Óperenciás-tenger

SZABÓ ESZTER KIÁLLÍTÁSA

Óperenciás-tenger címmel nyílt kiállítás 2018. október 19-én, a kecskeméti Hírős Agóra Ifjúsági Otthonban. A kamarakiállítás Szabó Eszter tavalyi diplomamunkáját, az azonos című képeskönyvet darabolta fel és mutatta meg az érdeklődőknek – akik mindezt köszönték szépen és el is jöttek, meg is nézték, de bizony annyian, hogy saját kényelmüket nehezítették meg a megnyitón.

A kiállítás képei tulajdonképpen digitalizált fényképek, rajzok és festmények – vagy éppen egyszerre mindegyikük. Viszont azt már itt érdemes megjegyezni, hogy a technikai heteronómia dacára minden kép beilleszkedik a fiatal művész univerzumába, semmi sem lóg ki onnan: minden egyes részlet a maga különbözőségével alkotja meg azt az egyébként homogén világot, amelybe a befogadás első pillanatban belépünk, és amelyből legkorábban annak legvégén esünk ki.

Pedig nem csak a technikai, hanem épp annyira a tartalmi sokféleség is megnehezíthette volna Eszter dolgát. A képek bár mind az Óperenciás-tenger világáról szólnak, mégis felbonthatóak három különböző tematikus csoportra. A kiállítás elején az antropomorfizáló (mondjuk így: megszemélyesítő) ábrázolások fogadnak minket, ahol a tengeri élőlények emberi arcot, mindezzel pedig differenciált érzelmeket, izgalmas személyiségjegyeket kapnak (ld. 1. kép). Őket követik a tengeri legendák olyan híres lényei, mint a kraken, a tengeri kígyó vagy akár a sellő (ld. 2. kép), majd következnek a kiállítás leginkább zavarba ejtő képei, ahol a figurák tulajdonképpen megszűnnek – maradnak a felbomlott formák és a színek (ld. 3. kép).

Persze minden egyes képnek megvan (meg lehet) a maga története, a kiállítás igazi „meséje” mégiscsak az, ami tematikusan átfogja a különböző részeket: ez pedig nem más, mint az, amit Óperenciás-tengerben való létnek nevezhetünk. Ez a hely nem az, amiről a mesék szólnak (hiszen az túl van rajta), hanem az, ahol a mesék felé tartunk: egy út, egy határvilág valahol az ún. valóság és az ún. képzelet között. Ez az átmenetben-lét az, ami megmutatkozik a kiállítás tartalmában és formájában is: erőssége az alkotásoknak, hogy pont úgy beszélnek, mint amiről szólnak. Ahogy ezt korábban is próbáltam érzékeltetni, a kiállítás „narratívája” magában foglal egy reduktív, bomlasztó folyamatot. Ahogy mélyül a víz körülöttünk, úgy látunk egyre kevesebbet, úgy tudjuk egyre kevésbé kivenni, hogy mi is történik itt: és mégis – paradox módon – így értünk egyre többet. A formák felbomlanak, a jelentések pedig megszületnek: mi ebben úszunk egyre lentebb.

Úgy gondolom, formailag ez az átmenetben-lét leginkább két ponton ragadható meg. Egyfelől Eszter sajátos technikájában, miszerint úgy alkotja meg a maga mesés univerzumát, hogy mindig konkrét modellt használ. Legyen az egy preparátum vagy egy szöveghagyomány meghatározott pontja, akár az a formavilág, amit a tenger mikroszkopikus élővilágában észrevesz, mind egyfajta valóság, amely aztán addig formálódik, ameddig bele nem illeszkedik a kiállítás sajátos világába. A másik szignifikáns pontnak pedig a képeken észrevehető titkosírást tartom. Az írást Eszter fejlesztette ki és érdemes megjegyezni, hogy amit közöl, az létezik és jelentéses is: a formás betűk Plinius szövegrészleteket takarnak. Felfejthető és latin nyelvtudással megérthető textusokról van tehát szó, amelyek mégis elrejtőznek előlünk és valahová a jelentésképződés instabil talajára kerülnek.

Épp, mint a kiállításon minden. Pont úgy érezhetjük magunkat, mint a képeskönyv „főszereplője”, a búvár. Megérkezünk egy univerzumba, ahol mintha minden organikus, minden rettentően régen felépített lenne; egy olyan világba tehát, amelynek megvannak a maga rendszerei, jelentései, drámái és alakjai – mi viszont mégis a megértés és a benne-lét határán úszkálunk. A világ alakjai között, de valahol mégis távol azoktól. Igen, ez a távolság, a mesés, tengeri univerzumból való félig-kizártságunk az, ami az egész kiállítás hangulatát leuralja. Épp ezt fejezi ki olyan pontosan Eszter minden színe és formája. Az a kopottas, elfolyó, a bomlás felé tartó vizuális világ, ahol minden nagyon rég óta csöpög és tűnik el, és ahol minden csak elsuhan mellettünk, valahol tekintetünk határán. Tarkovszkij látta így a világot kései filmjeiben.

Úgy gondolom, Eszter szándéka nem volt más, mint képzelet és valóság, racionalitás és irracionalitás kapcsolatáról, határáról és utóbbiak felbontásáról beszélni. Az Óperenciás-tengerben az a különleges, hogy jelentéses és a jelentéstelen határán; jelentések születésénél és jelentések felbomlásánál történik meg minden, magán a mozgó határon. Pont ott vagyunk tehát, ahol az életben is. Az életben, ahol két dolgot nem tapasztalunk soha: állandóságot és nemlétet, azaz a tiszta formát és a formanélkülit; az életben, amely nem más tehát, mint folyamatos átmenet, jelentések adása és jelentések elvesztése, egy folyamat, amelyben formák állnak össze és azzal együtt már bomlanak is szét. Eszter és nézője is pontosan tudja, hogy az élet a fennálló realitás észlelése és az abban benne rejlő többnek, saját transzcendenciájának a felfogása. Ha ez nem így lenne, meggyőződésem, művészet sem lenne.

Művészet viszont van, ennek jó példája az Óperenciás-tenger is. A tanulság pedig mindemellett az a sarkos állítás, – ahogy azt megnyitómban egyfajta mottóként ismételgettem –, hogy az irreális nélkül semmi sem reális, a képzelet nélkül pedig semmi sem valós. Szabó Eszter univerzuma valahol ezt mutatja meg nekünk és legalábbis a kiállítás erejéig bizonyosan igazat fogunk neki adni ebben.

A kiállítás november 8-áig volt megtekinthető az Ifjúsági Otthonban, de a digitalizált képeskönyv az internetes örökkévalóságig elérhető itt. A látogatást és a végiglapozást e sorok szerzője javasolja is, hiszen Eszter tehetségére érdemes odafigyelni. Illusztrátorként, festőként és fényképei miatt is – fogalmam sincs, melyik miatt inkább.

Fekete Kristóf