Zsámbéki szerint a világ

A NÉP ELLENSÉGE CÍMŰ IBSEN-DARAB BEMUTATÓJA A BUDAPESTI KATONÁBAN

Egy nem túl sokat játszott Ibsen-műhöz nyúlt a budapesti Katona József Színház. A nép ellenségét Kúnos László új fordításában, Zsámbéki Gábor rendezésében mutatták be a Petőfi Sándor utcai teátrumban április 27-én.

Mondják, hogy a zseniknek is van kevésbé sikerült műve. A korábban Hajdu Henrik által Hazaárulónak fordított darab Robert Brustein szerint nem hibátlan alkotás. Kifogásai legfőképpen abból adódnak, hogy szerinte Ibsen túlságosan sokat engedett a messianisztikus karakter kiteljesedésének. Nos, a Katona nem erre helyezte a hangsúlyt.

A történet mondhatni egyszerű. A norvég kisváros kitűnő kitörési lehetőséget lát egy fürdő felépítésében, mi több a fürdő a település jövőjét, anyagi biztonságát jelenti. A fürdő vize azonban szennyezett, veszélyes az emberi egészségre. A darab konfliktusa ebből indul ki: doktor Stockmann (Fekete Ernő) tudomást szerez a szennyezésről és a súlyos kivitelezési hibáról, így orvosi fogadalma alapján a fürdő átépítését szorgalmazza. Egyszerű, tudományos kérdésként tekint a problémára, nem tudja, hogy ezzel érdekeket fog sérteni, szeme előtt egyedül az egyértelmű erkölcsi mérce lebeg. Bátyja, Peter Stockmann (Kulka János mv. [május 13-i hír, Kulka János a Katonához szerződik– a szerk.]), a város polgármestere görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz. Magányos, egyedülálló politikusként a város egyedüli felvirágoztatójának véli magát. Az előadás koncepciója érdekes, mi több kompromittáló, helyenként meghökkentő. Talán nem árt kiemelni, hogy nagyon széles mezsgyén mozog a rendezés: az ibseni szöveget nem kellett markánsan átdolgozni ahhoz, hogy kibontakozzon egy egyértelmű hasonlóság az előadás világa és az aktuális magyar közélet között. A rendező egyfelől politikai színházat csinál, másfelől pedig az ibseni dramaturgia mentén is szervezi a drámát. Nagy erénye a rendezésnek, hogy nem lesz szájbarágós, a helyzetek ráíródnak a magyar politikai viszonyokra, ugyanakkor nem szélsőségesen, s nem letiltva ezzel a hangsúlyos ibseni cselekményszövést. A politikai olvasat mellett ugyanis fontos az, hogy két testvér küzdelme folyik a színpadon, különbözőségük folyamatosan hangsúlyt kap.

Kétségtelen, hogy a Zsámbéki célja mindenekelőtt a sokkolás, a valósággal való szembenézésre való késztetés volt. Ez megmutatkozott abban, hogy a viszonylag hosszú darabot szűk két órára sűrítette, esélyt sem adva arra, hogy a néző kizökkenjen a megidézett világból. Önmagában sokkoló, hogy az 1882-ben keletkezett darab 2013-ban is meglehetősen aktuális, függetlenül mindennemű ideológiától. Ibsen már akkor rámutatott a sajtó manipulatív voltára, arra, hogy szavakkal (tehát a nyelvvel) bárki, bármikor tönkretehető. Stockmann doktor tragédiája éppen ez: naiv, burokban élő, némileg beszűkült tudós. Fekete Ernő játéka ezt hangsúlyozza. Az alak számára az egész egy nevelődési történet, rádöbbenés mindarra, hogy a modern társadalmak nem az ésszerűség és a tudomány törvényei szerint működnek. Hiába van a kezében döntő bizonyíték, hiába fekete-fehér mindaz, amit az egyetem a vízminták alapján bebizonyított. Stockmann doktor kezdetben nem tudja megérteni, hogy a társadalom, a közvélemény nem eszerint működik, az észérveket, a tényeket könnyebben legyőzik azok a gondolatok, amelyeket az emberek hallani akarnak (még akkor is, ha ez a saját életüket veszélyezteti).

