ARCHÍVUM – FESTÉSZET ANNO
Október 14-én délután nyílt meg városunk szülötte, Szabó András festőművész „ARCHÍVUM” című kiállítása, a szegedi egyetem rektori hivatalának átriumában. Néhány régebben készült, a nagy elődök előtt tisztelgő mesteri másolat mellett olajfestmények és vadonatúj grafikai lapok adják a kiállítás anyagát […]
|
Október 14-én délután nyílt meg városunk szülötte, Szabó András festőművész „ARCHÍVUM” című kiállítása, egyetemünk rektori hivatalának átriumában. Néhány régebben készült, a nagy elődök előtt tisztelgő mesteri másolat mellett olajfestmények és vadonatúj grafikai lapok adják a kiállítás anyagát. Az SZTE József Attila Tanulmányi és Információs Központ kiállítási terében rövid performance keretében leleplezték a művész által készített FESTÉSZET ANNO feliratú „emlékművét”. Az eseményen Szecsődi Ferenc hegedűművész játszott, Horváth Péter író az alkalomra írt „kőkemény slampoetry költemény”-ét adta elő. A kiállítás megtekinthető mindkét helyszínen október 26-ig, hétköznap reggel nyolc és este nyolc közt, valamint szombatonként a délelőtti órákban.
|
Horváth Péter: Kőkemény
slampoetry költemény
FESTÉSZET ANNO – KAMPÓ.
Pam,pam,pam,pam,
hajdan,
amikor dallam
dalolt a dalban,
mikor az Isten
fennen trónolt,
idelent hittek benne,
jó volt tudni a rendet,
nem a divatos trendet lesni,
mi az a semmi,
amit egy
senki diktál.
(Petike, ittál?)
Pam,pam,pam,pam
más van -
Hol a méltóság
az elmúlásban?
Hol az évoé,
hol az ámen,
az éljen?
Hol a csillag a fekete éjben?
Hol az a szürke haj, mely
kékítőt old az ég vizében?
Pam,pam,pam,pam
üti a szív
ütemét
önmaga requiemének.
Íme, készen a leltár:
éltél – belehaltál.
Így van öcsém, és nincs mit tenni.
József Atilla elment enni.
Önmaga húsát rágja.
Mi lesz belőle:
szerves trágya.
Ahol ő fekszik –
na, az az ágya.
(Jó vicc, Móric!)
Mára a szó
hidd el, öcsém,
csak fosni való.
Asziszed, adsz is kapsz is?
Hol az a híres Guttemberg Galaxis?
Hol az a hajnali ének?
Mondd meg,
hova tűntek a képek,
a szépek?
Hol a hajdani Rembrant?
Hol az északi Wermer,
aki még türelemmel
ült a vászna előtt, és
kitakarta a képet,
mintha
ezzel üzenne:
semmi,
amit az ember alkot,
csak az a fontos,
amit az Isten –
(nincsen, nincsen, nincsen, nincsen)
Ecsetei sorra kimúltak.
Szőreveszített
pemzlik szemetén
áll ma a festő széke.
Kencés üvegeiben
Bosch Hieronymos
eleven szörnyei körbe:
A poklot hoztuk, íme, a földre!
Ennyit az égről.
Pam, pam, pam, pam
dübörög a semmi,
kacag az ördög:
Uraim, ennyi!
Lehet temetni!
Művészet anno – kampo!
Kipipálva.
Mehet a gályára,
– viszi a máglyára –
vagy az üstbe,
nagyobb a füstje,
mint a lángja.
Fene bánja:
Ráfizetéses ez a meló,
de le a kalappal:
indulhat a pokol
tiszta alappal.
Végre lejárt az isteni óra,
Ahogy a bajszos Salvatore
előre látta:
mutatója hullára
mutat a nullára.
Nem indul úja az idő,
elfolyt.
Az ecsetek szőre se nő ki újra,
nem támad fel senki –
hiába dadog itt
ez a
slam slam,slam,slam
slampoetry…
[nggallery id=243]
