Tolvaj Zoltán: Neutrínók

RÉSZLET AZ ERDŐKERÜLŐK CÍMŰ KÉSZÜLŐ NOVELLAREGÉNYBŐL

2. rész

Fáraóval hétköznap esténként az újpalotai Dobermann Gymbe jártunk gyúrni. Nem volt elég a zenei struktúrák elemzése és a Necronomicon tanulmányozása, derék akháj harcosként rávett arra is, hogy a tunya testemet pallérozzam. Tizenévesen egyfajta eredendő satanizmussal tekintettem a világra, melynek felszíni zajlása jelképezte mindazt, ami bűnös és romlott. Egyfajta belső zombifikációt életem át, hogy tompítsam a primer érzelmeimet. Ez a diabolikus attitűd semmikép sem az ördögimádatról szólt, csupán egy irigységtől és szenvedéstől elgyötört entitás szemein keresztül próbáltam felismerni az emberi természet fonák működését. Ennek a romantikus delíriumnak a fókuszában nem a konkrét életvég fenyegető rémképe állt, hanem a teljes megsemmisülés tudati beláthatatlansága. Remélni mertem, hogy az élethossznyi beavatás végére valamiféle racionális magyarázatot kapok a teljes megsemmisülésre, vagy inkább valamiféle garanciát a személyes kiterjedésre, egyfajta túlvilági, privát öröklétre. Ez a titkos remény átjárja a legkomorabb kamaszt is, miközben szuicid gondolatokkal a fejében az árnyékban ül, de a napfényre vár, ahogyan arról a népszerű Beatrice-nóta szól. Persze végül én se jutottam semmire, akár a többi pentagrammát fényesítő halandó. Egy életre letettem a Tibeti Halottaskönyvet, és helyette elkezdtem emelgetni a több tucat kilós rozsdamentes súlyzókat.

Általában későre járt, mire végeztünk a gyúrással. Mi voltunk az utolsók a teremben. Az edzést direkt elnyújtottam, hogy az éjféli záróra ürügyén kihagyhassam a gyűlölt hasgyakorlatot. Fáraónak ektomorf alkata volt, így a jól végzett munka örömére rögtön felfalt pár löncshúsos melegszenyát az árkádok alatt. Ezután visszakocsikáztunk az erdő túloldalán lévő éjjel-nappali kölcsönzőbe. A Fókusz videotéka helyiségében már várt minket a Havannáról áttelepült, bogáncshajú metáldobos, a Jackson. Ahogy beléptünk, verni kezdte a kassza burkolatát egy kopott dobverővel. Jackson örökmozgó, izgága fazon volt. Sose tudott hosszabban másra koncentrálni anélkül, hogy bármilyen berendezésen vagy felületen ne kezdjen el Slayert dobolni. De az egyik éjszaka az ő – eredendően gülü – szemgolyói dülledtek ki először, amikor Fáraó kezéből kirepült a slusszkulcs, és egyenesen az ölemben landolt. Wulfer, takarodj cigiért. Félénken bólintottam, pedig tizenhat évesen nem is lehetett jogosítványom. Fáraó akkori nője és egy tömény vodkaszagot árasztó csaj pattantak be mögém a hátsó ülésre.

Félénken elfordítottam a slusszkulcsot, és máris indulhatott a Joyride. A vodkaszagú Dalmába akkoriban eléggé szerelmes voltam, pedig a kissé flegma, kapafogú lányt mindenki a kerület ribancaként tartotta számon. Ez abból eredt, hogy a zöldséges Tomival és a tékás Petivel is egyszerre kavart, miközben a Pollux gyártelep tulajdonosával élt egy fedél alatt a cirka húsz évnyi korkülönbség dacára. Olyan volt, mint egy komisz és szemérmetlen rajzfilmfigura, kajla lóarca mégis egyfajta rusztikus bájt sugárzott. Lehelete egyszerre volt rágó- és bagószagú, amit a nyakából párolgó, szúrós szagú parfümmel leplezett. A visszapillantóból figyeltem a vodkásüveg csőrétől felpüffedt, lilás ajkait. Folyton jártak és csacsogtak, vagy csupán egy-egy kortynál kibiggyedtek, akár egy pár ringlószilva. Mandulavágású szemeivel pajkosan hunyorgott a tükörbe, mint egy balkáni gésa.

