Konstruktív csillagzatok

CÉZANNE FESTMÉNYEI A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUMBAN 

Tavaly októberben nyílt meg Budapesten a Cézanne és a múlt című kiállítás, melynek kurátora, Geskó Judit a francia mester életművét némileg Theodore Reff elméletével is rokonítható módon idősebb festők, illetve példaképek alkotásainak viszonylatában igyekszik bemutatni.

E koncepcióhoz igazodva, az első falrészleten Poussin (1594–1665) és Braque (1882–1963) hasonló témájú festményeinek társaságában csillog Cézanne A Montagne Sainte-Victoire a nagy píneával című tájképe, s érzékelteti, hogy a „modern”-nek nevezett képzőművészet előfutára korábban élt alkotók vásznainak tanulmányozásával alapozta meg tevékenységét, mely később az említett kubista festőre ugyancsak inspirálóan hatott. Felettébb érdekes ilyen szempontból a mester egy Rubens másolata is, hiszen a rajzon szereplő nőalak elhelyezkedése és megformálása rögtön az Avignoni kisasszonyok szögletes figuráit juttatja eszembe. S ha már Cézanne modern festészetre gyakorolt hatásáról beszélek, mindenképp említésre méltó a Gyilkosság (1868), valamint a Boncolás (1869) című opusz, ugyanis e művekről sugárzik, hogy jórészt korabeli bűncselekményekkel foglalkozó írások leképeződéseinek tekinthetők, stílusuk pedig az újságillusztrációkra jellemző vázlatszerű megoldásokat idézi, előrevetítve a francia alkotó érett korszakát, mely a fiatal nemzedék művészei közt irányadónak bizonyult. Egyébként a Cézanne-hoz illő „konstruktív ecsetkezelés” teljes szépségében csupán évekkel később jelent meg a vásznakon, mikor az időrendileg persze lineárisan építkező tárlat anyagán belül több festménnyel is képviseltetett Pissarro (1830–1903) munkáinak légiességétől bűvölve, a művész palettáját kivilágosította, s kompozícióiban uralkodóvá vált a párhuzamosok, az egymást keresztező vonalak és a diagonálisok hálózata, miként a Harlequin (1888–1890), illetve a Madame Cézanne vörös fotelben (1877) című alkotáson beigazolódik. Szerencsés dolog, hogy a kiállításnak néhol szakmai jelleget kölcsönző, a művészettörténeti és technikai vonatkozásokra erősen koncentráló összefüggésrendszer bizonyos pontjain a kurátor hangsúlyt fektetett e „csöndes esztéta” gyengébbik nemhez fűződő viszonyára is, mely nagyrészt elfojtásokkal telinek mondható, így freudi értelemben ugyancsak izgalmas elemzések tárgya lehet. Örömömre az utolsó falfelületek egyikén a Kártyázók című sorozat (1890–1896) két festményének társaságában ragyog Cézanne, régóta hiszem, talán legkiemelkedőbb műve, a Gardanne széria (1885–1886) középső darabja, melyen a francia mester szinte már négyszögekre, körökre és háromszögekre egyszerűsíti a látványt, példaképül szolgálva a fiatal generáció avantgárd festőinek, akik nem törődtek semmilyen konvencióval vagy akadémista megközelítéssel, de Cézanne kitartó munkájának tapasztalatait ösztöneikbe szívták, s alkotás közben olykor úgy hajoltak ki a vászon mögül, akár egy vonat ablakából: előrenyújtod a fejedet, lobog a hajad. S ezért az érzésért bármit sutba hajítottak.

(A kiállítás megtekinthető február 17-ig.)

Legéndy Jácint