„Én az elektronika barlanglakója vagyok…”

BESZÉLGETÉS FABRIZIO PLESSIVEL

A Ludwig Múzeumban január 31-től látható Fabrizio Plessi Liq­uid Labyrinth című kiállítása. A művész Európától Amerikán át egészen a Távol-Keletig szinte minden jelentős kortárs művé­szeti múzeumban bemutatta már mun­káit, budapesti kiállítása sajátos premiernek számít: az egykori vasfüggöny mögötti orszá­gokban még nem debütált. Hogyan jutott Velencétől a New York-i Gug­genheimig, a mallorcai halászhajók megmentésétől a Louis Vuit­ton-ig?

– Úgy tudom, évtizedekkel ezelőtt egy modern művészeti múzeum, nevezetesen a Gug­genheim mély benyomást tett önre. Fel tudja idézni, mit érzett, amikor ide belépett?

– Fontos leszögezni, hogy nem a New York-i Guggenheimről van szó, hanem velenceiről. Fiatal koromban Velencében éltem, gyakran jártam el a Canal Grande mellett, ahol a Guggenheim Múzeum van. Már ekkor egészen biztos voltam abban, hogy megvalósul az álmom, vagyis, hogy előbb-utóbb kiállítok majd a New York-i múzeumban is. Minden fiúnak megvan a maga álma, nekem ez volt. Amikor 1998-ban mindez valóra vált, azaz megrendezhettem New Yorkban egyszemélyes, nagyszabású kiállításomat, bizony rá kel­lett jönnöm arra, hogy minden nagy álom megvalósulhat, ha nagyon akarjuk. Az említett kiállításom rendkívüli sikert aratott, a New York Times két nagy oldalt szentelt a kiállított műveknek. Büszkeséggel töltött el a tudat, hogy a Guggenheim történetében ez idáig négy olasz művész tette be a lábát kiállítóként.

– Alkotásai őselemekhez – vízhez, fához, kőhöz, fémhez, tűzhöz – kapcsolódnak, installá­cióiban ezeket ötvözi a mai technológiával. Mi inspirálta arra, hogy ezt a rendhagyó technikát válassza alkotásainak alapjául?

– Tudni kell, hogy a mai korban kétféle irányzat létezik: a fundamentalisták, akik esküsz­nek a technológiára, és azok, akik elutasítják a fundamentalisták alapelveit. Én azon keve­sek közé tartozom, akik a középutat választották. A technológiát művészi célok megvalósí­tásához használom. Mondok egy metaforát, hogy mindez érthetőbb legyen: halvány fo­galmam nincs arról, miféle mechanizmusok zajlanak le egy hűtőszekrényben ahhoz, hogy belül jég keletkezzen. Nekem csak az a fontos, hogy amikor kiveszem a fehér bort a hűtő­ből, az hűvös legyen. Összegezve: ami engem érdekel, az a technológia megfelelő haszná­lata. Nem vagyok technológia-fanatikus, csak használom mint eszközt.

– Mennyiben játszott szerepet Velence, a víz városa, abban, hogy művészetének központi és metaforaként visszaköszönő eleme a víz lett?

–  Nagy szerepet játszik. Mindig azt szoktam mondani, hogy az én kulturális alibim Velen­ce. Két dolog volt óriási hatással rám itt: a városnak az a különös bűvölete és bája, ami az embert a markában tartja, és a víz, amely ennek a városnak az alapja.

– A Liquid Labyrinth-ról – a tárlat címéről – a kiállítás megnyitón már elhangzott, hogy paradoxont rejt magában, de most inkább arra vagyok kíváncsi, mit jelent ez a szókap­csolat az ön értelmezésében.

– A labirintus és a víz egymást egyáltalán nem kizáró fogalmak, hiszen a vízben is létezik labirintus, nem csupán absztrakt értelemben. Gondoljunk csak a velencei lagúnára, ahol, ha az ember nem ismeri a járást, bizony könnyen eltéved. Németországban volt már labi­rintust idéző nagyszabású kiállításom Digitális szigetek címmel. Ott minden egyes kiállí­tott művem tengerbe ágyazott sziget volt, a szigetek összessége pedig koherens, tengerben képződött labirintust alkotott.

– „A tévé maga a művészet, a televízió és a víz között számos közös tulajdonságot látok” – nyilatkozta korábban egy olasz lapnak. Melyek ezek a közös jegyek?

