Tolvaj Zoltán: Neutrínók

RÉSZLET AZ ERDŐKERÜLŐK CÍMŰ KÉSZÜLŐ NOVELLAREGÉNYBŐL

1. rész

Tizenhat évesen a tinnyei Balls of Hades nevű gótikus heavy metal banda roadja voltam. Nem épp ez az a foglalkozás, amiről egy kamasz srác a zeneiparon belül álmodik, de ahogy mondani szokás, ez is több a semminél. A roadok nem tündökölnek. Ők az igáslovak, akik a rockbiznisz láthatatlan motorját alkotják. Övék a brusztos meló, a kulimunka, fél mázsás ládák cipelése, kábelek kibogozása, a dobszerkó acélos csontvázának felállítása, a groupie-k beléptetése a luxusöltözőbe, és természetesen a húros hangszerek karbantartása és hangolása. Nekem ez utóbbi épp elég örömöt jelentett, hiszen a hangpróbák során megtáltosodott road akár fél órán át fitogtathatta zsenge gitártudását a lepukkant rockklubok hátuljában gubbasztó, unott hangmérnököknek. „Kurva jól nyomja a srác… Vegyél le egy csöppet a mélyből, Gyurikám! Ügyelj a visszhangra!”

A banda szólógitárosával, Fáraóval hetente többször repesztettünk a Budai-hegységen át Tinnye felé, de nem egy krómozott, csőrös kamionnal, csak egy ütött-kopott fehér Daciával. Kesztyűtartóra feltett lábbal süppedtem bele az anyósülésbe, miközben bámultam az elsuhanó tájba éktelenkedő, bányatevékenységtől megcsonkult hegyormokat. A csomagtartóban Marshall-ládák és Hughes & Kettner erősítők zötykölődtek, amiket Fáraó panellakásából rakodtunk ki, és bepasszíroztuk az öreg Daciába. A motorháztetőn ott virított fekete olajfestékkel a verda beceneve: Dákula. Fáraó már betöltötte a húszat, amikor a helyi videotékában nagy spanok lettünk. Egy távoli benzinkúton dolgozott, a Moszkva tér fölötti Budapest Körszállónál. A kutat a mostohaapja üzemeltette az olajszőkítő bárók uralkodásának aranykorában. Az öreg kútfőnök, Zénó bácsi, pamacsos pornóbajuszával és a nyakában virító színarannyal pont úgy nézett ki, mint Tom Selleck alvilági alakmása. Fáraó utált az öreg Magnummal egy fedél alatt lakni, pedig szeleburdi anyját, aki úgy rohangált fel-alá a lakásban, mint egy őrült spániel, minden neurózisa ellenére szívből szerette. A stabil alapbér és a benzin mellett a jattot is busásan osztották a budai benzinkúton. Feltehetőleg fukszos Zénó volt az üzemanyagkartell legkisebb hala, de így is Fáraóék voltak a város túloldalán lévő panelház császárai.  Csak pár éve tértem haza szüleimmel a trópusokról, de már napi szinten bejáratos voltam hozzájuk. Fáraó küszködéssel teli életénél felszabadultabb törlesztést nem láttam addig közelről. Protekciós állása folytán a hazai színezetű, lokális nyomor folyékony arannyá vált a kezében. Miközben én voltam az első számú rajongója, ő joviálisan okított az élet dolgaira. Rögeszméje volt, hogy híresebb gitáros lesz, mint Radics Béla, bár szálkás termete és markáns arcéle miatt inkább hasonlított a Conan a barbárnak öltöztetett Keresztes Ildikóra.

Hangszerparkját módszeresen fejlesztette. A komoly digitális kütyük beszerzése nem jelentett számára gondot. Arzenálja tele volt különböző BOSS-pedálokkal és hangeffektekkel, mindenféle aktív és passzív elektronikával, spéci pick up-ökkel, és minden eszközzel, amivel a hangzást el lehet a végletekig varázsolni és torzítani. Akkoriban úgy láttam, piszok jól játszott. Manapság úgy vélem, mindkettőnkből hiányzott a valódi teremtőenergia, és csupán a gitárhősok alkonyának túlbuzgó vészmadarai voltunk.

