Fehér özvegy

SZÍVEK KIRÁLYNŐJE

Zöldbe és szürkébe bugyolált erdei részlet – első körben rögtön a harmóniára asszociálnánk, csakhogy a dán-egyiptomi May el-Toukhy erotikus melodrámájának nyitánya fejtetőre állítja az elvárásainkat. Pörögni kezd a felvevőgép, szimbolikusan érezzük, beköszöntött a káosz, valami rossz készülődik, netán váratlanul, tudtunkon kívül be is következett már, szeretnénk vagy sem.

Hűvös, fémes vizualitásáról a további 115 percben sem mond le a Szívek királynője: csak úgy üvölt belőle a skandináv világfájdalom és szerencsére az idő zömében elfojtások, zord tekintetek kommunikálják a karakterek belsőjében dúló viharokat. Rideg formanyelve azonban vajmi keveset érne potens forgatókönyv, értő rendezés, illetve pazar színészi játék nélkül és mindezt, ha olykor hiányosságokkal is, megbízhatóan szállítja el-Toukhy filmje, amely rendkívül sokat köszönhet Trine Dyrholm lenyűgözően minimalista alakításának – az Erik Poppe-féle Troubled Water és a Thomas Vinterberg jegyezte A kommuna után ismét mély átéléssel bújik Anne, a sikeres, de magánéletében egyre boldogtalanabb ügyvédnő bőrébe. Férjével egyre gyakrabban vitázik, munkahelyén falakba ütközik, érezzük, mind nagyobb űr tátong benne, a Szívek királynője pedig alig hagyja ki a ziccereket – a tökéletesre csiszolt, formatervezett üvegfelületekkel szembehelyezett barna fa vagy a kies fenyvesek mellett emelkedő középosztálybeli, modernista otthon jószerivel láncra veri a látszatboldogságban élő, súlyos titkokat rejtegető, csalódottságukat félve kimondani merő szereplőket.

El-Toukhy családi drámaként is reflektál a feltörni készülő problémákra: verbális perpatvarokon túl merev mozgássorozatokkal bök rá a diszharmóniára, burzsujpartik mögött lappangnak a nyomasztó, sorsfordító revelációk, plusz centrális kérdés a férj-feleség, anya-lány, apa-fiú reláció – a Szívek királynőjében központi szerephez jut Gustav, Anne új férje, Peter korábbi kapcsolatából született 17 éves fia, vagyis már a kamasz puszta felbukkanása elég az állóvíz felkavarásához. Helyesebben, színre lépése puszta katalizátor: a főkarakter ugyanis szabadulni próbál a kötöttségektől, elevenségért, mi több, rég odaveszett fiatalsága újraéléséért óhajtozik, ám a direktornő olvasatában a várt szellemi-mentális reneszánsz perverzióknak ad otthont. Anne – egyébként Gustav és barátnője orgazmusának hallatán – ismét 20 évesnek érzi magát, mire a mozi kimérten az erotikus thrillerek hagyománytárát írja felül: nincs rejtély, suspense vagy falrengető csavarokat előtérbe hozó nyomozás, a Szívek királynője zihálásokkal, halk, egyre gyötrőbb zenekulisszával, atmoszférazajokkal emeli ki bizalom és bizalmatlanság, őszinteség és hazugság morális kettőségeit.

Dyrholm játéka már csak azért is briliáns, ahogy e dualizmusokra pusztán a nézésével, esetleg zárt ajtók, résnyire nyílt bejáratok mögötti leskelődéssel fektet hangsúlyt, ekképpen szexuális átalakulása is hitelesebb – a szeretkezéspillanatok (bár egy ponton nagy a kísértés) sosem züllenek ízléstelen etyepetyékké, el-Toukhy a jéghideg miliő dacára is képes érzékinek ábrázolni Anne és Gustav ösztönszerű együttlétét. Titkos vágyak felelnek a domesztikált életvitelre, vagyis a nő hitvese, Peter életvitelére, majd idővel rájövünk, a képlet távolról sem ilyen egyszerű. Innentől a cselekmény azt kezdi vizsgálni, hogy a férj milyen vétséget követett el, mit okozott a fiának azzal, hogy egy új románcért cserébe lemondott róla, de Anne szemszögébe is bepillantást nyerünk, rajta keresztül a baráti kapcsolatok, az anya-lány összetartozás és a férj-feleség huzavona válnak feszélyezően ismerőssé. Jobb pillanataiban a Szívek királynője intenzív, beszélő fejeken, snitten-ellensnitten nyugvó konzervatív operatőri megoldásokat visszautasító poétikus mű, és A bűnös című moralitásdrámát/ thrillert is lencsevégre kapó Jasper Spanning újfent egy erkölcsi fejtegetés szolgálatába szegődik autóablakon tükröződő, belső zűröket jelképező szórt fényekkel, ködszerű szürkeséggel, vacogásra bíró hideggel, fehérbe forduló téli ágakkal.

Chabroli igényű polgári tragédia lép kölcsönhatásba az erotikus mozik rögzült kódjaival, a rendezett hétköznapokat a Soft Cell beszédes Tainted Love-jának ritmusára maga mögött hagyó, érzékiségbe tánccal belekóstoló Anne úgy gondolja, végre önszervezővé alakulhat, de képtelen irányítást gyakorolni a környezete és szerettei felett. Óvatlansága pedig idővel férjét és az útmutatásra váró, magányát kiszámíthatatlansággal kompenzáló Gustavot is ellöki tőle, vagyis a rendezőnő korántsem egy manipulatív pókasszony természetrajzában érdekelt, hanem a gyarló, civilizált attitűdje, vagyona, befolyása mögé bújó ember profilja izgatja és e hamis karakterillúzió darabokra hullása hozza lázba: a zárlatot újra elborító fehérség-szürkeség végképp nem a femme fatale-státusz jelölői, hanem a cselekményt kezdettől fogva meghatározó, kiutat nem mutató tehetetlenség tónusa.

Szabó G. Ádám

Dronningen, 2019

Rendező: May el-Toukhy

Szereplők: Trine Dyrholm, Gustav Lindh, Magnus Krepper, Liv Esmar Dannemann, Silja Esmar Dannemann