03.09.
| REÖK – Rendőrség – avagy a helyzet egyre hülyébb >>>
03.06.
| Trafó – Artman vol.7. – 20 kép >>>
03.04.
| Grecsó Krisztián Szegeden is bemutatja Verát >>>
02.28.
| Asztali beszélgetések… – Európa | Iszlám és kereszténység? >>>
02.23.
| Pannon Filharmonikusok – Vidovszky 75 >>>
02.22.
| Kötetbemutató – Nagy Zopán: Felhő regény >>>
02.16.
| Deák17 – Gyermekrajzok bőröndökben >>>
02.14.
| Jazz Kocsma – Deres Kornélia Bábhasadás című kötetének bemutatója >>>
02.14.
| Asztali beszélgetések… – Street art, graffiti, szakralitás. A kibékülés terei? >>>
02.07.
| OSZK – Zárul a Corvina Könyvtár budai műhelye című kiállítás >>>
02.18.
| Átadták az Artisjus-díjakat >>>
02.15.
| Imre megnyitotta Bélát, Béla megnyitotta Imrét >>>
02.15.
| Crescendo Nyári Akadémia és Fesztivál 2019 >>>
02.12.
| Takács Zsuzsa az Artisjus Irodalmi Nagydíjasa >>>
02.05.
| Újabb országos toplistára került fel a REÖK >>>
02.01.
| Szegedi Szabadtéri – Sztárok a Titanicon >>>
01.31.
| Marno János Tiszatáj-díjas >>>
01.24.
| Lendület program: három kategóriában várja az Akadémia a fiatal kutatók pályázatait >>>
01.18.
| Újabb sztárfellépők a 39. Budapesti Tavaszi Fesztiválon! >>>
12.18.
| Elhunyt Grendel Lajos >>>

Shrek Tímea, Szakács Réka prózája

Horváth Veronika, Kovács L. Zsolt, Mohai V. Lajos, Németh Zoltán, Olty Péter, Siska Péter, Veszprémi Szilveszter versei

Rácz Lajos beszélgetése Konrád Györggyel

Borsodi L. László, Hajnal Géza, Nagy Csilla tanulmánya

Nádas Ale­xandra festményei

Diákmelléklet: Sebők Melinda Babits Mihályról

>>>

BESZÁMOLÓ A MADRIDI DISNEY-KIÁLLÍTÁSRÓL Disney neve hallatán kinek ne jutna eszébe az a meserengeteg, melyet Mickey egér teremtője és Disneyland megalkotója stúdiójában vászonra ne vitt volna. Az 1923-ban megalapított filmstúdió több mint 600 alkotást tudhat maga mögött. Tekintve, hogy a mozi a huszadik század uralkodó médiuma volt, a mesemondás szerepét […]

>>>

„Én az elektronika barlanglakója vagyok…”
2014.02.05 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS FABRIZIO PLESSIVEL

A Ludwig Múzeumban január 31-től látható Fabrizio Plessi Liq­uid Labyrinth című kiállítása. A művész Európától Amerikán át egészen a Távol-Keletig szinte minden jelentős kortárs művé­szeti múzeumban bemutatta már mun­káit, budapesti kiállítása sajátos premiernek számít: az egykori vasfüggöny mögötti orszá­gokban még nem debütált. Hogyan jutott Velencétől a New York-i Gug­genheimig, a mallorcai halászhajók megmentésétől a Louis Vuit­ton-ig?

– Úgy tudom, évtizedekkel ezelőtt egy modern művészeti múzeum, nevezetesen a Gug­genheim mély benyomást tett önre. Fel tudja idézni, mit érzett, amikor ide belépett?

– Fontos leszögezni, hogy nem a New York-i Guggenheimről van szó, hanem velenceiről. Fiatal koromban Velencében éltem, gyakran jártam el a Canal Grande mellett, ahol a Guggenheim Múzeum van. Már ekkor egészen biztos voltam abban, hogy megvalósul az álmom, vagyis, hogy előbb-utóbb kiállítok majd a New York-i múzeumban is. Minden fiúnak megvan a maga álma, nekem ez volt. Amikor 1998-ban mindez valóra vált, azaz megrendezhettem New Yorkban egyszemélyes, nagyszabású kiállításomat, bizony rá kel­lett jönnöm arra, hogy minden nagy álom megvalósulhat, ha nagyon akarjuk. Az említett kiállításom rendkívüli sikert aratott, a New York Times két nagy oldalt szentelt a kiállított műveknek. Büszkeséggel töltött el a tudat, hogy a Guggenheim történetében ez idáig négy olasz művész tette be a lábát kiállítóként.

