A humor kínos forrása

VINNAI ANDRÁS ÉS MÓZSIK IMRE: A HUMOR FORRÁSA

Ha feltenném a kérdést, hogy a Humor forrása című előadásban mi volt a humor forrása, akkor semmi sem különböztetne meg a darab szereplőitől, akik rendre szóviccekkel szórakoztatták magukat (és most a karakterekre gondolok, nem a színészekre). A humor számomra eddig, ilyen keretek között elképzelhetetlen dimenzióiba nyerhettem bepillantást a Thália Színház és a Mikroszínpad közös produkciójának köszönhetően, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy szerettem volna-e ezt az élményt.

Mert mondjuk kár lett volna kihagyni azt, mikor egy drámai csúcsponton (feltéve, hogy a darabban volt ilyen) az egyik főszereplőnek (amennyiben az volt) ki kellett volna mondania azt a szót: lektorálásra. Ez körülbelül tíz percen keresztül nagyon viccesen nem sikerült neki, vagy inkább az első ötben, a második ötben azon gondolkodtam, hogy kisegítem, csak mondja már ki, hogy haladhasson a darab. Aztán belegondoltam, hogy tulajdonképpen mi változna akkor, ha kimondaná a szót. Mert a darabban eddig sem történt semmi. Kínosan és fájdalmasan semmi, és csak az volt a zavaró ebben az érzésben, hogy a színpadon is ugyanezt érezték a karakterek, és végig erről beszéltek. A darab a darab megszületéséről szólt, és folyton azt mondta ki, amit éppen éreztem, (például mikor századjára hangzott el az ez de durvaaa mondat, akkor az éppen színészt alakító színész megkérdezte, hogy nem hagyhatná-e abba, mert már nagyon unja), de volt, amit megelőlegezett (például mikor az előadás elején a rendező, a dramaturg és a direktor úgy beszéltek a humor forrásáról, mint rossz dologról, amiből ha iszik valaki, akkor rettenetesen rossz humora lesz). Az annyira rossz, hogy már jó alapelvre a darabbeli két szerző Mózsik Imre és Vinnai András (karaktere) által írt forgatókönyvű, tévékből összeillesztett monitoron sugárzott ZS kategóriás háborús- és nyuszis rajzfilmhibrid elég egyértelmű utalást tett.

Talán a fentiekből is kitűnik, nehéz lenne összefoglalni a darab cselekményét. Főként, hogy elvileg nincs is neki. Vagy talán csak a vége felé, akkor is csak direktori utasításra, és akkor is legalább annyira kaotikusan és ötletszerűen, mint az elején, mikor a három erdei nyúl évszakokról szóló végtelenített dialógusát azzal tették érdekesebbé a darabbeli szerzők, hogy a nyuszik a végszavak után plüssrépával egymásra csaptak, aztán közösültek. A végtelenített dialógusok bőven elég időt adtak arra, hogy először felháborodjak, majd ráeszméljek, hogy hiszen már tíz perce azt hallgatom, hogy télen hideg van, nyáron meg meleg, és két órája ülök egy előadáson, aminek az égvilágon semmi értelme nincs. Ez elég durva visszhangzik bennem. És tényleg az.

Mert valójában a szerzőpáros nem kisebbre vállalkozott, mint hogy a humorok szintézisét megtalálja. A darab rengeteg féle humort és műfajt ötvöz, kabaré, stand up, bohózat és angol humor, abszurd humor, fekete humor, nyelvi humor, talán magyar humor, bármit jelentsen is ez, de mindenképp Mózsik–Vinnai humor, amiből elég bizarr dolog lett a végén. Mint a purhab hátsójú komikusok, a bubóseggűek karakterei. Vagy a járókeretes pásztoré. De a be-beröppenő táncoslányok sem egyszerűsítenek a képen. Sem a színészek vicces, kínos, vagy kínosan vicces mozgásai, amilyenekkel gyerekeket szokás nevettetni. És a kutyás meg a sajtos dal sem.

Hogy leporolták-e a Sas Kabaré uralta Mikroszkóp színpadból lett Mikroszínpadot? Mindenképp. És le is hányták, vagy tízszer, persze a legnagyobb tisztelettel, hiszen az egyik szereplő állítólag Sas József zakóját viselte. Hogy kinek ajánlom? Aki kíváncsi Márton András vicces alsónadrágjára, aki hosszan, sok hülyeséget akar hallani, aki szereti a szóvicceket. És mindenképp aludjon egyet, mielőtt véleményt alkot róla. Másnapra sokkal jobb lesz.

Káldy-Kovács Sára

2012. október 26. Thália Színház Mikroszínpad

Szereplők:

Egri Kati
Fodor Annamária
Janklovics Péter
Márton András
Schmied Zoltán
Vida Péter

Rendező: Laboda Kornél