Nincs olvadáspont

JÉG-DOKTRÍNÁK – VARIÁCIÓK A NÁCI RETORIKÁRA, METANOIA, GRAND CAFÉ

Pero(vics Zoltán) legújabb darabja érzelmileg, de intellektuá­li­san is olyan, mint a hullámvasút. Mondjuk, egy lomha hullám­vasút, mert azért a tempó az alkotótól megszokottan kimért, s a szándék a legkevésbé sem „megengedő”, lent még lejjebb nyom a megrendülésben, de fent kegyelmez, s még a (kínos) mosoly is engedélyezett. 

Köztes állapot alig van a Jég-doktrínák – variációk a náci retorikára című előadás alatt, de hát hogy lenne, hisz hogyan is lehetne közönyös vagy semleges hangon elősorolni a rassziz­mus múlt- és jelenbéli tényeit/megnyilvánulásait/példáit? Az a szövevényes szöveg­anyag, amit a témáról Pero egybeszerkesztett, most nem zárt, emlékműszerű dokumentum-együt­tes (mint például a „Tizenhárom hónap” című mű esetében), de nagyon is pulzáló or­ganiz­mus, mivel a korabeli idézeteket jelenkori, sőt egészen friss „hozzászólásokkal” kom­ponálta egybe, s ez utóbbit szó szerint kell érteni. A mai szövegek ugyanis nem a politikusok kinyi­latkozta­tásaiból, hanem azokból a slampos, hétköznapian brutális megjegyzések közül valók, ame­lyek az internetes fórumokon jelennek meg az egyetértő civilek véleménykény­szere nyo­mán, s hol nyers kegyetlenséget, hol ízléstelen vicceket tolmácsolnak.

Hátborzongató a végeredmény, mert ily módon a mű a rasszizmus nyílt (mit nyílt, „ön­tuda­tosan”, nagy hangon felvállalt), primitív, naprakész deklarációját tárja elénk, s bár koránt sem ismeretlenek az effajta megnyilvánulások, Pero oly módon tálalja ezeket, hogy a néző lúdbőrzik.

Ezzel együtt, de ugyanakkor ennek ellenére a Jégdoktrínák… című előadás nem végletesen lehangoló, ami annak az eltartásnak köszönhető, miképp Perovics a jelenkori idézeteket ke­zeli: szarkazmussal szemlélve a mérhetetlen emberi tudatlanságot.

A színpadkép fekete-fehér, de oly mesterien bevilágított, hogy az éles sziluettek és az árnya­latok együttese képzőművészeti érzékenységű látványt eredményez (mint ahogy ez Perónál megszokott) s az egész leginkább egy szimbólumos tablóra hasonlít, amelynek egyként kom­pozíciós részei a színészek, s az apróbb-nagyobb beállított, belógatott, a játéktérben egyéb módon elhelyezett tárgyak.

Perónak ebben a darabjában sincs nagy sürgés-forgás, persze azért, mert ez az alkotása sem jövős-menős-cselekményes, a nézői élmény mégis komplex, oly gazdag árnyalatokban kap­juk a színház összegészét, az egymást erősítő szöveg, mozgás, kép és zene egységét.

Pero színházi nyelve egyéni és sajátos, hasonlóságok leginkább Jeles András munkásságá­hoz viszonyítva mutathatók ki, ám ebbe is beleszámítandó a rendező underground külön­állása (amelyet semennyire sem veszélyeztet az olykori, professzionális körülmények között, Jeles oldalán végzett tevékenység).

Perovics jellemző, és tartalmilag-formailag egységes hatást elérő színházi nyelve valójában egy rafinált eklekticizmusnak az eredménye, amelyben a meghatározó alapelemek csupán olyan fokú mutáción mennek keresztül, amennyi az akadálytalan egymásba oldódáshoz szük­séges. Mondhatni (kis túlzással s így pontatlanul), a stílusok közül egyedül a polgári színját­szás szalon-illeme nincs jelen, ellenben a commedia dell’ arte vaskossága, s clown vo­násai, a szürrealizmus asszociatív játékosságai, de még a görög drámák pátosza, a hősies színház pa­tetikussága, no és persze a pantomim jegyei is fellelhetők ebben a kifinomult nyelvben, ami a Metanoia sajátja.

Mivel Perovics színháza Peroviccsal azonos, saját víziójának természetszerűleg ő az első számú megalkotója, ám a végeredmény minősége kizárólag ensemble módon, vagyis el­köte­lezett, a rendező precizitását magukévá tévő partnerek segítségével valósulhat meg. Kik kö­zött egyformán jelentős szerepe van a hangkeverésért (Lengyel Zoltán), a jelentéses öl­tözé­kekért (Csúri Anna), a tárgyak kivitelezéséért (Kiss Attila Etele) felelős munkatársak­nak, és főleg a játszóknak.

A főszereplő most is – mint Pero utóbbi darabjaiban – a rendkívüli előadói képességekkel rendelkező Erdély Andrea, akinek színpadléti szabadsága, ereje és színessége ezúttal is le­nyűgöző. Persze, hagyományos értelemben vett szerepek vajmi kevéssé léteznek a Metanoia előadásaiban, szuggesztív színészi jelenlét és játék nélkül a művek értelmezhetősége csor­bát szenvedhetne. Bár az együttes-hatás mindig, Pero valamennyi darabjában létrejön a rendező határozott koncepciója nyomán, ez alkalommal a Szabadkáról meghívott vendég, a kiváló G. Erdélyi Hermina egy másik magaslati pontot hoz létre (Diószegi Ág­nes szimbiotikus part­nerségével), így ennek a produkciónak egy – nem leválasztható, de észrevételezhető – több­letet ad a karizmatikus színészi munka.

A Jégdroktrínák… Perovics Zoltán egyik legjobb előadása. De lehet, hogy a mi egyik legjobb előadásunk. A kezdés előtt ugyanis kérdőíveket osztanak ki – zsidókra, cigányokra és haj­lék­talanokra vonatkozó kérdésekkel –, melyeket kitöltve, még előadás előtt visszaadunk, s Pero azt mondja, a mi véleményeink is formálják majd a következő előadások hang­ját/hang­súlyait.

Ibos Éva

[nggallery id=313]

fotó: Tóth Balázs Zoltán