„Jó lábot a stafétához!”

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: KARNYÓNÉ – KÖZÖNSÉGTALÁLKOZÓ

a Szegedi Nemzeti Színház 2013. szeptember 20-i bemutatója elé, Somogyi Könyvtár, szeptember 17.

Résztvevők: Keresztes Attila rendező és a darab szereplői.

1799-ben született, nyelvújítás előtti komédiát állítani színpadra, még ha a szerző Csokonai is, igen nagy bátorság. Nekem legalábbis gondjaim adódtak már a szövegkönyv legelején, a szereplők jellemzésénél: doctor, borbély, alchimista, zsibvásáros, drótvonó, kéznéző chiromantista, szobaleány, virga gyerek, kosárkötő és poéta. Amivel pedig elfoglalják magukat, az sem hétköznapi: ha éppen nem mennek a pokol zsegibe, nem annak boltból cihát a kocsisnak, nem contot olvasnak, porcelán findsát törnek vagy mancseszter csizmát grongolnak steklire, akkor kedélyesen kortyolgatják az originalis lapponiai theat, és megnézetik az inassal, jötték-e ki számok a lottérián.

Szeretem Keresztes Attila rendezéseit. Jó volt az Édes Anna, fájdalmas a Hedda Gabler és szórakozató a Liliom, ezért izgalommal várom, vajon mit kezd ezzel a nehezen érthető, nehezen közölhető szöveggel.  Kíváncsi vagyok arra is, mennyire kielégítő egy mai néző számára a kétszáz évvel ezelőtti, negédes tündérmese, s szeretném látni, vajon vevők vagyunk-e még a korabeli viccekre, élcelődésekre. A közönségtalálkozó során az már kiderült, hogy nem egy teljesen vad, posztmodern rendezéssel találjuk majd szembe magunkat. Keresztes Attila szinte érintetlenül hagyta a szöveget, és a díszletek, jelmezek is nagyrészt Csokonai korának hangulatát idézik majd: habos-babos szoknyákban, masnis cipőkben, rizsporos parókákban nem lesz hiány, néhány anakronizmust azonban, mint a roller és a defibrillátor, megengedtek maguknak. A színészek és a rendező beszámolójából úgy tűnt, élvezték a próbákat, ezért nem esélytelen a dolog, hogy nekünk, nézőknek is sikerül majd ráhangolódnunk a kétszáz évvel ezelőtt menőnek számító, német stílű komédia hangulatára.

Karnyóné, akit Szabó Gabi alakít, egy – Csokonai jellemzésével élve – ráncos képű, redves fogú, lottyant farú, horgas lábú özvegyasszony (férje, úgy tudni, elesett a napóleoni háborúban). Karnyóné jellemének torzságát az okozza, hogy „mégis, noha hidegvette, legényes a szettevette…”, vagyis szegény, ahogyan ma mondanánk, nem képes kibékülni a korával. Ha napjainkban élne, bizonyára botox kezelésekre és drakula terápiára járna, s valami olyasféle fizimiskával rendelkezne, mint egy kiöregedett celeb az operabálban. A forró vérű asszony kezéért és pénzéért ketten versengenek: Tipptopp és Lipitlotty, a két „szeleburdi”. A selyemfiúk hol német, hol francia módi szerint igyekeznek elcsábítani az önkritikával nem bíró, nimfomániás Karnyónét, de az ő szíve csak Lipitlottyért, a 2013-ban Kaszás Attila-díjat kapott Borovics Tamásért dobog, amit, valljuk be, meg tudunk érteni. Lipitlotty vesztét – mennyire mai ez is! – a szerencsejáték okozza: kikotyogja ugyanis vetélytársai előtt a „lottérián” megjátszott szerencseszámait. Tipptopp (Gömöri Krisztián) elhiteti ellenfelével, hogy kihúzták a számait, s mivel akkoriban még nem volt banki átutalás, Lipitlottynak személyesen kellett Pestre utaznia, hogy átvegye vélt nyereményét. Távollétében Tipptopp egyezséget köt Borissal, a szobalánnyal: megígéri, hogy ha ő lesz a ház ura, az öregasszony halála után elveszi feleségül. Mikor Karnyóné rájön, hogy Lipitlotty valójában a telivér Borisra pályázik, bánatában megmérgezi magát, „bélhúrja pattan”. Szektás hangulat és tömeges öngyilkossági hullám következik ezután, valamint a kuruzs jajja: „Ah, per Deum immortalem! Jerusálem! Jerusálem!”

Érdemes lenne komolyabban utána nézni, vajon a latin-amerikai szappanopera történeti előzményei között nem szerepel-e Csokonai is, itt ugyanis olyan dramaturgiai egyezés következik, mely nem lehet merő véletlen: betoppan a ház holtnak hitt ura, Karnyó. A közönséges Leonciókkal ellentétben ő nem egy könyörtelen, sötét tekintetű vasmacsó, megtudván ugyanis, hogy szeretett felesége halott, ó, halálos padimentom, menten elájul. Végeredményben nekünk, a Gyűrűk ura nemzedékének teljesen elképzelhető befejezés következik: két tündér leszáll a földre, és életre kelti a halottakat.

A közönségtalálkozó végére világossá vált a rendező motivációja: mindent tudott már Vitéz Mihály is, amit ma drága pénzért a színművészeti főiskola dramaturgia szakán megtanítanak. Mindemellett, mint misszió sem utolsó Keresztes Attila választása: nem árt, ha időnként, akár dédnagyanyánk titkos diós bejglijének receptjét, melengetjük kicsit keblünkön az ilyen ódon nyelvemlékeket.

Váraljai Anna

[nggallery id=224]