Ezt a fentit Zénó bácsi is alátámasztotta, amikor Fáraót pocskondiázta a konyhában szürcsölgetve egy üveg Kőbányait. Mit tudsz te a Bitliszékhez képest? Te agyalágyult! Vér szerinti apjáról Fáraó sosem beszélt, de tekintetéből láttam, hogy egy egészen másfajta síron túli kapcsolat fűzte hozzá Zénó bácsival ellentétben, akire gyilkos villámokat szórt a sivatagi tekintete.

Mielőtt elpucoltunk Tinnyére, a hangszerpakolás fáradalmait enyhítendő Fáraó mindig meghívott egy savanyú csalamádéval telerakott hamburgerre. Fejét csóválta, miközben két pofára zabáltam a vásárcsarnoki hentesek húsipari maradékát. A Dákula kesztyűtartóját addigra már feltöltötte Red Bullokkal és egy karton aranyszínű Marlboróval. Mindig rám szólt, hogy kössem be magam, mielőtt a Városmajor fölött beletaposott a gázba.

Általában Wulfernek becézett, aki egy kevésbé ismert fantasy regény szereplője.  Persze nem ő volt a főhős, csak ez utóbbi lusta és tohonya útitársa, egy nem épp az éles eszéről híres, hájas és félkegyelmű viking. A hasonlat küllemben akár találó is lett volna. De Fáraó nem sejtette, hogy Wulfer egy idő után csak szimulálta a rockbiznisszel járó mániákus elmebajt.

Aznap a zsámbéki premontrei kolostor romjaihoz igyekeztünk az együttes demójához promóciós fotókat készíteni. A tizenharmadik századi szentély romjainál el se lehetett képzelni megfelelőbbet egy kilencvenes években feltörekvő metálbanda albumborítójára. Fáraó Pest határához közeledve száztízzel repesztett a Dákulával, hiszen a fotós időre érkezett. Ide-oda előzgetett a felezősávon, miközben az autómagnóból dübörgött a Candlemass-től az Epicus Doomicus. A Korányi tüdőszanatórium mellett majdnem árokba borultunk. Addig piszkáltam az öngyújtómat, míg a forró tűzkő kipattant belőle, és a farmerdzseki gallérján át Fáraó nyakába hullott. Ijedten felszisszent, majd elrántotta a kormányt, de szerencsére még időben korrigált, mielőtt belecsapódtunk volna a kanyarban lévő Muskátli vendéglőbe. Baszod, Wulfer, te teljesen hülye vagy? Amikor valami ökörséget csináltam, percekig szuszogott és bámult rám vérben forgó tekintettel, majd azután egyszerre röhögtük el magukat.

Tinnye egyetlen kocsmájában üldögélve tetőtől-talpig fekete bőrszerkóban már várt ránk a góré, Astaroth. Loncsos hajkoronája alól morózus pillantásokat vetett felénk, akár egy méltóságos karvaly. Késtetek, seggfejek, dörmögte érces gégehangon, és egy pillanatra azt hittem, hogy a Coppola-féle Draculából maga Gary Oldman ül velem szemben. A szűkszavú Astaroth kurtán és világosan fejezte ki magát. Ő volt az egyetlen true goth, akit közelről ismertem. Még annál is több. Abban az évben megjárta a Szent Jakab útját, vagyis az El Caminót. Pamplonától egészen Santiago de Composteláig gyalogolt egy szál magában. A nyolcszáz kilométeres utat végig negyven fokos hőségben tette meg állig begombolt, fekete műszálas ingben és egy rojtos bőrmellényben. A fekete vándorlovag látványa még a Pireneusok lábánál is nagy feltűnést kelthetett, amint flegmán átvonult a kis falvak poros főutcáin épp olyan kecses csípőmozgással, mint Dave Gahan az I feel You videoklipjében.