– Gyakorlatilag negyven éve dolgozom ezzel a két elemmel, megalkottam a rájuk vonatko­zó teóriámat: a legősibb elem a víz, a videó – a digitális jelzőt használom rá – a mai techno­lógiák eredménye. E két elem között mély és cinkos összefüggések állnak fenn: a víz, csak­úgy, mint a digitális kép folyamatosan mozog, instabil és szállító funkcióval bír. Előbbi anyaghordozó (hordalék), utóbbi a gondolatok szállítója, csatornája. Ha kikapcsoljuk az áramot, egyiket sem látjuk. A digitális víz alkalmazása esetében ugyanakkor meg kellett emelnem a digitális kép érzelemkeltő hatását. Így lehetett művészetet csinálni a televízió­val.

– Ön szerint létezhet egy olyan optimális távolság, amelyet a művésznek a technikával való kapcsolatában meg kell tartania?

– A technológia egy módszer. Gondosan, óvatosan és nagy távolságtartással kell kezelni, nem szabad vele visszaélni. McLuhan ideológiáját – hogy a médium maga az üzenet – abszolút visszautasítom. Ez a teória őrületes katasztrófákat okozott már. A technika, pél­dául egy diktafon, felerősíti és őrizhetővé teszi az üzenetet, de semmiképpen nem szabad öncélú dolognak felfogni. Mindig a tartalom és az üzenet a fontos, nem pedig maga az eszköz. A televíziók gyártására szakosodott cégek több mint negyven éve dolgoznak azon, hogy egyre tökéletesebbé tegyék a képet. Azzal viszont senki nem foglalkozott, hogy ezek a készülékek milyen tartalmat – károsat, hasznosat – közvetítenek majd.

– Piacra került már iPhone, tablet, iPad, laptop… Ön hogyan viszonyul e modern tech­nikai vívmányokhoz?

– Odafigyelek ezekre az új vívmányokra, de nem használom őket. Nem azért, mert le­ragadtam volna a magam koránál, hanem mert ezek nem olyan eszközök, amelyek ösztön­zést adnának ahhoz, hogy jobban kifejezésre juttathassam saját ars poétikámat. Lehet, hogy a közeljövőben lesznek olyan nagy művészek, akik felhasználják majd ezeket az esz­közöket is. Én az elektronika barlanglakója vagyok: ott alkalmazom az elektronikát, ahol az valóban képes a maga vitalitását kifejezni, és amelynek segítségével én is ki tudom fe­jezni önmagam.

– Mesélne a Llaüt Light című alkotás keletkezési körülményeiről?

– Nos, a Llaüt Lightnak van egy kis politikai zárójele, el is mesélem: a nyarakat Mallorca szigetén töltöm, így én is érintett vagyok a témában. Az Európai Unió a 16. századi spa­nyol inkvizícióhoz hasonló rendeletet hozott: mivel az itteni halászok halászbárkáikkal állítólag túl sok halat fogtak ki a környező vizekben, Brüsszel úgy határozott, hogy meg­felelő kártérítés ellenében kettéfűrészelteti ezeket az egyébként történelmi értékű csóna­kokat. Ezzel kulturális és történelmi örökséget tettek tönkre, hiszen a halászcsónak a szi­get szimbóluma volt. Helyettük most üveggyapotból és műgyantából készült ócska csóna­kokkal járják a vizet. Amikor a La Lonja Múzeum felkért egy állandó kiállításra, – szpon­zora Louis Vuitton volt – lehetőségem nyílt ún. csónak kiállítással az említett társadalmi problémára felhívni a figyelmet. Ezért kapta a tárlat a Llaüt Light nevet (a llaüt arab ere­detű szó, katalán nyelven csónakot jelent). Másfél évembe telt, amíg felkutattam és reno­váltam a titokban épen maradt csónakokat, azokat, amelyeket a halászoknak sikerült megmenteniük a kettéfűrészeléstől. Ez volt az első olyan munkám, amelyben tévé helyett hang és fény van jelen. A halászcsónakok fényből és hangból táplálkoznak, a tenger moraj­lását is felhasználó zene Michael Nyman, a híres angol zeneszerző munkája.

– A kiállításon egy frissen készült sorozat is szerepel, amelyet, ha jól tudom tolószékbe kényszerülése idején készített. Milyen önreflexiók hatására készültek ezek a nagyméretű, átfestett nyomatok?