Miközben Dalmácska törvénytelen nevetése betöltötte az utasteret, én a sebességváltás szokatlan műveletével voltam elfoglalva. A cigibeszerzést hamar sikerült megejteni a Café Biliárd nevű városszéli lebujban. Aztán egy ellentmondást nem tűrő hang arra késztetett, hogy ne vigyem vissza a Daciát egyenesen a tékába. Hátradobtam egy doboz Marlborót és egy üveg whiskyt a csajoknak, majd közöltem velük, hogy elmegyünk kocsikázni. Ők csak pislogtak, miközben pumpáltam a kuplungot, és recsegve-ropogva próbáltam rükvercbe tenni a kocsit.

Amint sikerült kimanővereznem a parkolóból, egyből célba vettem a városszéli erdőt. Az ablakon kikönyökölve alkaromat simogatta a szél. Legmenőbb nagybácsimra, a Wartburgos Hortyira akartam hasonlítani. Nála menőbb lendülettel senki sem vezetett KGST-járművet. A fehér Daciát lassan körbeölelte a fülledt nyári éjszaka. Megkerültem az erdőt, és kijutottunk a határba. Miután tövig nyomtam a gázpedált, máris száztízzel repesztettünk az árpádföldi tökföldek alatt. Valahol a Gödöllői dombság szélénél kaptam észbe, hogy talán vissza kellene fordulni. Leállítottam a motort a kihalt országút szélén. Kiszálltam, mélyen beszippantottam a balzsamos levegőt. Fáraó csaja, Merci, aki az ecstasy tablettáknak köszönhetően agárcsontvázzá fogyott, kikászálódott a kocsiból, és elkezdett rókázni az útpadkára. Dalma pempős arccal zabálta a ropit, és kicsavarta a whisky nyakát. Merci suta léptekkel kezdett el bóklászni az üres mezőn, mint egy tébolyult madárijesztő. Valahogy sikerült visszaterelnem a kocsihoz, és befektettem a ropit rágcsáló Dalmácska mellé. Kisétáltam a sötét mezőre, olyan messzire, hogy ne érzékeljem a kocsi belső fényeit. Hallgattam a tücsökzenét, amit néha elnyomott a távoli M3-ason száguldó éjszakai kamionok zaja. Füleltem a távolból jövő doppler-effektusok morajlását. Aggódó édesanyámra gondoltam, aki épp nem bír elaludni. Apámra, akit egy hete alig láttam, mert határozatlan időre képes volt felszívódni különböző angyalföldi telephelyeken. Eszembe jutottak a megmaradt nagyszülők, akiket szinte sose látogattam. Nem tudtam megmagyarázni, miért. Valószínűleg a hosszú, trópusi távollét alatt veszítettem el a kapcsolatot velük. A brazíliai kert, az a mesés, de üres vadon, ahol felnőttem, szintén távoli emlék. Itthon viszont megtanultam magyarul. Az általánosban kitűnő tanuló és sportoló lettem, de a gimnázium már nem ment ilyen fényesen. A mezőn járkálva nem sejtettem, hogy harmadikban kicsapnak, és estin érettségizem majd. Úgy éreztem, van pár igaz barátom. Van nyári melóm a pornóvideotékában. Bejáratos vagyok a sarki fagyizóba, a zöldségesbe, a szlovák úti kocsmákba, sőt, a First Lady night clubba is, ahová illegálisan másolt Tom és Jerry videokazettákat csempészek a lokál főnöknőjének. A gyanús szajré nem a kupi törzsvendégeinek kellett, hanem a Madamme óvodáskorú gyerkőceinek. Úgy éreztem, rend van, és rendben vagyok, mégis olyan szürreális volt minden, mintha nem a saját életemet éltem volna. Idegen és szeretettelen. Otthon, bennük, bennem. A tékában és a gimiben. A füstös Ikarus Művelődési házban és a Sugár áruházban. Az újpesti nagyapánál és a temetőben. Mindenütt csak üresség. A polcokon értinthetetlen porcelán, poros Lenin-összes, Marx és Passuth. Ez a valóság, gondoltam, amit azon a sötét, ingerek nélküli mezőn éreztem az idegvégződéseimben. Mintha egy csukott könyv belsejében léteznék, aminek nincs tartalma, és nincsnek benne betűk. Fekete lapok, érdes rostok. Akkor értettem meg, hogy nem létezik okkult mágia, hanem a nyitott könyveken keresztül tudok a holtakkal kommunikálni. Fáraó szerint új időtöltésem nem több mint profán időpocsékolás. A szent művészetnek semmi köze a kisemberi mendemondákhoz és a polgári irodalomhoz. Astaroth, a misztikus sámán, ennél azért elnézőbb volt. Becsülte például, ahogy azt a degenerált József Attilát milyen líraian feldolgozta a Hobó.

