Az ír Óperencia partján

NEIL JORDAN: ONDINE

A hollywoodi nagyfilmjeit rendre személyes hangvételű ír művekkel ellenpontozó Neil Jordan nemrégiben azzal próbálkozott, hogy hazája tündérmeséjét ültesse át a mai korba. A festői szépségű tájak ölén játszódó Ondine-ban a szegény, fiatal halász találkozik a meseszép selkie-lánnyal – A nagy csobbanásnál azért jóval melankolikusabb körülmények között.

Ha mágikus realizmus van, miért ne lehetne tündérmesei realizmus is? – gondolta Neil Jordan, aki az ír-skót származású fókatündér-mítoszt ülteti át egy mai, de leginkább a neorealista szegénységábrázolásból ismerős kikötőfaluba. Halászunk egyedül éldegél a nagymama által ráhagyott tengerszéli viskóban, alkoholista feleségétől már rég elvált, de mégis közösen neveli vele veseelégtelenségben szenvedő, tolókocsival közlekedő lányukat, Annie-t. Hogy teljes legyen a „melodrámai” képlet, Syracuse-t a balszerencse is gyakran látogatja, halat se fogott már jó ideje, és a faluban továbbra is mindenki „Cirkusznak” vagy „Bohócnak” csúfolja, emlékeztetve őt azokra az időkre, mikor még ő is főállású piás volt. Mint minden sanyarú sorsú halászt, őt is egy tengerből kifogott lény menti meg: a magát Ondine-nek hívó, titokzatos lányt a helyi legendákhoz híven, „selkie”-nek, azaz fókatündérnek gondolják a helybéliek. Elsősorban Annie, a szeretnivalóan tudálékos, koraérett kislány, aki a helyi könyvtárban olvas utána a mítosznak, hogy megismerje újdonsült „pótmamájának” világát. 7 évig maradhat szárazföldön a selkie, de utána vissza kell térnie majd vízi férjéhez, ám búcsúzóul teljesíthet még egy kívánságot – szól a legenda.

Sztenderd népmesei alapanyag, amit ügyesen formáz meg Jordan, folyamatosan reflektálva arra, hogy most tündérmesébe sodorta a horizontig nyúló óceán látványától megbabonázott nézőjét. Más meséket – pl. Hófehérkéét – is belesző történetébe, mikor Ondine nekiáll kitakarítani a kis kunyhót, a rejtélyes nő azonban folyamatosan lebegteti a kérdést, hogy tényleg selkie vagy csak egy rosszakarója elől menekülő, átlagos lány-e, aki menedéket lelt ebben a csendes ír faluban. Azáltal, hogy a rendező sakkozik nézőjével, nem csak egy tündérmesét mond fel, hanem a mesék iránti igényünkről is értekezik: leginkább Annie szeretné, hogy Ondine tényleg selkie legyen, hiszen a fontos operáció előtt álló lánynak, kit alkoholista édesanyja és annak nemtörődöm skót párja nevel, szüksége van a csodákra, az életébe színt festő különleges eseményekre – még ha felnőttes iróniájával ennek ellenkezőjét is állítja néha. S az amúgy éleslátó Annie lelkesedése és hite apjára, Syracuse-ra is átragad, aki a mesék rendje és módja szerint beleszeret a tündéri lányba.

Jordan melankolikus tónusokkal árnyalt képei is ezt a kettősséget húzzák alá: ugyan a történetét folyamatosan szegények, balsorsúak és alkoholisták közé vezeti, a háttérbe grandiózussá duzzasztott, költői tájakat varázsol. Christopher Doyle operatőr így egyenesen a film főszereplőjévé lép elő, az általa bekeretezett, szó szerint mesébe illő képek egy idő után sokkal hathatósabban szövik az atmoszférát és ágyaznak meg a tündérmítosznak, mint maga a történet. Az Ondine-ból ugyanis egy óra után lassan kifogy a szufla, mikor elkezd játszani egy valósághűbb interpretációval: ez a felállás csak meseként működik, és ha bájos szociorealista filmként akarunk tekinteni rá, akkor hamar kiviláglik, hogy csontsovány archetípusok és közhelyek hajóznak a vásznon. A szerepüket direkt túljátszó színészek – a hisztériát hamar felfejthetetlen titokzatossággá alakító Alicja Bachleda-Curus és az ír akcentusát is eltúlzó Colin Farrell – sokszor paródiának hatnának, ha komolyan vennénk őket. S a történet fő irányvonalát meghatározó, abba sorsszerű véletleneket illesztő fátum is a mesék machinációs eszköztárából került elő, valós, rögről szakadt halászoknak nem járnak olyan elrugaszkodott fordulatok, amivel Jordan telezsúfolja filmjét.

Ám ha eltekintünk a finálé negédes giccsbe hajló konklúziójától, és a csendes, meditatív alaptónustól elütő, s ezért keresettnek ható akciófinálétól, akkor minden hibájával együtt is egy szerethető mese bontakozik ki előttünk. A lírai mű egyes pontokon egészen merész, az expresszíven stilizált, éjsötétben játszódó lezárás például az események dekódolását is nehezíti, ám a film mindig visszakanyarodik a valóságot kikapcsoló, eszképista szórakoztatás szabályrendszerének ölébe. A kisemberek ékes visszafogottsággal elmesélt, mágikus realizmussal bolondított történetei még mindig Aki Kaurismakinak állnak jobban – de meg kell hagyni, Neil Jordan is ügyes kezű tanítványnak bizonyult.

Soós Tamás