Rögzített lebegések az idő börtönében

METANOIA ARTOPÉDIA: KÖSZÖNÖM JÓL! – VAN BENNE VALAMI NYUGTALANÍTÓ

A világ kezdete, a világ vége, tudás, technika, jelen, múlt, bölcső, koporsó. ()Rege az életről (vagy még inkább a halálról). Az előadás a színház megszokott eszközeit félre rakja. Nincs a klasszikus értelemben vett lineáris, narratív szál, csupán fel-felvillanó képek, hangok, amik arra hivatottak, hogy széttörjék és összeragasszák az előadást. Mondhatnánk azt is, hogy kortárs, posztmodern életérzés, a lét bizonytalansága. A korszakok egybecsúsznak, egyszer néhány századdal előrébb találjuk magunkat, amikor a tudomány még csak próbálgatta szárnyait, aztán meg könyörtelenül a jelenbe kerülünk. A játszók eszközszerű elemei az előadásnak, még ha rajtuk is múlik az előadás tovább görgetése, nem többek a tárgyaknál, fényeknél, hangoknál. Marionette figurákkal találkozhatunk, elembertelenített alakok, akiknek a tekintetük a távolba réved, hangjuk pedig nem követi a hétköznapi beszéd normáit. Vannak helyek, ahol a beszédet megtörik, érthetetlenné válik, sőt egy helyen ’tolmácsra’ is szükség van. (A háttérben szenvedését kifejtő férfi szereplő szavait nem lehet tisztán érteni, az előtérben elhelyezkedő nőalak merev tekintettel ismétli a szavakat, megfosztva azokat érzelmi töltetüktől.)

A térkezelés merész és sajátos, a játéktér még véletlenül sem akar hasonlítani egy színpadra. A filmszerűséget hangsúlyozza, hogy a maroknyi nézőt a játéktértől vászon választja el, miközben ez az árnyjáték lehetőségét (.)is megteremti, amit többször is kihasználnak, a bizonytalanság növelésének és a halál bizonyosságának éreztetése érdekében. A több alkalommal felhangzó, a filmszínházat megidéző kísérőzene szintén a filmhez köti az előadást.

Sötét. Semmit sem láthat a néző teljesen. A vászon egyértelműen elválasztja a két teret (illúzió pipa), és nem enged belépést, még akkor sem, amikor ezt a fehér takarót elhúzzák, a gúlában (egyik díszletelem) forgó alakok, tárgyak így is rejtve maradnak.

A néző a fényekre, az éppen megvilágított részekre, és a hangokra, a zenére van utalva. Az auditív vagy a vizuális aspektusa erősebb? Mindkét dimenziót kihasználja, a végletekig feszíti. Csend (a beszéd hiánya leginkább), amelyben a kis fel-felvillanó, mozgó fények uralkodnak, kimerevített, sötét élőképek, amelyeket csupán sejteni lehet. Másodperc, másodperc, má-sod-per-c, perc, percek, pe-ee-r-c. Az idő teljes elvesztése. Eltűnik a vizualitás, fájdalmassá válik a nézés. Információt, impulzust onnan nem kapunk, kénytelen, kelletlen ki kell nyitni a fület. Nehezíti a befogadást, hogy gondolatisággal terhelt szövegek hangoznak el folyamatosan. „- Nem szégyelled már, hogy meghalnál; kéred, a régi cellából, melyet már gyűlölsz, vinnének át egy újba, melynek a gyűlöletét csak eztán tanulhatod meg.” (Franz Kafka) Az egész mű egy hatalmas intertext. Több szerző műveiből van összevágva, és egymáshoz rendelve, hogy új harmóniát teremtsenek, méghozzá ennek az előadásnak a szövegét, durván szólva, ezt az előadást.

Ha ez nem lenne elég, ()tele van metaforákkal. A legkézenfekvőbb a vászon közepénél található felhúzható, folyamatos mozgásban lévő játékszék. Egy pillanatig sem feledkezhet meg róla a vászon másik oldalán ülő néző, ahogyan a halálról sem. A percek meg vannak számlálva, mind az előadásban, mind az életben. Az élet elválaszthatatlan a haláltól. A halál ()mindenkit táncba visz. Nem lehet látni, ki mozgatja a villamosszéknek is beillő tárgyat.  Néha az árnyéka hatalmasra nő, ő uralja teret, ahogyan az életet is. Mozgása megadja az előadás alap ritmusát, monoton (és persze fenyegető) pulzálását.

A metaforák körébe tartozik az előadás elején megjelenő játék baba is, akinek a tekintete pásztázza a közönséget. Annak ellenére, hogy élettelen, belenéz a szemükbe, mintha mondani akarna valamit (vagy mond is?). Az élettelen baba (gyerek) napjai is meg vannak számlálva, az egyik kalitka majd megtalálja őt is. Nem csak az ő figurájára jellemző, hogy megtartják a távolságot az élettől. Nem akarnak semmit utánozni, úgy beszélnek valamiről, hogy nem élnek a mimézis módszerével. Mégis mintha ez által közelebb járnánk a dolgok velejéhez.

Nincsenek szerepek, a szereplők mindig más bőrébe bújnak; vagy karaktereket jelenítenek meg, mint a tudós, vagy eszközként, hangkibocsátóként működnek. Bárki lehet bárki. Valaki például múlt századi fiatal nő, majd a következő percben öregasszony, akiben még élnek a régi erkölcsök, és akinek egyetlen társa a televízió, a jelen kor meghatározó karaktere.

Szintén a jelenre ()utalnak a földet reprezentáló díszletelemmel, amibe hatalmas villákat döfnek. Jó étvágyat!

Az egész előadást végigkísérő játékszék keltette pulzálás mellett kiemelendő egy másfajta ritmus is, ami a nézői/befogadói élmény intenzitását kívánja vezetni. A lassú, nehézkes felvezetés után jön egy erős gesztus, felgyorsulnak az események, a percekből másodpercek lesznek, aztán vissza, ismét lassul, lezárul a ciklus, hogy elkezdődhessen elölről. Az élet, jobban mondva életek, világok körkörössége alapvető motívummá válik, ami a fények, és a díszletelemek mozgásában is felfedezhető. Abban is a ciklikusság látható, ahogy vissza- visszatérnek motívumok, mint például a technika, ami mindent meghatároz, vagy a tudós, aki megakasztja, de tovább is lendíti az előadás menetét: „Miről is van ()szó kérem szépen? Miről is van szó?” Az irónia kopog. Jó napot! Reprezentáljuk a gondolatainkat. Reprezentáljuk az érzéseinket. Reprezentáljuk magunkat.

– Azt akarta?

– Nem.

– De, ha megnézzük az xyz-t akkor AZT akarta, igaz?

– Nem igazán.

– Amennyiben erre irányítjuk a figyelmet, akkor AZT akarta, ugye?

– Van benne valami.

Vagdalt Krisztina