A távolból hallottam, hogy Merci sikoltozik a Daciában. A kocsihoz visszatérve egyből láttam, hogy ezúttal a vodkás Dalma feküdt ki a hátsó ülésen. Találtam a csomagtartóban egy flakon szódát. Lelocsoltam vele, hátha felébred tőle. Szerencsére magához tért, és nyomban lekevert egy pofont, amiért „azt a szart az arcába spriccelem”. Mire beültem a volán mögé, ő hátul már megtekert egy spanglit. és rugdosni kezdte a vezetőülést, hogy „húzzunk már innét a picsába”. Rúgásaitól megfájdult a gerincem, de simán hasítottuk a levegőt a csömöri éjszakában. Siettem, mivel nem volt a közelben egyetlen benzinkút se, ahonnan mentőt tudtam volna hívni, ha Dalmát vagy Mercit újra elragadja a politoxikomán révület.

A pár órás kitérőt követően egyetlen karcolás nélkül befutottunk a sarki videotékába. Visszaadtam a kocsikulcsot, és büszkén kihúzva magam átadtam a szajrét. Hátba veregetés helyett akkora lebaszást kaptam Fáraótól, amilyet apámtól is csak ritkán. Bár, ha ő látta volna, hogy jogsi nélkül, szalonspiccesen furikázom az éjszakában egy tragaccsal, talán egyből beírat egy katonai akadémiára, ha létezett volna egyáltalán olyasmi a szanált szovjet laktanyák árnyékában. Fejet hajtottam Fáraó előtt, és megfogadtam, hogy nem csinálok többé ilyesmit. Távollétem alatt a tékában razziáztak a kerületi zsaruk. És mi van, ha pont akkor farolsz be a kocsival, te barom? Ehhez hasonló szidalmak visszhangoztak a Rambo-poszterekkel kidekorált helyiségben, de amikor felhoztam, hogy végtére is nem az én zsebemből repült ki a kocsikulcs, máris kaptam a tarkómra egy sallert.

A derű hamar visszaköltözött a filmes szentélybe. Néhány perccel később Fáraó már teljes agykapacitással abban mesterkedett, hogy a szájában fityegő csulát egy retkes hamutál fölé irányítsa. A kihívás lényege, hogy ki tudja hosszabban lelógatni a nyálát, majd egy gyors szippantással visszaszívni, akár a spagettit, mielőtt az hozzáérne a hamutartóhoz. A magnóból bömbölt a Slayertől a Seasons in the Abyss. Fáraó sokáig gyűjtötte a turhát, miközben én azon morfondíroztam, hogy a random rendőri jelenlét szempontjából még szerencsésebb is, hogy ilyen sokáig voltam távol a Dákulával. Persze így is lemeszelhettek volna, de pár órára legalább szabadabb voltam, mint valaha, miközben tekergettem a kormányt. Hátul részegen vihogó csajok, cigi, pia. Mi több kell egy normális gimnazistának? Fáraó meg se hallotta, amit mondtam, mert a téka közönsége épp azon röhögött, hogy az összesűrített nyálával végre sikerült felszippantania a hamutálból egy egész csikket.

