Ez volt a POSZT

MEGKÉSETT MEGJEGYZÉSEK AZ IDEI PÉCSI SZÍNHÁZI TALÁLKOZÓRÓL

A Pécsi Országos Színházi Találkozó egyik idei válogatója tíz esztendeje azt állította, hogy a magyar színház gyáva. Természetesen Térey János 2008-as Teremtés vagy sem című laudációjáról van szó, így az idei POSZT-ot izgalmas színháztörténeti kontextusba helyezte az a tény, hogy Térey az említett szöveghez képest egy újabb nagyívű diagnózist állított fel a mai magyar színház általános állapotáról. A tíz éve publikált szöveget alig övezte vita, s kérdéses, hogy a Regős Jánossal közösen végzett válogatás során szerzett tapasztalatokat tömörítő 47, mint Ványa. Egy színházi év a Kárpát-medencében[1] című opuszra érkeznek-e intellektuális reakciók. Persze utóbbi fordulat akár idézőjelbe is tehető, főleg akkor, ha a POSZT rendszerének minden hibája ellenére még mindig olyan értékelések látnak napvilágot, amelyek a válogatók szubjektív ízlését tükröző rögtönzésnek tekintik a versenyprogram műsorát (művészeti alkotások esetében mit is tükrözzön egy válogatás, ha nem a válogató ízlését?). Ezen még akkor is különösnek hat morfondírozni, ha a válogatás metódusa valóban nem konkrét protokoll alapján történik. Mégis, a szervezéstechnikai problémák felemlegetése helyett érdemesebbnek tűnik áttekinteni, hogy milyen is volt ez a június 7-től 16-ig tartó fesztivál, amelyet minden hibája ellenére az ország egyetlen nívós színházi seregszemléjeként tartunk számon. Erről pedig leginkább a versenyprogram és a köré szervezett programok árulkodnak.

Legyen bármilyen is a POSZT felhozatala, egy biztos: a Király utcán sétáló fesztiválrésztvevőt változatlanul hatalmába keríti az érzés, miszerint ez a színház ünnepe, s a POSZT-ot érintő politikai és szakmai kérdések jogos, de néha túlontúl tautologikus felemlegetése helyett ez így van rendjén. Bár a napközben látogatható programból valóban több is lehetne: idén a fiatal drámaírók műveit felolvasószínházi keretek között bemutató Nyílt Fórum mellett a tévés kulturális beszélgetések dramaturgiáját követő közönségtalálkozókra is beülhettek a fesztiválrésztvevők. Ezekre a Színház téren került sor, a kérdező szerepében az exhírtévés Szőllősi Györgyit és Turda Adriennt láthattuk váltásban: a személyes és oldott hangulat megteremtése számukra rutinkérdés, ugyanakkor a program még keresi a maga műfaját. Attól, hogy a szóban forgó interjúk nem feltétlenül a szakmai közönséget célozták meg, elvárható lenne, hogy a Térey–Regős válogatópárost ne a „mit jelent ön számára a színház?” hangzatú kérdésekkel provokálják.

Ezzel szemben rendkívül nívósak és szakmailag magas színvonalúak voltak a Lévai Balázs által vezetett szakmai beszélgetések. Erről a műsorvezető mellett természetesen a meghívott előadók úgyszintén gondoskodtak, bár az összetettebb előadás-elemzéseket jobbára csak akkor hallottunk, ha kritikust vagy színháztörténészt (Nánay István, Karsai György, Sándor L. István, Stuber Andrea), vagy operett esetében a műfaj szakértőit (Nádasdy Ádám, László Ferenc) sikerült megnyerni szakmai hozzászólónak. Jóllehet az is legitim szempont, hogy ne csak közvetlen szakmabeliek, hanem a színházhoz kötődő irodalmárok (Kiss Tibor Noé, Kiss Noémi) nézetei által is gazdagodjon az értelmezői perspektíva.

Ami az idei válogatással kapcsolatban elsőként kiemelendő, hogy szemmel láthatóan sok külföldi rendező által létrehozott előadás került be a versenyprogramba (talán a POSZT történetében először). Mindezt számokra lefordítva: a tizennégy előadásból ötöt külföldi művész rendezett, ebből három határon túlról érkezett produkció. Utóbbi részben magyarázza a jelenséget, hiszen az erdélyi és vajdasági színházi műhelyek élénk interkulturális kapcsolataiból fakadóan régóta természetes állapot a nemzetközileg jegyzett művészek meghívása. Ez a magyarországi színházi kultúrában továbbra sincs így, bár megfigyelhető, hogy a hazai színházakkal stabil munkakapcsolatba került külföldi rendezők közül több a visszatérő. A debreceniek Három nővérét színpadra állító Ilja Bocsarnikovsz már korábban is dolgozott a Csokonai Színházban, a Radnóti III. Richárdját létrehozó Andrei Şerban neve pedig jól ismert az Alföldi-éra alatti nemzetis rendezései nyomán. (Bár a bulvársajtóban megjelentek alapján rosszmájúan megjegyezhető, hogy Şerban mostani meghívása az előadás címszerepét alakító Alföldi Róbert születésnapi kívánságából valósult meg.)

Ami a „kaukázusinak” beárazott versenyprogramot illeti: valóban bekerült három előadás Brecht magyar színpadokon gyakran látható művéből: a miskolci, a nagyváradi és a budapesti Katona prezentálta a gyermekelhelyezés brechti alaptörténetét. A másik húzónév idén Ibsen volt: a marosvásárhelyiek Hedda Gablere és a kolozsváriak Rosmersholm című előadása jutott be a versenybe (továbbá bekerülhetett volna a Studio K Peer Gyntje is, ha találnak hozzá alkalmas játszóhelyet). A versenyprogram emellett gazdag műfajkínálatot reprezentált: az operettől a királydrámáig, a fizikai színháztól a polgári vígjátékig terjedt a műfaji szórás, amelyek esetében válogatói részről korántsem a műfaji színesség, hanem művészi kidolgozottság volt a perdöntő szempont.

Ha elfogadjuk, hogy a POSZT-ra bekerült tizennégy előadás reprezentálja a kárpát-medencei magyar színjátszás elmúlt egy évét, akkor kijelenthető: a magyar színház minőségi epicentruma egyre kevésbé a magyar fővárosban, hanem a határon túl és vidéken helyezkedik el. A kísérletezés és a radikálisabb rendezői formanyelv felvállalása Erdély kapcsán nem meglepetés, idehaza viszont egyre inkább hiánycikk. Térey idei esszéjének fő állítása, hogy a magyar színház biztonsági játékot játszik, azaz egyre kevésbé reflektál saját esztétikai programjának konkrét meghatározására (és annak hiányára főleg nem). Ami van: a fontosnak vélt témák artikulálásának vágya, egyfajta szócső-szerep, szembesítés, a „színház mint a társadalom tükre” gondolatának érvényre juttatása ciklikusan elővett, kanonikus művekkel, művészileg meglehetősen konzervatív kivitelezésben. A magyar színház valóban színész- és szövegközpontú, továbbra is hisz abban, hogy a színpadon ábrázolt valóság mimetikus viszonyban áll a külvilággal, a kilencvenes évekbeli újteatralitáshoz képest pedig alig látszik a rendezői eszközkészlet kockázatvállaló megújítása. Mintha a hazai színházak alkotói úgy vélnék, hogy az esztétikai kidolgozottság halványítaná a társadalmi ügyek felvállalásának direktebb közlését: mintha tényleg nem lenne elegendő bátorság a merész kísérletezésre, hiszen a nézői tűréshatár megkörnyékezése kockázatos terep.

Ettől függetlenül a fiatalok forradalma, így a k2 és a Sztalker Csoport elhivatott tevékenysége bizakodásra is okot adhat. És azt sem érdemes titkolni, hogy az említett struktúrán belül vannak előremutató jelenségek. Székesfehérváron például Horváth Csaba vezetésével fizikai színházi tagozat indult, a szombathelyi Weöres Sándor Színházban (bár előadásuk most nem jutott be a versenybe) továbbra is ígéretes folyamatok zajlanak, emellett Mohácsi János húsz év után visszatért Nyíregyházára (a POSZT-ra beválogatott Illatszertárral). Béres Attila és Rusznyák Gábor továbbra is domináns rendezőknek számítanak a vidéki színházakban: tevékenységükkel Kecskeméten és Miskolcon olyan népszínházi struktúra kezd stabilizálódni, amelyben jól megfér egymás mellett az igényes szórakoztatás a múlt századi népszínmű produktív újraértelmezési kísérleteivel (kissé Mohácsi János formanyelvét utánozva), valamint a radikálisabb rendezői eljárásokat felvállaló előadásokkal. Béres versenyprogram-szereplő Csárdáskirálynője (a Kecskeméti Katona produkciója) jól példázza ezt, amely bár helyenként Mohácsi-utánérzésnek hat, felmutatja a kecskeméti társulat dinamizmusát, egyben megcáfolja az operettel egyet jelentő olcsó szórakoztatás tézisét. Ebben a sorban a Csárdáskirálynő párja az Illatszertár, László Miklós harmincas évekbeli vígjátéka, a Mohácsi-testvérek rendezésében és átiratában. Szintén jó társulati összmunka, szórakoztató, igényes humorral, kitűnő alakításokkal, zéró politikai áthallással. Nem szükséges Gadamert olvasni annak belátásához, hogy a hagyományt nem lehet lecserélni: a nyíregyháziak Illatszertára vagy a kecskemétiek Csárdáskirálynője is jól mutatja, hogy az operett, a polgári dráma, vagy a népszínmű hagyománya milyen eleven, s milyen természetesen képes létezni a színpadon. Nem véletlen, hogy ugyanaz a pezsgés látszott mindkét társulaton, mint a tavalyi POSZT-résztvevő Kivilágos kivirradtigban (Miskolci Színház). S még ha ezekben az előadásokban hol erőteljesebb, hol részleges kísérlet történik a kisrealista karakterépítés lebontására és ironizálására, a hatalom-blokkot képviselő Şerban-féle III. Richárd, valamint Horváth Csaba Thomas Bernhard művei alapján készült Vaterlandja is hordoz valamit a remekművekre épülő hazai színjátszás tradíciójából. Előbbi inkább a színészi karakterformálás, utóbbi pedig a szövegterjedelem tekintetében (aligha érthető, hogy a fizikai színházhoz miért szükséges elhangoznia ilyen mennyiségű szövegnek a színpadon).

Ezért is volt izgalmas megfigyelni, hogy a magyarországi színházak bejáratott formanyelvéhez képest milyen esztétikai stratégiák oszcillálnak a külhoni színpadokon. A macedón Alekszandar Popovszki által jegyzett, Danilo Kiš Borisz Davidovics síremléke című regénye alapján készült előadást a szertartásjelleg, a színészi játékstílusok közti váltogatás a temetés rítusának teátralizálása dominálta. Az előadás markánsan épített a csend és a harsányság dramaturgiájára: izgalmas volt látni a kommunizmus és tágabban a kelet-európai horror hol lírai, hol naturális ábrázolásának érvényesülését a színészi játék, az akusztika és a fénytechnika összhatásában.

Ha volt másik előadás, amely az újvidékiekén kívül lakmuszpapírként jelezte egy radikálisan más színházi nyelv jelenlétét, akkor az a Kolozsvárról érkezett Rosmersholm volt. Az ukrán Andriy Zholdak rendezte előadás felforgató, húsbavágó, kegyetlen színház. Esztétikai radikalizmusa ritkán (szinte soha) nem tapasztalható magyar színpadon, ezért a létrejöttéhez kötődő erőszak (a rendező a tavalyi premier szünetében bántalmazta a főszereplő Imre Évát), valamint a színházi munka hierarchikusságából fakadó alá-fölé rendeltségek elkerülhetetlen kibeszélése mellett az előadás esztétikája is értelmezésért kiált. Zholdak az Ibsen-dráma mélystruktúrájáig hatol, a színészi test és a színészi játék által teszi jelenvalóvá azokat a polgári drámában rejlő gesztusrendszereket, amelyek mindennapi gyakorlására az európai polgári kultúra épül. Lakmuszpapírjellege ezért is szembeötlő: az általam olvasott értékelések a kisrealizmus esztétikai kódjai felől igyekeztek megközelíteni a rendezést (konstatálva, hogy az előadás mindezt lebontja), miközben ez a mű nem feltételezi annak létét sem. Így tehát nem meglepő, hogy a szövegmondás módja, a vizualitás, a fényjáték, a színészi játékban rejlő kegyetlenség önmagában kiverte a nézői biztosítékot. Idézve Téreyt: az előadás „Fényévekre [van] attól a kisrealista pepecseléstől vagy csili-vili peepshowtól, amit Budapesten jelenleg színháznak hívnak.”[2] (Csak összehasonlításképpen: az előadás májusban a szokásos évadvégi előadáscsere keretében a Vígszínházban is vendégszerepelt, a kolozsváriak a nagyszínpadra a Rosmersholmot hozták, a Víg A Pál utcai fiúkat vitte.)

Akárhogy is: a POSZT tükör, s ez a versenyprogram, az arra érkezett reakciók, a fesztivállal kapcsolatos diskurzus megannyi fénytörésben mutatja a szakmát, a színházat és a színház társadalmi szerepét (különösen annak hangsúlyeltéréseit) idehaza és a Kárpát-medencében. Jövőre Gulyás Gábor és Zalán Tibor válogat. Hogy hogyan és miből, azt nemcsak az ízlésük, hanem a jövő évad felhozatala dönti majd el.

Fritz Gergely

JEGYZETEK

[1] Térey János, 47, mint Ványa. Egy színházi év a Kárpát-medencében, Jelenkor, 2018/6, 609-619.

[2] Térey János, „Az ütött résen át tovább”, Litera, 2018. június 17.: litera.hu/hirek/terey-janos-az-utott-resen-at-tovabb

Fotók: Hegyi Júlia Lily és Hajdú Zsófia/POSZT