Alkotásai őselemekhez – vízhez, fához, kőhöz, fémhez, tűzhöz – kapcsolódnak, installá­cióiban ezeket ötvözi a mai technológiával. Mi inspirálta arra, hogy ezt a rendhagyó technikát válassza alkotásainak alapjául?

– Tudni kell, hogy a mai korban kétféle irányzat létezik: a fundamentalisták, akik esküsz­nek a technológiára, és azok, akik elutasítják a fundamentalisták alapelveit. Én azon keve­sek közé tartozom, akik a középutat választották. A technológiát művészi célok megvalósí­tásához használom. Mondok egy metaforát, hogy mindez érthetőbb legyen: halvány fo­galmam nincs arról, miféle mechanizmusok zajlanak le egy hűtőszekrényben ahhoz, hogy belül jég keletkezzen. Nekem csak az a fontos, hogy amikor kiveszem a fehér bort a hűtő­ből, az hűvös legyen. Összegezve: ami engem érdekel, az a technológia megfelelő haszná­lata. Nem vagyok technológia-fanatikus, csak használom mint eszközt.

Mennyiben játszott szerepet Velence, a víz városa, abban, hogy művészetének központi és metaforaként visszaköszönő eleme a víz lett?

–  Nagy szerepet játszik. Mindig azt szoktam mondani, hogy az én kulturális alibim Velen­ce. Két dolog volt óriási hatással rám itt: a városnak az a különös bűvölete és bája, ami az embert a markában tartja, és a víz, amely ennek a városnak az alapja.

A Liquid Labyrinth-ról – a tárlat címéről – a kiállítás megnyitón már elhangzott, hogy paradoxont rejt magában, de most inkább arra vagyok kíváncsi, mit jelent ez a szókap­csolat az ön értelmezésében.

– A labirintus és a víz egymást egyáltalán nem kizáró fogalmak, hiszen a vízben is létezik labirintus, nem csupán absztrakt értelemben. Gondoljunk csak a velencei lagúnára, ahol, ha az ember nem ismeri a járást, bizony könnyen eltéved. Németországban volt már labi­rintust idéző nagyszabású kiállításom Digitális szigetek címmel. Ott minden egyes kiállí­tott művem tengerbe ágyazott sziget volt, a szigetek összessége pedig koherens, tengerben képződött labirintust alkotott.

„A tévé maga a művészet, a televízió és a víz között számos közös tulajdonságot látok” – nyilatkozta korábban egy olasz lapnak. Melyek ezek a közös jegyek?

– Gyakorlatilag negyven éve dolgozom ezzel a két elemmel, megalkottam a rájuk vonatko­zó teóriámat: a legősibb elem a víz, a videó – a digitális jelzőt használom rá – a mai techno­lógiák eredménye. E két elem között mély és cinkos összefüggések állnak fenn: a víz, csak­úgy, mint a digitális kép folyamatosan mozog, instabil és szállító funkcióval bír. Előbbi anyaghordozó (hordalék), utóbbi a gondolatok szállítója, csatornája. Ha kikapcsoljuk az áramot, egyiket sem látjuk. A digitális víz alkalmazása esetében ugyanakkor meg kellett emelnem a digitális kép érzelemkeltő hatását. Így lehetett művészetet csinálni a televízió­val.

Ön szerint létezhet egy olyan optimális távolság, amelyet a művésznek a technikával való kapcsolatában meg kell tartania?

– A technológia egy módszer. Gondosan, óvatosan és nagy távolságtartással kell kezelni, nem szabad vele visszaélni. McLuhan ideológiáját hogy a médium maga az üzenet abszolút visszautasítom. Ez a teória őrületes katasztrófákat okozott már. A technika, pél­dául egy diktafon, felerősíti és őrizhetővé teszi az üzenetet, de semmiképpen nem szabad öncélú dolognak felfogni. Mindig a tartalom és az üzenet a fontos, nem pedig maga az eszköz. A televíziók gyártására szakosodott cégek több mint negyven éve dolgoznak azon, hogy egyre tökéletesebbé tegyék a képet. Azzal viszont senki nem foglalkozott, hogy ezek a készülékek milyen tartalmat károsat, hasznosat közvetítenek majd.

Piacra került már iPhone, tablet, iPad, laptop… Ön hogyan viszonyul e modern tech­nikai vívmányokhoz?

