Közeg

HAID ATTILA FOTÓKIÁLLÍTÁSÁHOZ

Az alábbi írást a leíró egy felszakadt idő-kapszulában (fiókban?), éppen születésnapján találta… Másnap felkérést kapott: nyisson meg egy fotókiállítást, melynek anyaga 20–22 év szubjektív lenyomata, mégpedig nem hétköznapi sorsú gyermek-ember-gyermekek portréi, illetve jelenléte által…

A leíró, saját kiállításához 1997–1999 között írta az alábbiakat, amikor egy szellemi-testi fogyatékkal élők Intézetében fotografálta az ápoltakat. Az idő(k) – és a lelki feltárások (ismét) összeérnek, körkörös vagy spirális minőségükbe merülve lélegeznek, esetleg szavakon belüli szavakkal is üzennek (a kortalan jelen felé)…

Szokásomhoz híven (a képzelet folyamatos jelenlétének jegyében): nem a kiállított képekről, mindinkább az alkotások mögötti szellemiségről próbálok értekezni, megközelítési kísérletekkel oldani a látható „konkrétumokat”.

Gondolatok az ARCOK (egy Belső Színház emlékeiből) című kiállításról:

Képzeljünk el egy termet, vagy egy elhagyott kertet egy hermetikus teremben (ismeretlen kellékek, ódon díszletek, színház-terem szerű atmoszféra), ahol most, szimultánban: kétféle alkotó gondolatai öltenek látható formákat, érzékelhető töredékeket.

Archaikus és nagyon közeli emlékek itt egyaránt fölbukkanhatnak, melyek: álmok, távoli kultúrák megvillanásai, vagy éppen szorongások, specifikus meglátások… És mindezek különböző érzelmekkel, különböző eszközökkel vetülnek a néző elé.

Mondhatjuk, hogy egyféle „stílusok előtti” letisztultság, egyszerűség találkozása ez: például az expresszív képzőművészettel, a kortárs gesztusokkal, egy folyamatosan alakuló „boncasztalon”, úgy, hogy eközben (mindannyian) egyetlen dologra koncentrálnak: az ARCOK sokféleségére.

Mindenki vizsgálja a saját és mások arcát is, ám az arcok mögötti ARCOKat csak ritkán láthatjuk meg, hiszen elfedjük Belső Arcainkat, s mindenféle mimikát, hangulatot, tartást mutatunk csupán kifelé. = Egy kialakított „személyiség” álarcait játsszuk el – és vonultatjuk fel nap, mint nap…

Kivéve néhány lényt, akik az ösztönök, a tiszta érzékelések birodalmában, illetve másik szférákban ragadtak, s akiket mi esetenként: szellemi defektesnek, elmés különcnek, autisztikus csodabogárnak, netán prófétának, esetleg „sámánnak” nevezünk… (A fiktív arcok konkrét portrékkal és már nem létező emberek tárgyaival vegyülnek el, hogy lehetőséget nyújtsanak egyféle átjáráshoz…)

Átjárások.

Haid Attila személyes közegei, a „közegek” közötti átfedései következetes és módszeres figyelmet – és folyamatos, csöndes, elfogulatlan elvonultságot igényelnek.

Periférikus lenyomatai, elhagyott, urbánus táj-szeletei, külvárosi közegei (suburbiái), és a bizonyos intézmények belső élet-tér feltárásainak rezgései sok esetben összecsengenek, összeérnek, további átjárás-lehetőségeket ajánlanak fel…

A „holt színházra” – és az élettelen anyagokra (is) mindenképpen szükség van. Szükség, hiszen így könnyebben szembesülhetünk a bennünk tompuló képekkel, melyek visszatükröződve eszméltetnek rá mulandóságunkra, ideiglenes ittlétünkre, ám főleg arra: hogy mi még Létezünk, s az élettelen dolgok fölött (gondolkodásunkhoz mérten) uralkodhatunk…

Ezért is vagyunk itt: gondolkodni – és elgondolkodtatni!

A többi: ezekből fakadóan következik.

Nézz meg mindent,
ami jó, tartsd meg.
Nézd meg és menj tovább.
(Hermész Triszmegisztosz)

Ám, fotográfusunk esetében mindinkább a meglátás és az állandósult segítő magatartás, a megfelelő cselekedetre való törekvés (a speciális közegben-maradás) dominál…

Haid Attila fotókiállításához még a következő bekezdések társulnak:

Specifikus orientáció? Autisztikus költészet? Kémiai, biológiai próza-versek?

A „diktált formulákon” kívüli-belüli (a társadalmi elvárások hanyatlásain túli), defektesnek is definiált örömök, speciális magán-dialógusok, elfojtás-rétegek önzetlen feltárásai: a tanító-nevelő (önmagát is folyamatosan oldó és áldozó) fotográfus individuuma (illetve kortalan kor-képei) által.

Névtelenség és ego konfrontációja! A képek mögött az arcok belső költészete rezeg…

Panyigai, panyigai, panyigai, ü! – A beállítást ezennel kinyitom!

———————————————————————————

Egyéni ráadás (avagy az individuum intermezzója):

Arisztotelész az individuális dolgokat specieseknek (fajoknak), a specieseket pedig genusoknak (nemeknek) rendelte alá. Az individuális dolgok a felosztások legutolsó tagjai, például Odüsszeusz kutyája, Argosz, mint individuum: a kutya speciesébe tartozik, a kutya pedig a „négylábú bundások” osztályába. A bundás négylábúak a cetfélékkel együtt az elevenszülők osztályába tartoznak, az elevenszülők pedig a tojásrakó állatokkal együtt a melegvérűek osztályába, a melegvérű állatok meg a „vértelenekkel” együtt alkotják az élőlények osztályát.

Minden osztály a fölötte álló, őt magában foglaló osztályhoz való viszonyában speciesnek, az alatta levő osztályhoz való viszonyában pedig genusnak minősül. A felosztás legalsó tagja (infima species), jelen esetben „a kutya” után következők, nem sorolhatóak már semmilyen osztályba, mivel ezek egyedi tulajdonsággal rendelkeznek, csak egy létezik belőlük a világon (jelenesetben Argosz).

Az individuumot, a specieshez hasonlóan Arisztotelész szubsztanciának tekintette. Az individuumot pedig abban különböztette meg a speciestől (például ember), hogy az individuumnak (például Szókratész) vannak olyan tulajdonságai is melyek nem sorolhatók be a species (ember) szubsztanciájához. Az individuális szubsztanciák pedig abban különböznek egymástól, hogy térben jól elkülöníthetők egymástól. Két emberi egyednek a szubsztanciális formája és lényege ugyanaz, de az egyiknek itt van a teste a másiknak meg amott.

(K.A.S. Galéria, Budapest, 2019. 01. 23 – 02. 11.)

Nagy Zopán