Az első kertek, amelyeket a letelepedő ember a gazdálkodás kialakításának kezdetén készített, természetesen hasznos, ehető növényeket, zöldségeket, fűszereket, gyümölcsöket tartalmaztak, de korán megjelentek a hatalmasok szigorú elvek alapján tervezett parkjai, a hatalom jelképei is. A kert által képviselt tájra a társadalmi rend geometriáját kényszerítették. Ehhez nagy terület, sok pénz és persze kreatív kompozíció volt szükséges. Mai időkben is csodálunk szépen megtervezett parkokat, barokk, francia, japán, kínai vagy angol kerteket, de legfőbb gondunk az a néhányszáz négyzetméteres kiskert, amelyet mi tervezünk, gondozunk. A kertészkedés szenvedély.
A szigorú karantén alatt sokfelé láttam, hogy az emberek szorgosan művelik kertjeiket, amire addig nem volt idő. A kert fontos része a társadalomnak. Nem azért, amit naiv elmék néha gondolnak, hogy a kerttel az érintetlen természet egy darabkáját csempésszük be életünkbe, hogy megőrizzük, csodáljuk. Kedveseim, hol van már érintetlen természet? Néhány éve a Bükkben is kivágták az „Őserdőt” lelkiismeretlen barmok, egy régi kis bükköst, ahol a fák állva halhattak meg, de ez is csak 180 éves volt. No, meg nem kéne azt becsempészni, ha lenne, csak hagyni békén élni, és elhessegetni a szúnyogírtó repülőgépeket, a sok permetező szomszédot, meg óvni a széltől, mert az mindenféle ildomtalanul termesztett magokat repíthet bele. Kár a fáradtságért. Érintetlen természet nincsen meg nem is szeretjük, mert csíp, szúr, karmol, harap és tele van alattomos gödrökkel. Amit a kertben szeretünk, az nem efféle kellemetlenség. A kert alkotás. Nincsen nagy területünk művészi parkokra, de a kicsi is szép. Szeretjük, ha van egy darabka saját földünk, ezt gondosan elkerítjük, hogy a szomszédaink gyerekei, macskája, kutyája és lehetőleg vakondjai se legyenek képesek behatolni, csak a miénk legyen alul és felül végtelenre tágítva, rendes kerttulajdonos csillagokban is gondolkodik, azokban, amelyek az ő kertje felett vannak, ezek természetesen az övéi. Ami pedig a felületet illeti, az a kreativitás tere. Van, aki a kis területen is rendet akar látni, gondosan tervezett ágyásokat, megrendelésre nyíló virágokkal, színes bokrokkal. Mások főleg gyepet szeretnének, ahol focizni lehet, meg néhány bokrot, rózsát, hogy lássák, arra is van szemünk.
Nekem is van kertem, és ha kérdezik, miért, akkor józan megfontolások alapján úgy magyarázom, hogy szükségem van valamiféle mozgásra, sportra, a kertészkedés igényes sport. Hajlongani, fordulni, emelni, nyújtózni, cipelni, mikor mi adódik. Ezt a magyarázatot megértően elfogadják, öreg szivarnak kell valami mozgás. Valójában egész másért van kertem, de ha bevallom, akkor olyan furcsán néznek rám, szegény, miket beszél, nagyon megöregedhetett már. Szóval én a növényekért tartom a kertem. Viszonyom van velük. Csak az maradhat nálam, amelyik hajlandó erre a viszonyra. Gondoljanak egy kutyára vagy macskára, azt mindenki természetesnek veszi, hogy törődni kell velük, etetni, itatni, simogatni őket. De egy növényt? A növények ugyan nem szaladnak el, ha jön az ember, ez egyébként nagy előnyük, megvárnak, ott kuporognak egy darab földbe kapaszkodva, de ők is várják az itatást, etetést és a simogatást is. Beszélgetni is lehet velük, sőt ajánlatos néha szólni hozzájuk. Értenek a jó szóból. Engem különösebben nem érdekel a dizájn, csupán az, hogy egy-egy növény megfelelő napfényt, árnyékot, kinek mi kell megkapjon és hozzáférjek, ha reggeli körsétámon szemügyre akarom venni. Ez a körséta nagyon fontos. A növények jeleznek. Eleinte csak egészen apró jeleit adják a komfort érzésüknek, ha jól vannak, kihúzzák magukat, vidámak, de ha alattomos gomba, sok ilyen van, vagy hernyó, bogár, ami terített asztalnak nézi a kertet, zaklatja őket, arra fel kell figyelni és a behatolót sürgősen ártalmatlanná tenni, mert ha nem figyelünk néhány nap múlva esetleg csak az utolsó kenetet adhatjuk fel egy-egy példánynak és sokszor már az se használ. Ezt a kenetet egy svájci kertész találta fel réges régen, igen drága barna folyadék, amely tengeri algákból, különleges sókból, olajokból és más eszenciákból készül és a megrágott, kicsit megfagyott példányokra tényleg kedvezően hat. Nem is untatom a nyájas olvasót a kerti technikákkal, inkább egy másik fontos szempontra hívom fel a figyelmet. A növényeknek történetük van. És akinek története van, az személyiség, és különbözik mindenki más hason fajú társától. A sokféle érdekes növényszemélyiség teszi varázslatossá a kertet. A személyiség persze nem mindig látványos, néha egészen különös, a beavatatlanok által csúnyának mondott személy mögött is állhat izgalmas történet.