Miután a buli leült, és a társaság eltakarodott aludni a raktárba, vodkás Dalma feljött hozzám a pár sarokra lévő otthonomba. Halkan osontunk be, miközben anyám a szomszédos szobában aludt. Bevackolódtunk az ágyba ruhástul, és percekig csak zavartan röhögcséltünk. Nem éreztem mást, csak Dalma tömény cefreszagát, amit egészen közelről lehelt bele az orrlyukaimba. Kisvártatva matatni kezdett a paplan alatt az ágyékom tájékán. Ha abban a pillanatban nem hallom meg, ahogy hangos berregéssel befut apám Ladája a ház elé, talán nem csak az illegális éjszakai furikázás terén veszítem el a szüzességem.

Ráadásul egy olyan csajjal, akiről sok évvel az ártatlan eset után kiderült, hogy a húszas évei vége felé, már kétgyermekes, elvált édesanyaként, állatpornóval foglalkozott. És ez még tulajdonképpen semmi ahhoz képest, hogy az ezredforduló körül örökbe adta a legkisebb fiát a budapesti queer underground körében népszerű Capella bár híres transzvesztita előadóművészének. Később annyira beindult a biznisz, hogy egy teljes bajor falu benépesítéséhez elegendő gyermeket szült több különböző, termékenységi szempontból hátráltatott családnak, akiktől milliós nagyságrendű honoráriumot követelt cserébe. Az törvénytelen béranyaság jogilag az állatpornónál is durvább kategória, így végül lekapcsolta őt a gyámügy és a rendőrség. Már sitten ült, amikor kiderült, hogy egy korábbi alkalommal egy méregdrága külföldi luxusutazásért adta el az egyik újszülöttet. Ezután sem adta alább az igényeit. Az ötödik csecsemőt egy vadiúj Ford Tranzitért adományozta el egy kispesti vállalkozónak. Az így megszerzett ingóságokat és pénzt nem tartotta meg, hanem az üzleti ügyeit gondos szeretettel egyengető, hűséges élettársára bízta. Vele valamiért nem foglalkozott annyit a sajtó, mivel Dalmácska kiiktatásakor már rég felszívódott, és a kiárusított porontyok tiszteletdíjából feltehetőleg vígan éldegél valamelyik Latin-amerikai adóparadicsomban. Már réges-rég elfelejtettem Dalmát, amikor felnőtt fejjel szembesültem ezzel a dologgal. Egyből fellélegeztem, amint világossá vált, hogy apám éjszakai műszakból hazatérő Ladájának hála nem én lettem a hazai transgender-elit zabigyerekének törvénytelen édesapja. Ki mondta, hogy a gótoknak nincs humorérzékük. Amikor előadtam Astaroth-nak a sztori csonka változatát egy szilveszteri partyn, épp Ru Paul Supermodel című slágere szólt az MTV-n. Astaroth-nak se kellett több, egyből bedugta az erősítőbe a tűzpiros Yamahát, kiállt az erkélyre, majd hörögve előadta a puccos sláger rögtönzött metálváltozatát. Mindezt egy újpalotai panelház lodzsáján terpeszkedve, miközben lenn a flaszteron durrogtak a petárdák, a Kiserdő melletti szánkódomb fölött kigyulladtak a tűzijáték fényei, és a tévében elhangzott Göncz Árpád derűs újévi köszöntője.

(Folytatjuk)

1. rész >>>

2. rész >>>

3. rész >>>

4. rész >>>