A zarándokút ősi szimbóluma – egy méretes fésűkagyló – aznap is ott fityegett a nyakában. Kevesen sejtették, hogy sziniszter aurája és vámpírmimikrije mögött egy derűs és energikus, már-már pozitív szellem lakozott. Az előbbi nem meglepő, főleg annak tükrében, hogy üdvözléskor kézfogás helyett egyszerűen felénk tartotta a nadrágszíján lógó, preparált hollókarmot.

Kocsmapulton elterülő karja – minden vudu főpapi méltósága dacára – olyan barna volt, mint egy velencei gondolásé. A darkos falfehérség és kimeszelt küllem, a kicsipkézett viktoriánus báj és az ódon márványromantika nem tartoztak attribútumai közé. Bölcs rézbőrű aurája nem csupán a szántóföldi melóval együtt járó, cserzett külleméből fakadt, hanem az élesen szikrázó első, második, sőt harmadik szeméből is. „Wulfer, jól jegyezd meg: a jobb szemem egy hiúzé. Mindent lát. A bal szemem egy bölényé. Sosem felejt. De hátul is van szemem, akár egy póknak. Tehát soha ne jusson eszedbe engedély nélkül felkapni a gitáromat!” Öblös felszólalásait hegyomlásnyi csönd követte. Vájárjelleme nyers megnyilvánulásain túl azonban mindig ott lapult az empátiát sugárzó, kiforrott humánum. Mindenre volt egy-egy lapidáris megjegyzése: “Wulfer, nyugi. Lesz ebből lavór vagy vödör!” Közölte, amikor a próbákon kifejtettem a kételyeim egy gitárszólóval vagy egy riffel kapcsolatban. Néha tényleg nem bírtam magammal, és felkaptam a fotelnek döntött tűzpiros Yamaha gitárját. Elkezdtem rajta skálázni eszelősen és vonatkozástalanul. Astaroth csak ingatta a fejét és ciccegett, mert Fáraóval ellentétben szívből megvetette a rockzenei kliséket. Ő egy jóval töményebb zenei stílus apostola volt, mint virtuóz mentorom. Sámáni világnézetébe nem fért bele a tingli-tangli muzsika és a vernyogó tapírmetál. Utóbbi jelzőkkel illette a már akkoriban is divatjamúlt glam-kultúra tupírozott hajú bohócait. Az új, sallangtalan Seattle-i műfaj, a grunge viszont nem volt neki elég teátrális. Azért van benne dög! Dörmögte, amikor Pearl Jamet mutattam neki, de rögtön ki is kapcsolta, mert nem volt kellően okkult és sötét. A tűzpiros Yamahát mindig visszatettem a fotelba, miután kaptam tőle pár borgőzös tockost.

Sose értettem, hogy Fáraó mit keres ebben az áporodott kriptahangulatot árasztó zenei formációban. Strandhuszár alkata, epikus időkből megmaradt bundesliga-sérója, barna velúrcsizmája és neonszínű atlétája sehogyan se passzolt a végzet lovasainak összképébe. A rikító farmerdzsekit viselő Osztrák Tölgy pehelysúlyú tanítványa szöges ellentétje volt a hórihorgas dark apostolnak, aki az első albumuk megjelenése előtt már vén bőregérnek számított a Golgota téri pokol kapujában, a legendás Fekete Lyukban. Ez utóbbiban az volt az izgalmas, hogy naponta eltérő szubkultúrák fenegyerekei fordultak meg a vágóhídi labirintusra emlékeztető folyosóin. A gót napot váltotta a punk, a punkot a skinhead, majd jött az alternatív blokk, amit a kőkemény hardcore szcéna szeánsza követett. Egyszer zsilettnyelvű, tarajos punkok, máskor terepnadrágos, pitbullhorgonyt csörgető Suicidal Tendencies-rajongók tarháltak le a pudvás piszoárnál.