– Odafigyelek ezekre az új vívmányokra, de nem használom őket. Nem azért, mert le­ragadtam volna a magam koránál, hanem mert ezek nem olyan eszközök, amelyek ösztön­zést adnának ahhoz, hogy jobban kifejezésre juttathassam saját ars poétikámat. Lehet, hogy a közeljövőben lesznek olyan nagy művészek, akik felhasználják majd ezeket az esz­közöket is. Én az elektronika barlanglakója vagyok: ott alkalmazom az elektronikát, ahol az valóban képes a maga vitalitását kifejezni, és amelynek segítségével én is ki tudom fe­jezni önmagam.

Mesélne a Llaüt Light című alkotás keletkezési körülményeiről?

– Nos, a Llaüt Lightnak van egy kis politikai zárójele, el is mesélem: a nyarakat Mallorca szigetén töltöm, így én is érintett vagyok a témában. Az Európai Unió a 16. századi spa­nyol inkvizícióhoz hasonló rendeletet hozott: mivel az itteni halászok halászbárkáikkal állítólag túl sok halat fogtak ki a környező vizekben, Brüsszel úgy határozott, hogy meg­felelő kártérítés ellenében kettéfűrészelteti ezeket az egyébként történelmi értékű csóna­kokat. Ezzel kulturális és történelmi örökséget tettek tönkre, hiszen a halászcsónak a szi­get szimbóluma volt. Helyettük most üveggyapotból és műgyantából készült ócska csóna­kokkal járják a vizet. Amikor a La Lonja Múzeum felkért egy állandó kiállításra, – szpon­zora Louis Vuitton volt – lehetőségem nyílt ún. csónak kiállítással az említett társadalmi problémára felhívni a figyelmet. Ezért kapta a tárlat a Llaüt Light nevet (a llaüt arab ere­detű szó, katalán nyelven csónakot jelent). Másfél évembe telt, amíg felkutattam és reno­váltam a titokban épen maradt csónakokat, azokat, amelyeket a halászoknak sikerült megmenteniük a kettéfűrészeléstől. Ez volt az első olyan munkám, amelyben tévé helyett hang és fény van jelen. A halászcsónakok fényből és hangból táplálkoznak, a tenger moraj­lását is felhasználó zene Michael Nyman, a híres angol zeneszerző munkája.

A kiállításon egy frissen készült sorozat is szerepel, amelyet, ha jól tudom tolószékbe kényszerülése idején készített. Milyen önreflexiók hatására készültek ezek a nagyméretű, átfestett nyomatok?

– Épp Padovában volt egy kiállításom, esett az eső, és megcsúsztam a palota lépcsőjén. Ennek következtében két hónapig voltam bezárva velencei otthonomba, ahol újra végig­gondoltam az életemet. Leperegtek előttem gondolatban az elmúlt 30-40 évben készített nagyobb installációim, és úgy döntöttem, visszatérek a festészethez. Művészi naplót készí­tettem az elmúlt évek munkáiról. Egyik elem a másikra helyeződött, átszőtték egymást az emlékek. 2013-ban már tudtam, hogy Budapesten kell csináljak egy kiállítást, és úgy gon­doltam, ez egy nagyszerű alkalom arra, hogy bemutassam ezt a „naplót”, amely átfogó képet ad munkásságom kezdetéről. Ezeket a műveket különleges módon állítottam ki: mindegyik kép félhomályban van, csupán azokat a részleteket emeltem ki fénnyel, ame­lyek leginkább érdekeltek. A videoinstallációkkal egy térbe helyezve ezek a képek is instal­lációszerűek. A fény és homály játéka árulkodik az emlékeimről és az emlékezetemről. Nem más ez, mint egy kis elidőzés és bolyongás az emlékek között. Ezért adtam a kiállí­tásnak a Liquid Labyrinth címet. A budapesti kiállításon ezeket a nagyméretű nyomatokat egészítettem ki a lávakövekkel, illetve az alul kék fényt árasztó csónakokkal, amelyek el­rendezésüknek köszönhetően szintén labirintust képeznek egymás között.

 Ázsia legnagyobb Louis Vuitton boltját ön tervezte, sőt a hongkongi munkakapcsolat gyümölcse egy, csak ebben a boltban kapható, ön által tervezett, LED kijelzővel ellátott táskaszéria lett. Mit szólt a különleges megbízáshoz?

