10.
Hogyan viselkedtem egy púpos öregemberrel, egy szakadt kolleginával, aki nemrég jött ki az elmekórházból, barátom feleségével, az anyámmal, aki kávét hozott be nekem? A jó ember többet ad, mint amennyit kap, nem kér semmit, és örül annak, amit csakúgy adnak. Nem választhatom ketté a tudást, mint tényekre és értékekre vonatkozót, anélkül, hogy össze ne keverném. Burkolt alakban szüntelenül értékjavaslatokat kapunk. A pozitivizmus lemondás arról a kérdésről, hogy miképpen kell élnem, de ha ezt a kérdést elhessentem, körülkerítenek a lemondó magányképek és a kétségbeesés érvei. Leginkább a tapintat filozófiája érdekelne, ha lenne olyan, a létezők gyengéd felszabadítása. Az eltúlzott kitagadottság megszüli ellenszerét, a túlzott elhivatottságot, amitől nem csak azért, mert nevetséges, de az egészség védelmében is őrizkedni kell. A rendszerre egy teljes nem, a vérbeli disszidens minden korban és kultúrában elutasítja a fennállót úgy, ahogy van, szőröstül-bőröstül, és vele szemben van egy általános ellenjavaslata. A manicheus dualizmushoz kell valami istentől eredeztetett küldetés ábrándja. Az Úr vele van, neki ad igazat, s a próféta, a disszidens – az Úr igazának a felismerője és kimondója. A küldött, a hirdető túl van a gyakorlati kérdéseken, inkább vallásalapító, mint politikus. A praxis neki csak trambulin ahhoz, hogy felszálljon az általános igazságok tükörfényes égboltozatára. Az ő cselekvése csodatétel vagy példázat. A valódi disszidens forradalmár, nem reformista, a rendszert egészében veti el, ezen nincs mit javítani, roncstelepre az egészet! Kapott ehhez a radikalizmushoz valami biztatást felülről. Itt járkál a többiek között, de van egy titkos összeköttetése a felsőbb hatalommal. Ehhez képest kicsodák-micsodák ezek a világi urak, ezek a pöttöm tirannusok?
*
Mi a különbség az eretnek, a hamisnak mondott, de talán mégis igazi próféta, a rangrejtett fölkent, a pusztába futó szerzetes, a megkínzott filozófus, a modern forradalmár, a jogvédő disszidens, etcetera között? Íme a marginális értelmiség különböző szerepei. A jézusi radikalizmustól megperzselt karakter nem akar sem kormányzó lenni, sem udvari bölcs, sem főpap, aztán megeshetik, hogy mégis az lesz, egyik, vagy másik, ha fordul a kerék, és tőle várják, hogy megmondja: akkor most, hogy az eddigi kormányzók, udvari bölcsek és főpapok letűntek, akkor most mi legyen? Jönnek hozzá a tisztviselők és az őrök, akkor most mit tegyünk? A válasz: amit eddig. A fej változhat, a kéz marad. Persze a kéznek is megvan a maga esze. A szólamok ingalengése normális, az adminisztráció nem inoghat, a döntés szeszélyeskedhet, a végrehajtás nem. A főpapok és a lázadó próféták szembenállása örök páros, ami bizonyítja, hogy a spirál nem kevésbé találó hasonlat, mint az inga, sőt, kissé csúfondárosabb valami konzervatív cinizmus szellemében. Talán azt is kifejezi, hogy a sok hűhó nem semmiért történt, mutatkozik némi gyarapodás. A nagy dualitások fennállnak, a dialektikus gondolkodás egybevág a paradoxonokban és ambivalenciákban történő gondolkodással, de talán a spirál optimizmusával is, feltételezve, hogy az emberek tanulnak. Élvezni is szoktuk a kettősségek mákonyát.
*
Csattognak a kardok, lövések ropognak, de a duellumoknak előbb-utóbb vége van, és akkor egy darabig tart a dicsőséges körbeforgolódás, egy darabig vállon hordozzák a győztest, utána jön az új kihívó, és az új párviadal, amelyekben a nagy bajnok előbb-utóbb legyőzetik, de az örök dramaturgiának vannak mindig mitologikus központi figurái, mindig volt az atya és a fiú, és mindig volt a király és a lázadó trónkövetelő, aki alkalmasint forradalmár is lehet. És mindig volt az igazság szerelmese, akit megkísértett a lehetőség, hogy a tudást konvertálja az egyik mezőből a másikba, a kultúrából, a reflexióból, az irodalomból, a verbalitásból, az akadémiából a hatalomba, a politikába, a projektek, a beszédek valóra váltásának a dimenziójába. Világunkra éppen az a jellemző, hogy nagy a sokféleség ezek között a pólusok között, hogy egymásba csúsznak a szerepek. Állunk a nagy gardrób előtt, ami a mi könyvszekrényünk, és onnan emelgetjük le a hőseinket, a romantikáinkat, különösnek hitt jegyeink kollekcióit, azt az érték-együttest, amelyet igaznak gondolunk és egyszersmind kínálhatónak, kapósnak. Mindenesetre a szemlélet és a cselekvés, illetve a cselekvő, avagy szemlélő beszédmód közötti dilemmákról van szó, amely dilemmák benne rejlenek a léthelyzetünkben, hiszen egyszerre szeretnénk érteni a világunkat, és ugyanakkor működünk is, megélni is próbálunk benne.
Konrád György
Megjelent a Tiszatáj 2012/5. számában
Fotó: Somorjai László