Az intertextualitás irányába ez az Ibsen-mű (és a rendezés is) igencsak nyitott lesz. A modern demokrácia csendes kritikája, a többség-kisebbség problematikára való rámutatás, melyet a doktor a végén is említ, szerves része az előadásnak, s részben ki is rántja a darab világát a magyar helyzetből, s egyetemessé teszi. A tömegek lázadása (Ortega), A tömeg és a nemzet (Babits) gondolataira való utalásokkal Stockmann doktor vívódásaiból egyre filozofikusabb, komplexebb látlelet fejlődik, s ezzel az előadás horizontja fokozatosan bővül. Stockmann doktor eljut odáig, hogy a demokrácia nem működhet, hiszen a többség dönt saját sorsáról, ám – mint Stockmann mondja – a többség ostoba. A doktor rájön, hogy nem a vízmű az elsődleges gond, hanem sokkal mélyebb mechanizmusok miatt van társadalmi-politikai válság, s magányosságát fokozza, hogy ezt csak ő vette észre. Hamar kiderül, hogy mindenki korrupt, haszonleső, értékvesztett. A nép (Bodnár Erika, Bezerédi Zoltán, Keresztes Tamás), értelmetlenül ordít, Aslaksen (Bán János), a nyomdatulajdonos eleinte óva inti a doktort a hatalommal való szembeszegüléstől, majd ő lesz az elsők között, aki beáll a sorba. Az újságírók (Kovács Lehel, Ötvös András) értékvesztett, manipulatív, kettős beszédet folytatnak.

Zsámbéki tehát sokkolni akart, ez nem kérdés, s ezt az erős színészi játék mellett a látvánnyal igyekezett véghezvinni. A díszletet (Khell Csörsz mv.) lényegében a homályban megbúvó alakok képezik: Katrine Stockmann nevelőapja (Ujlaki Dénes), a polgárok (Bezerédi Zoltán, Bodnár Erika), továbbá egyes jelenetekben a polgármester alakja is. A színházi felügyeletre is erőteljesen reflektál a darab, külön érdekes, hogy a polgármester mielőtt a háttérből belépne, lényegében belehallgat a jelenete előtti diskurzusba, testvérének vívódásaiba, családi veszekedésekbe (tehát a jelenléte állandóvá válik). A sokkolás másik eszköze mindenképpen a darab második harmadára tehető, amikor a színpad közepén felbugyog a sár (sokjelentésű metafora), s fokozatosan elkezd folyni a nézőtér felé. Zsámbéki eszerint úgy vélte, hogy szinte nincs olyan ember, akit a közélet mocskai ne érintenének. A nézőteret már korábban is bevonta: a népgyűlés-jelenet elején a polgármester ismerősként üdvözölte a nézőtéren ülőket, jelezve: nem passzív nézői az eseményeknek, hanem szerves részei mindannak, ami a színpadon folyik. A népgyűlés-jelenet a színházi jelenlét kérdéskörével is eljátszik. Egyszerre válik elidegenítővé, s egyszerre lesz erőteljes. A hangos tüntetésekkel a néző elsősorban a tévében szembesül, itt egyszerre a kivetítőn és a színpadon is figyelemmel kísérjük a történéseket. Zsámbéki aktualizál: a média (mint negyedik hatalmi ág), s a médiumok közül is a televízió az új manipulatív eszköz, mely leginkább befolyásolja, hogy a tömeg miként értesül a tüntetésekről.

A Katona előadása tehát magabiztosan, határozottan szembesít és bírál, de nem ideologikusan, hanem egyetemesen. Kiváló színészi alakításokkal, alaposan megszerkesztett koncepcióval katartikus élménnyel enged el a nézőtérről. S jelzi: a sár egyre csak lövell ki a földből, amelynek áldozatául esik a következő generáció is: a doktor kisfia (Bezerédi Bendegúz mv.) apjához hasonlóan nem tud felállni a sártengerből.

Fritz Gergely

[nggallery id=146]

Fotó: katonajozsefszinhaz.hu