A legnagyobb problémát szintén ez az eklektikus műfaji keveredés jelentette. Néhány fanatikus rajongó gyakran megfeledkezett arról, hogy épp milyen nap van, és behatolt a másik klán felségterületére. Ezekből a váratlan határátlépésekből mindig valamilyen komolyabb balhé kerekedett. Az egyik minifesztiválon Astaroth és Fáraó bandája, a Balls of Hades hajnali kettőig nem került fel a színpadra. A kusza barlangrajzokkal telegraffitizett, izzadtságtól síkos, kegyetlenül szűkös Fekete Lyukban csak néhány elvetemült darkos és pár kábult junkie lődörgött. A korábban bezsúfolódó testek kipárolgásaitól nyirkos falak közt annyira megrekedt a levegő, mint egy bőrcserző üzemben. Az egész placc egy munkatábor latrinájára emlékeztetett, nem egy fénykorán túllépő, kultikus szórakozóhelyre.

Astaroth a feszült várakozásban alaposan beunicumozott. Szörnyülködve figyelte, hogy az előzenekarok távozásával a közönség is egyre fogyatkozik. A gótok is sikerre szomjaznak, nem pusztán kecskevérre. Így ezen a kései órán dark méltósága romjaiba roskadva Astaroth beszólt egy nála is részegebb skinheadnek, aki gyűlölettől izzó pupillával vonaglott a gyér küzdőtéren. Belengette az arca előtt a hollókarmot, majd csulázott egyet. De amint hátat fordított neki, a bőrfejű a nyomába eredt, és előrántott egy pillangókést. Erre már a gót testvériség is elővillantotta bajtársias szemfogait. Mielőtt a skinhead odalopakodhatott volna Astaroth háta mögé, a füstös félhomályból kilépett egy falfehér, kétméteres fantom bokáig érő kopott bőrkabátban. Brandon Lee kísérteties hasonmását egyből felismertük, ő volt Sombre, a sziszegve megidézett Árnyék, egy legendás ősgót, aki máris egy csípőből lendített, kecses forgórúgással torkon rúgta a bőrfejűt, aki egyből elterült a retkes padlón, mielőtt bordán szúrhatta volna a vécé felé tántorgó Astaroth-ot.

Az éjjel kettőkor kezdődő Balls of Hades koncert aztán már csak arról szólt, hogy a pódiumon fetrengő Astaroth teli torokból szidta a skinheadeket, mielőtt felrúgta volna az egyetlen működőképes hangfalat. A fesztivál hajnali három után egy fülsüketítő gerjedéssel ért véget. A biztonságiak a hóna alá karolva vitték ki Astaroth-ot az utcára a többi lábadozó közé. Félórával később mindenki, legyen az zenész vagy közönség, skinhead vagy gót, glammer vagy metálos, egymás vállára dőlve várta, hogy az Orczy úton felszikrázzon az első villamos áramszedője.

Fáraó kilengésektől mentes, jámbor alaptermészete kiakadt az ehhez hasonló esetektől. Félresöpörte az Astaroth arcából a csapzott hajzuhatagot, és mellkasát bökdösve duzzogni kezdett, mint egy felhergelt butikosnő. A marcona gót a képébe böfögött, miközben folyamatosan kilengett, akár egy összedőlni készülő toronydaru. Fáraó megelégelte, hogy mindig ilyen ócska lebujokban játszanak. Ez nem állapot. Ennyi befektetett meló után jobbat érdemelnek. Leszögezte Astaroth-nak, hogy soha többé nem akar fellépni sem a Feketelyukban, sem a Népstadion mellett lévő Patkánylyukban. Pedig ez utóbbi remek hely, mert ott legalább egy leturházott vasketrec választja el a fellépőket a teljes önkívületben pogózó közönségtől. Astaroth szigorú underground alapelvek szerint próbálta menteni a helyzetet. Hosszan elmélkedett a társadalmi mozgalmak búvópatakszerű jelentőségéről, amelyek alulról erodálják a mocskos világrend korhadó pilléreit, papolni kezdett a profitnélküliség mártíromságáról, a tőkebefolyás elleni, sámsoni diadalról a stexes filiszteusokkal szemben, majd kijelentette, hogy ha a zenekar bele is bukik, ezeknek a csóró srácoknak, akik óbabiloni démonná pingálva jönnek el a koncertjeikre, csak ennyire telik. Amúgy is, pont az ilyen lepukkant – a pokol tornácával egyenrangú – csehókban lehet kultikus bulikat lenyomni. Fáraó felsóhajtott és legyintett. Arca olyan aszott volt és komor, akár az évezredes pólyából kicsomagolt Tutanhamoné, ahogy értetlenül meredt a Golgota téri szürkületben tébláboló Astaroth-ra.