– Épp Padovában volt egy kiállításom, esett az eső, és megcsúsztam a palota lépcsőjén. Ennek következtében két hónapig voltam bezárva velencei otthonomba, ahol újra végig­gondoltam az életemet. Leperegtek előttem gondolatban az elmúlt 30-40 évben készített nagyobb installációim, és úgy döntöttem, visszatérek a festészethez. Művészi naplót készí­tettem az elmúlt évek munkáiról. Egyik elem a másikra helyeződött, átszőtték egymást az emlékek. 2013-ban már tudtam, hogy Budapesten kell csináljak egy kiállítást, és úgy gon­doltam, ez egy nagyszerű alkalom arra, hogy bemutassam ezt a „naplót”, amely átfogó képet ad munkásságom kezdetéről. Ezeket a műveket különleges módon állítottam ki: mindegyik kép félhomályban van, csupán azokat a részleteket emeltem ki fénnyel, ame­lyek leginkább érdekeltek. A videoinstallációkkal egy térbe helyezve ezek a képek is instal­lációszerűek. A fény és homály játéka árulkodik az emlékeimről és az emlékezetemről. Nem más ez, mint egy kis elidőzés és bolyongás az emlékek között. Ezért adtam a kiállí­tásnak a Liquid Labyrinth címet. A budapesti kiállításon ezeket a nagyméretű nyomatokat egészítettem ki a lávakövekkel, illetve az alul kék fényt árasztó csónakokkal, amelyek el­rendezésüknek köszönhetően szintén labirintust képeznek egymás között.

–  Ázsia legnagyobb Louis Vuitton boltját ön tervezte, sőt a hongkongi munkakapcsolat gyümölcse egy, csak ebben a boltban kapható, ön által tervezett, LED kijelzővel ellátott táskaszéria lett. Mit szólt a különleges megbízáshoz?

– Nagyon büszke vagyok arra, hogy a Vuitton-házzal is együttműködhetek, de hálás vagyok ezért többek között a Ferrarinak, a Calvin Kleinnek és a Philipsnek is. Én azt vallom, hogy a művésznek nem az a feladata, hogy egy félhomályban úszó szobában elzárva festegessen mindenféle képeket, hanem, hogy aktívan legyen jelen a maga korá­ban. Nem arról van szó, hogy a Vuitton vagy a Fiat a szponzoraim lennének, hanem arról, hogy a köztünk lévő kapcsolat oda-vissza játékon alapul: ha ők adnak számomra lehetősé­get, én is adok nekik. Vuittonnal bizalmi viszonyom épült ki az évek során, így kerülhetett sor arra, hogy felkértek a táska tervezésére. Megterveztem a táskát, – a világ első digitális táskáját – kidolgoztam hozzá a folyékonyra hevített, örvénylő arany mozgóképét, a sebes­ségét százhatvanszoros lassításra állítottam, és úgy neveztem el: „a luxus lassú”. A 4000 négyzetméteres hongkongi boltnak a kirakataiban csak ezek az általam tervezett Vuitton-táskák láthatók, amelyeknek darabja 36 ezer euróba (10 millió forint) kerül.

– Carlo Costa tervezte annak a múzeumnak az épületét, amelyet önről neveztek el. Avas­son be, mi az építmény története!

– Carlo Costa az A13-as autópálya, más néven az Autostrada del Brennero technológiai igazgatója. A pálya Ausztria déli részén fekszik, és összeköttetést biztosít az osztrák és az olasz gyorsforgalmi úthálózatok között. Hogy miért állítottak egy Plessi Múzeumot a hegyoldalba? Nos, 2000-ben a Hannoveri Világkiállításon két kiállítást rendeztem, ezek közül az egyik a 44 méter magas Függőleges tenger (Mari verticali) című szobor volt. A világkiállításon közös pavilonnal volt jelen Trento, Bolzano és Innsbruck városa, ők ké­sőbb megvásárolták tőlem a szobrot. Costa ötlete volt, hogy e három város alkotásait, köztük az én szobromat is közös létesítménybe helyezze szimbolikus hidat képezve ezzel a német és az olasz világ között. Ehhez az épülethez terveztem éttermet, konferencia termet és bárt. A ma Plessi Múzeum nevet viselő létesítmény az egyetlen a világon, amely autó­sztrádán működik, ráadásul non-stop nyitva tartással. Ha valaki éjjel háromkor betér ide egy kávéra, gyönyörködhet a virtuális vízesésben, a festményekben és szobrokban is.

– Utazásai során egyszerre megfigyelője és résztvevője is a kultúráknak. Elképzelhető, hogy egyszer Budapestről is készít egy élményeit összefoglaló alkotást?

– Igen. Minden egyes város, amit meglátogatok, inspirációt ad számomra. Budapest ese­tében is így lesz ez. Mostani látogatásom ihletet ad ahhoz, hogy egy nagyobb installációt készítsek a városról. Még az is lehet, hogy kiszedem a középen folyó Dunát, megcserélem Budát Pesttel, ugyanis szokásom, hogy megváltoztatom az egyes városok felépítési logiká­ját. Mindenképpen nagy meglepetés lesz.

 Jónás Ágnes

[nggallery id=297]