztottságot demonstrálják, Dítě emiatt vágyik közép-európai világpolgár lenni, számára a Duna és a Moldva az itt élő népek egymásra utaltságát jelképezik.

Dítě teljesen egyedül marad a zárójelenetben, az egykori életét meghatározó személyek kulisszaként sorakoznak a színpadon, a rájuk vetülő árnyék miatt alig láthatók. Dítě a pusztító magányban, halott kutyája előtt mondja el monológját, legjobb barátját, Zděnekot megidézve. A prágai pincérkedést, az ötlettel teli ifjú éveket, életének meghatározó epizódjait eleveníti fel. Megfogalmazza azt a keserű tapasztalatot, hogy az új világ felépítése a régi, kulturálisan sokszínű, pezsgő világ teljes eltörlése árán hozható csak létre, utalva ezzel a szudétanémet és a cseh együttélés konfliktusokkal teli fejezeteire is. (A tragikus szudétanémet–cseh szembenállás epizódjait bátran be lehet helyettesíteni bármely közép-európai nép hasonló szituációjú szembenállásaival, a huszadik századi ellentétek eseményei hosszú oldalakon sorolhatók.) Ezek öröksége mindennemű direkt analógia ellenére máig intő jel közös jelenünk és jövőnk szempontjából.

Michal Dočekal keserű előadást rendezett Hrabal művéből. A Monarchia zenei világának, majd a későbbi időszaknak zenei egyvelege (zene: Ivan Acher), illetve a színészi munka profi kidolgozottsága az atmoszférateremtést biztosítja, ez az előadás kétségtelenül egyik legeredetibb vonulata. A kezdeti mozgáson alapuló játékot folyamatosan váltják fel az egyre hosszabb szövegeket tartalmazó jelenetek – ezáltal nagyban támaszkodik a néző háttértudására.

Kijelenthető, hogy fontos előadást hozott létre a kolozsvári társulattal a cseh alkotói stáb, kigondolt, érzékeny rendezői koncepció csak egy-két ponton válik bizonytalanná. A társulat összehangolt munkája, valamint a zene és színpadi mozgás tudatosan komponált volta bizonyítja, hogy átütő előadás született. Kíváncsian várjuk, hogy jövőre milyen előadással érkeznek a kolozsváriak Budapestre.

Fritz Gergely

[nggallery id=393]

Képek: vigszinhaz.hu