– Nagyon büszke vagyok arra, hogy a Vuitton-házzal is együttműködhetek, de hálás vagyok ezért többek között a Ferrarinak, a Calvin Kleinnek és a Philipsnek is. Én azt vallom, hogy a művésznek nem az a feladata, hogy egy félhomályban úszó szobában elzárva festegessen mindenféle képeket, hanem, hogy aktívan legyen jelen a maga korá­ban. Nem arról van szó, hogy a Vuitton vagy a Fiat a szponzoraim lennének, hanem arról, hogy a köztünk lévő kapcsolat oda-vissza játékon alapul: ha ők adnak számomra lehetősé­get, én is adok nekik. Vuittonnal bizalmi viszonyom épült ki az évek során, így kerülhetett sor arra, hogy felkértek a táska tervezésére. Megterveztem a táskát, – a világ első digitális táskáját kidolgoztam hozzá a folyékonyra hevített, örvénylő arany mozgóképét, a sebes­ségét százhatvanszoros lassításra állítottam, és úgy neveztem el: „a luxus lassú”. A 4000 négyzetméteres hongkongi boltnak a kirakataiban csak ezek az általam tervezett Vuitton-táskák láthatók, amelyeknek darabja 36 ezer euróba (10 millió forint) kerül.

Carlo Costa tervezte annak a múzeumnak az épületét, amelyet önről neveztek el. Avas­son be, mi az építmény története!

– Carlo Costa az A13-as autópálya, más néven az Autostrada del Brennero technológiai igazgatója. A pálya Ausztria déli részén fekszik, és összeköttetést biztosít az osztrák és az olasz gyorsforgalmi úthálózatok között. Hogy miért állítottak egy Plessi Múzeumot a hegyoldalba? Nos, 2000-ben a Hannoveri Világkiállításon két kiállítást rendeztem, ezek közül az egyik a 44 méter magas Függőleges tenger (Mari verticali) című szobor volt. A világkiállításon közös pavilonnal volt jelen Trento, Bolzano és Innsbruck városa, ők ké­sőbb megvásárolták tőlem a szobrot. Costa ötlete volt, hogy e három város alkotásait, köztük az én szobromat is közös létesítménybe helyezze szimbolikus hidat képezve ezzel a német és az olasz világ között. Ehhez az épülethez terveztem éttermet, konferencia termet és bárt. A ma Plessi Múzeum nevet viselő létesítmény az egyetlen a világon, amely autó­sztrádán működik, ráadásul non-stop nyitva tartással. Ha valaki éjjel háromkor betér ide egy kávéra, gyönyörködhet a virtuális vízesésben, a festményekben és szobrokban is.

Utazásai során egyszerre megfigyelője és résztvevője is a kultúráknak. Elképzelhető, hogy egyszer Budapestről is készít egy élményeit összefoglaló alkotást?

– Igen. Minden egyes város, amit meglátogatok, inspirációt ad számomra. Budapest ese­tében is így lesz ez. Mostani látogatásom ihletet ad ahhoz, hogy egy nagyobb installációt készítsek a városról. Még az is lehet, hogy kiszedem a középen folyó Dunát, megcserélem Budát Pesttel, ugyanis szokásom, hogy megváltoztatom az egyes városok felépítési logiká­ját. Mindenképpen nagy meglepetés lesz.

 Jónás Ágnes

 

[nggallery id=297]


Címke: , , , , ,
2019.02.19 - tiszatáj

MÉSZÁROS MARIANNA ÚTJAIM C. KIÁLLÍTÁSA
A spanyol zarándokúton készített tömérdek fotóanyagot rendszerezte és napokra bontva kiválasztott egyet-egyet, hogy grafikusként kedvenc technikájával rézlemezre karcolja vizuális emlékeit. Alkotó minőségében más szemmel használja fényképezőgépe ablakát, merész képkivágásokkal vonja be a nézőt művészetébe. Minden munkája érett technikai tudásról ad számot. A sokszorosító grafikát láthatóan előtérbe helyezi az egyedi képpel szemben… – ALE ILDIKÓ MEGNYITÓJA

>>>
2019.02.19 - tiszatáj

BORSODI L. LÁSZLÓ:
MASZK ÉS SZEREPJÁTÉK
Egy időtálló költői életmű léte dinamikus, folyamatosan dialógusképes, hiszen állandóan megújuló értelmezéseiben létezik, ilyen értelemben soha nem lehet lezárt, befejezett – tartja az irodalomkritika egyik alaptézise. Igaz ez a dinamikus lét Baka István életművére is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy újabb fontos állomásához érkezett a Baka-kritika: Nagy Gábor 2001-es monográfiája után ismét egy szintetizáló jellegű mű látott napvilágot… – NAGY MÁRTA KRITIKÁJA