Csak egy példát mesélek el. Nálam van a világ legcsúnyább rózsájának egy példánya. A 80. szülinapomon a feleségem és János barátom ajándékképpen Olaszországba, Firenze közelébe hurcolt, én utálom az utazást, de ez egy szőlőgazdaság vendégházába vitt, csupa komfort és magány, tulajdonképpen élveztem. Azt már nem, amikor öten, két kutyánk is velünk volt, Janka és János kutyája, Buborék, lementünk a közeli Firenzébe csak kicsit körülnézni. Ebből nem lett semmi, mert velünk együtt még kétszázezer ember akart Firenze főterén körülnézni és csak egymás hátát láttuk. Ezért utálom az utazást mellesleg.
Kárpótlásként másnap családom elvitt egy olasz kertészetbe. Ez jó volt, óriási választék, angolul beszélő személyzet, bejárhatatlan terület.
János hamar talált magának néhány nagyon szép rózsabokrot, azóta is megvannak. Én is nézelődtem és a rózsák utcájában felfedeztem egy különös növényt, aminek apró keskeny girbegurba levelei voltak, meg sok tüskéje, de a rózsák között volt. Megkérdeztem: ez is rózsa? Igen válaszolta az udvarias eladó kertész, tetszik magának? Tulajdonképpen tetszik mondtam, no akkor jöjjön, mutatok egy hasonló sokkal-sokkal szebb fajtát és belémkarolva elvitt egy másik sorhoz, jó messze. Ott igazi rózsakinézetű valakik álltak, levelük egészen apró volt, de szép szabályos. Nézegettem. Megfelel? Nagyon szép mondtam, de én azt kérem, amit először néztem. Kicsit gondterhelt képet vágott és azt ajánlotta, mutat egy még ennél is szebbet. Messzire cipelt megint, és ott egy még apróbb levelű, tényleg szép kinézetű rózsácskára mutatott. Ez a legszebb! Nézegettem, kínos volt az egész, csak egy növényt akartam, azt, amit először láttam. Emberem lesújtva fogadta döntésemet, arcán fájdalmas, lemondó redőzet vonult át. Rendben, ön dönt. Egész úton hazafelé azon gondolkodtam, hogy mi a fenéért árul valaki egy növényt, ha nem akarja eladni. Otthon elő a kompjúter és az Internet. Bepötyögtem a rózsa nevét, kiderült, hogy egy új japán nemesítés, amiről az angol és egyben a világ rózsatermesztőinek nagyasszonya azt írta, hogy ez a világ legcsúnyább rózsája. Olyan, mintha forró vízből húzták volna ki, levelei össze-vissza állnak és nem is hasonlítanak a rózsalevelekre, virágai egyszer, tavasszal jelennek meg és egészen aprók, néhány milliméteresek. Nincsen rajta semmi, ami egy rózsát csodálni valóvá tesz. Puff neki. Tényleg csúnyácska volt, valóban úgy nézett ki, mintha forróvízből rántották volna ki, de volt egyénisége, és hozzátartozott a nagyasszony adta titulus. Nem semmi a világ legcsúnyájábbnak lenni! Azonnal megszerettem. Itthon elültettem, tavasszal tényleg apró fehér pöttyök jelentek meg rajta, mint virágok. De jó érzi magát, szép zöld, erőteljesen növekszik és nagyon jóban vagyunk.
Csányi Vilmos
