„A nő, aki a színeket viseli”

FRIDA KAHLO
A NEMZETI GALÉRIÁBAN

A Magyar Nemzeti Galéria egyik nagyszabású projektje idén a mexikóvárosi Museo Dolores Olmeo-féle Frida Kahlo-kiállítás. A híres művésznőnek ez az első magyarországi tárlata, nem csoda, ha emiatt a Magyar Nemzeti Galéria bejáratánál több méteres sor kígyózik, nap mint nap. Frida Kahlo öröksége több szempontból is fontos: egyfelől értéket közvetít a képzőművészet területén sajátosan groteszk, mégis intim, modelljeiről már-már dokumentarista módon mesélő ábrázolásmódjával. Másfelől egy olyan követendő női példakép, sőt, jelenség, aki az egészen fiatalok számára is közismert. A kiállítást látva a patriarchális politikai és művészeti elvárásokkal szemben, a híres férj árnyékában élő, de feltörekvő nő harca tárul elénk. Ezen túl pedig az emberi önértékelés, az élethez való hozzáállás szemszögéből nézve is elgondolkodtató az életút.

A tárlat bizonyos szempontból kronologikus, tematikájában inkább Kahlo fontosabb életeseményeit veszi alapul, úgy mint gyermekkori betegsége, a sorsát gyökeresen megváltoztató buszbaleset, első gyermeke elvesztése, vagy Diego Rivera festőművésszel való viharos kapcsolata. A kiállítás tartalmaz ritka darabokat: az odalátogatók például megtekinthetik a lábadozása idején, az emberi test részeiről rajzolt skicceit – ám az ábrázolásmódja a szokványosnak mondható anatómiai részletesség mellett sokkal inkább a kézfej, a lábfej vagy az egész test mozgásának absztrakt jellegét ragadta meg. Ezek azért is érdekesek, mert látványukban szöges ellentétei Kahlo emblematikus szürrealista remekműveinek.

Kezdeti portréfestészetének egyik híres darabja a kis indián lányt, Virginiát ábrázoló kép (A kis Virginia/Portrait of Virginia, olaj 1929), amelyen már a kortárs művészettörténészek véleménye szerint is érződött Rivera hatása. Ez nem véletlen, mivel mindketten elkötelezettek voltak a prekolumbián, vagyis az észak- és dél-amerikai őslakos indiánok művészete iránt, már csak baloldali politikai meggyőződésük révén is.

Frida stílusa azonban az évek során sajátossá vált, portréi sokatmondó képet rajzoltak modelljeiről. Fontosnak tartotta, hogy megmaradjon az alany reális ábrázolása, ám hozzácsatolta saját asszociációit és elképzeléseit. Többek között Luther Burbank-et, a híres kertészeti szakértőt ábrázoló festményén (Luther Burbank portréja/Portrait of Luther Burbank olaj, 1931) a férfit a földből gyökerező növény részeként ábrázolta. Lenyűgöző azonban, hogy a test egyszerre önálló mégis a növényhez tartozik: a tokot formázó szárba tökéletesen beleillik Burbank lába.

A gyűjtemény arra fókuszál, hogy az emberek átfogóan, mégis a fontosabb eseményeket részleteiben is megismerhessék, ezzel rámutatva ember és művészet szoros érzelmi kötelékére is.  Kijelenthető, hogy a festés Kahlo esetében gyógyító erejű terápiának bizonyult mind balesete, mind gyermeke elvesztése idején (Henry Ford Kórház/Hospital Henry Ford, fém, olaj 1932). Az utóbbit ábrázoló darab érzékenyen, tabuk nélkül mutatja be Kahlo lelkiállapotát és egyben a vetélés kegyetlen biológiai aspektusait: önmagát ábrázolja kiszolgáltatott helyzetében, körülötte pedig, mintegy kísértet módjára lebegnek a szimbólumok gyermekéről, a kórházról, ezzel gyakorlatilag tárgyiasítva érzelmeit.

Egyszerre szívbemarkoló és rabul ejtő.

A vetélés feldolgozása azért is fontos, mert a nő magányos tragédiája mellett ez egy kifejezetten meghatározó esemény volt Diego és Frida kapcsolatát tekintve. A tárlat azon része él leginkább a lírai installálással, amely kettejük viszonyát taglalja. A falakon Frida Diegónak írt versei láthatóak, mellettük romantikus színes és fekete-fehér videófelvételek a párról. Ezek által jó érzékkel jön létre az az intim légkör, amelyben ők ketten léteztek. Diego és Frida kapcsolatán keresztül láthatjuk át igazán a szenvedélyes, fájdalmas és olykor egészségtelen viszony mechanikáját.

Külön említésre méltó a Kahlo popkulturális örökségét bemutató terem, amelyben fotókon láthatjuk a popzenétől kezdve a divaton át a moziig és televízióig a huszadik és a huszonegyedik század minden olyan szellemi és anyagi termékét, amelyben a híres művésznő referenciaként jelent meg. A Frida-jelenség fő jellegzetességei az impozáns  színes , hagyományos mexikói női népviselet, valamint a természetes, dús szemöldök – legalábbis a híres Vogue fotósorozat után főként ezek azok az ikonikus elemek, amelyek már a minimalista grafikus ábrázolásokban is szinte azonnal beazonosíthatóak. Azt azonban talán kevesen tudják, hogy Kahlo tinédzserként előszeretettel viselte a tizennyolcadik század emblematikus dandy stílusú ruháit is. Ez már akkor hangsúlyos módszere volt az önkifejezésre, de mondhatni egészében jellemezte őt az útkeresés ilyen formája, önmaga felfedezése és megismerése, tragédiákkal teli életének súlya ellenére is.

Épp ezért a Frida-örökség központi üzenete a ma emberének az önazonosság fontossága.

“I don’t paint dreams or nightmares, I paint my own reality.”  azaz „Én nem festek álmokat vagy rémálmokat, én a saját valóságomat festem meg” – ahogy a legtöbb műalkotása, úgy a tőle származó idézet átfogóan  arra is utal, hogy bár művészetében sokszor találta meg saját hangját és karakánul védte műalkotásait a félreértelmezésektől, magánemberként nem tudta, mi teszi igazán boldoggá. Mintha személyiségének többszínűsége egyszerre determinálta volna a szakmai sikerre és a személyes boldogtalanságra. Sosem tudott teljesen megszabadulni megfelelési kényszerétől és a félelemtől, hogy ő maga vajon rájön-e valaha ki az igazi Frida Kahlo?

(A kiállítás megtekinthető 2018. november 4-ig a Magyar Nemzeti Galériában – A cím Frida Kahlo egyik Diego Riverának írt versének idézete.)

Tóth Emese