Sose értettem, miféle rejtélyes konszenzus köti össze ezt a két embert. Egy angyali és egy ördögi dudás a purgatóriumi csárdában. Ízlésük és habitusuk teljesen különbözött, csupán a műfaji elágazások előtti aranykort illetően volt köztük egyetértés: Led Zeppelin, Deep Purple, Black Sabbath, Judas Priest és Iron Maiden. Fáraó szerepe a bandában a sziporkázó old school technika kivitelezése volt, a virgázás és a barokk giccs, a power akkordok és a misztikus moll-futamok. Astaroth asztala a horrorisztikus show volt, amit színpadi kisugárzásával és a bársonyos vokállal terített meg. Ő volt az érces vox nosferata. Karmazsinvörös arca úgy derengett a félhomályban, mint egy pislákoló örökmécses. Fáraó napi kenyerét képezte Nietzsche és Josephus Flavius, míg Astaroth inkább Aleister Crowley és Anton LaVey munkássága terén mozgott otthonosan. Fáraó egy reneszánsz szorgalommal rendelkező, mizantróp aszkéta volt, míg Astaroth okkultan zsibvásári világképe egyszerű humanista alapelveket nyugodott. Egyetlen hely létezett a Kozmoszban, ahol azonos hullámhosszon rezegtek. A tinnyei Kapufa söröző.

A Kapufában zajló szellemtörténeti viták kereszttüzében értek engem is az első kamaszkori megvilágosodások. Az egyik eset, amikor Astaroth a kocsmáros kezébe nyomott egy magnókazettát, majd császári karlendítéssel jelezte, hogy azonnal játssza le. Akkor hallottam első demójukat, amit Astaroth és Fáraó még középiskolásként készítettek. Nem voltak rajta barlangi visszhangok, se csöpögő kriptazörejek. A szövegben nem esett szó Pazuzuról vagy Beliálról, Cthulhuról és Nosferatúról, sem Da Vinci szent zsinórmértékéről. Egészen másfajta gnózis volt kódolva a muzsikába. A felvételen egy szinte szoprán hangfekvésű Astaroth hallatszott, ahogy recitativo szavalja az Élet és Tudomány egyik cikkét, amiben a neutrínók különös viselkedéséről esik szó. Ezek a semleges szubatomi részecskék teljesen közömbösek minden földi anyaggal szemben, és a legcsekélyebb ellenállás nélkül képesek áthatolni akár egy fényév vastag ólomfalon. A felvételen, miközben Astaroth a neutrínókról hörög, Fáraó egy ócska dobgitár húrjait tépkedi teljes extázisba esve. A háttérben éktelen zörejek, vihogások, fingás és böfögés elegye, amire egy az egyben rákeverték a Delta sercegő főcímzenéjét és Kudlik Júlia búgó felkonfját. A Kapufa csaposa fintorogva lekapcsolta a felvételt, és a kazettát hozzávágta Astaroth-hoz, aki addigra már hosszú percek óta Fáraó vállán nyugodva rázkódott a röhögéstől. Én a sarokban ücsörögtem, és elégedetten szürcsölve a sörömet végre nyugtázhattam a barátságuk ezoterikus természetét. Külön-külön egyikük sem volt több mint a másikat savazó átokfajzat, de együtt készek voltak az Armageddont rázúdítani az egész emberiségre.

(Folytatjuk)

1. rész >>>

2. rész >>>

3. rész >>>

4. rész >>>