>>>
2019.02.17 - tiszatáj

DOBÓ KATA FILMJE
A Kölcsönlakással bármilyen kapcsolatot tartó bohózatok közös gondja nem a hihetőség, hanem az, hogy a történet a szükség- és törvényszerű csavarokat, kalamajkákat, félreértéseket és egyebeket miként tudja tálalni. Természetesen érdemes mindazt, amit látunk, a saját tapasztalatainkkal összevetni, a néző ezt rutinszerűen megteszi, de készek vagyunk minden olyasmit nevettetőnek látni, ami mégiscsak szokatlan, mégiscsak olyasmi, amivel nemcsak hogy nem találkoztunk soha, de még elképzelni sem tudjuk… – SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA

>>>
2019.02.16 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
A tárlat előkészítését egy 2016 márciusában megalakult munkacsoport (Passuth Krisztina, Pataki Gábor, Radák Judit, Boros Lili, Petőcz György és Szabó Noémi részvételével. A kiállítás vezető kurátora Szabó Noémi, a Ferenczy Múzeumi Centrum Művészeti és Muzeológiai Főosztályának vezetője) végezte. A kiállításon visszaköszön a gondos és elmélyült előkészítés, a tárlat az életmű teljességét mutatja meg. Párhuzamosan látható Vajda Lajos felesége, Vajda Júlia festőművész tárlata a Szentendrei Képtárban Mégis legyen kiállítás… címmel […]

>>>
2019.02.16 - tiszatáj

OPERAHÁZI BOHÉMÉLET SZEGEDEN
Elvileg koncertszerű előadásban, gyakorlatilag előadásszerű koncerten turnéztatja a Magyar Állami Operaház Puccini Bohéméletét. A budapesti amúgy alighanem a világ legrégebben futó operaprodukciója, 1937-ben állította színre Nádasdy Kálmán, a díszleteket Oláh Gusztáv, a jelmezeket Márk Tivadar tervezte. A főszerepeket akkor többek között Osváth Júlia, Pataky Kálmán, Losonczy György és Székely Mihály énekelték. Az Operaház vezetői nagyon büszkék erre a produkcióra… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>
2019.02.11 - tiszatáj

NOVÁK ÉVA KIÁLLÍTÁSÁHOZ
Ébredő kavicsok,
opálos hajnalok,
ismeretlen mantrák,
tarjászkodó macskák…

Optikus álmok,
verses látomások…

Kavics, kő, kőzetek…
Nem bauxit, sem hegyek,
nem sziklák, nem képzelet:
hajnal-pára, álom-varázs,
mozaikok, belső parázs,
meglátás és precizitás…
[…]

>>>
2019.02.11 - tiszatáj

NE ÉRINTS MEG!
Keresve sem találnánk jobb filmet a hazai mozikban épp futó munkák közül a cinema du corps-irányzat demonstrációjához, mint Adina Pintilie tavalyi, a legjobb filmnek járó Arany Medvével honorált szerzői ujjgyakorlatát. A Vasárnap hat órakor és A helyszíni szemle című román klasszikusokkal új csapásirányt mutató direktorhoz rokoni szálakkal nem kötődő fiatal rendezőnő debütje nemcsak a test fizikai tapasztalatát, hanem azon keresztül a bőrhöz, csonthoz, tapintáshoz köthető mentális-érzéki benyomásokat vizsgálja – témafelvetése rögtön csettintést érdemel, kidolgozása azonban rengeteg kívánnivalót hagy maga után… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.02.10 - tiszatáj

PÁSZTOR BÉLA ÉS KÖLTÉSZETE
A magyarrá lett zsidóság rövid, de annál intenzívebb ittléte a magyar nyelvben dokumentálható a leglátványosabban, s ugyanakkor a legláthatatlanabbul. Itt eresztett gyökeret és bontott tobzódón virágot az anyagban, ahonnan fizikai, társadalmi „kiszántása” ellenére oly jeltelenül, de annál át­hatóbban ittélőnek, itt maradt. Nincs még egy olyan nép, amely­nek az irodalmában, vagy leszűkítve a költészetében, ennyi zsidó vett volna részt, s ilyen nívón […]

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő