06.18.
| Én és a környezet >>>
06.28.
| A szegedi Metanoia Artopédia a Zsámbéki Színházi Bázison >>>
06.13.
| Törékeny papírkert a K.A.S Galériában >>>
06.26.
| Székely János Napok a Gyulai Várszínházban >>>
06.11.
| Könyvhét – Kálnay Adél: Tündérhajszál >>>
06.09.
| Magyar előadások a gyulai Shakespeare Fesztivál programjában >>>
06.08.
| Könyvhét – Szerzőink dedikálnak >>>
06.07.
| Könyvhét – Géczi János: Sziget >>>
06.07.
| Koncertek, társasjáték és Lemezjátszó a II. Gárdonyi Pikniken >>>
06.07.
| Közel 600 jelentkezés jött a Táblaképfestészeti Biennáléra >>>
06.01.
| COURAGE-PAREVO nemzetközi dokumentumfilm-fesztivál >>>
06.08.
| Itt vannak az Év Gyerekkönyvei >>>
06.04.
| Könyvhét – Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017) >>>
06.03.
| Könyvhét – Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!) >>>
06.03.
| Könyvhét – Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei) >>>
06.02.
| Könyvhét – Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája) >>>
06.02.
| UNFAKE! – 18. ARC közérzeti pályázat >>>
06.01.
| Megihlette a Metropolitan Opera a Szegedi Szabadtérit >>>
04.25.
| Elhunyt Szervátiusz Tibor szobrászművész, a nemzet művésze >>>
04.23.
| Siker útján az új szegedi papucs! >>>
04.20.
| 15 éve jelent meg először a magyar National Geographic >>>
04.18.
| Folytatódik az Aranyfeszt! >>>

Szakács Réka, Várady Tibor, prózája

Bíró Tímea, Horváth Benji, Marno János, Maurits Ferenc versei

Beszélgetés Maurits Ferenccel

Balázs Attila esszéje

Petar Bojanić, Hovanec Zoltán tanulmánya

Szövegszervező vizualitás az Új Symposionban

>>>

BESZÁMOLÓ A TAPASZTALATOKRÓL
A Madrid szívében található múzeum hármas legfőbb csúcsának tekinthető Prado (a Thyssen-Bornemissza, illetve a Reina Sofia mellett) a kezdetektől a mai napig töretlen presztízzsel bír a klasszikus művészeti intézmények között. Tekintve, hogy a 2017-2018-as tanév tavaszi félévét Erasmus hallgatóként Madridban töltöm… – KISS ENIKŐ BESZÁMOLÓJA

>>>

KIÁLLÍTÁSAJÁNLÓ A szegedi egyetemen több ezren végeznek évente, informatikusok, jogászok, tanárok – mondhatni, hétköznapi foglalkozást űző emberek. Ám különlegesen kreatív, intenzíven alkotó emberek is végeznek egyetemünkön: képzőművészek. A grafikusoktól, a festőkön át, a síküveggel dolgozó művészig. Az ő hétköznapjaikat sokkal nehezebb lehet elképzelni, mint egy kémikusét vagy tolmácsét, hiszen az […]

>>>

Szigeti Csaba: Bánki Éva történelemfogalmai
2018.05.22 - tiszatáj

Hayden White ösvényein járunk. Itt olyan útbaigazító szavak szerepelnek, mint idő, múlt, történelem; okok és következmények; kronológia és az idő rendjének fölborítása; és foglalkozásnevek: a detektív, az orvos, a krónikás, a szaktörténész és a regényíró. Ez utóbbiakat az okokra vonatkozó, többnyire hiábavaló és olykor mániákus nyomozás köti össze egymással.

Ami az elvont fogalmak (például a múlt vagy az idő) és a regényszövegek viszonyát illeti, a regényírók ezekhez természetesen vagy konkrét-köznapi módon igyekeznek közel jutni, azaz a mindenkori közfelfogás szerint értik ezeket, vagy metaforizáló-metonímizáló hajlamaikat követik. Ritka az olyan regény, amelyben fogalomképzés vagy konzekvens fogalomhasználat olvasói lehetünk.

Bánki Éva eddigi epikai életműve, minden egyes könyve – műfaji szempontból és a hangnemet tekintve – nagyon más és más. Igen különnemű elbeszéléseket kapunk: a múltból örökölt számos elbeszélési mód pastiche-aival találkozhatunk. Rájátszásokkal, műfaji allúziókkal, legyen szó családregényről (az Esőváros, 2oo4 két család regénye); legyen szó – nem a szentéletrajz írása, hanem – a keresztény és középkori legendakészítés vegykonyhájáról (Aranyhímzés, 2oo5); a boccacciói novellagyűjtemény hagyományáról (Magyar Dekameron), s – látszólag! – a fantasy-ről (fordított idő, 2o15; elsodort idő, 2o17). Állításom egyszerű: a közös az eddigi Bánki-életműben a történelem fogalmának és minéműségének a problematizálása. Megpróbálom valahogyan összefogni, és ezen egyetlen szempont mentén átlátni e köteteket.

Feltűnő nála – a felszínen – a legkülönbözőbb fogalmi létezők „megelevenítése” és „átlelkesítése”. Ezt az eddigi kritika előszeretettel sorolta be a szerző „mágikus realizmusának” „stilisztikai jegyei” közé. Szerintem itt sokkal többről van szó: egy olyan világlátásról, amelyben a dolgoknak (pl. egy hegynek) és a jelenségeknek (pl. a szeleknek vagy a levegőnek) lelkük van, és ez egyáltalán nem stilisztikai fordulat. Ha a jó öreg Lalande-féle filozófiai szótárhoz folyamodunk, szerintem két nagyon esélyes és egymáshoz közeli út is megnyílik: az animizmus és a vitalizmus útja. A szótár alapján az animizmus olyan elmélet, amely szerint „egy és ugyanazon lélek egyszerre a gondolkodás és a szerves élet elve”. „Jelent hajlamot is arra, hogy minden testet, mint élőt és intencionálisat tekintsünk.”[1] Ugyanakkor Bánki Évánál nem látok semmilyen pánvitalizmust, amely mindenre, szó szerint értve „mindenre” kiterjedne, a lélegző és növekvő ásványoktól a levegőn, a tűzön, a vízen, valamint a földön át mindenre, – de vitalizmus szerintem igenis van. Nagyjából olyan mértékű, mint amilyent Gilles Deleuze látott Leibniz felfogásában: szerves és szervetlen lét között Leibniz fenntartott ugyan határt, de egyben e határt fel is oldotta.[2]

Az esetünkben szóba jöhető három fogalom (az idő, a múlt és a történelem) előtt jelezni kívánom, hogy az elmúlt húsz évből fogok emlegetni néhány számomra fontos olvasmányt, anélkül, hogy ezek belsőleg szorosabban összefüggenének egymással.

Az első olvasmány Mircea Eliade egy régi könyve. Az örök visszatérés mítosza avagy a mindenség és a történelem című kötete 1952-ben megjelent angol fordításának szerzői előszavából kiderül, hogy a könyv eredeti címe Bevezetés a történelem filozófiájába alcímmel jelent volna meg. Az előszavakban a „történelem” szó sok helyütt idézőjelben áll, ami annyit tesz, ’a történelem, mint amit szokásszerűen értünk rajta’. Miután Eliade szembeállította az archaikus társadalmak emberét (per definitionem a Szókratész előtti embert) a modern társadalmak emberével, az archaikus gondolkodásnak kezdetben csak arról a törekvéséről beszélt, hogy ez az ember eltekinthessen a történelemtől. Valamint – ami a történelem és az idő összefüggéseinek szempontjából lényeges – hogy elvethesse a profán, folyamatos időt. Később, de még szintén az előszavakban Eliade kifejezetten lázadásról beszél a konkrét történelmi idő ellen, olykor pedig az idő megszüntetéséről.

Másik példában igen megrövidítem Raymond Queneau 1942-ben, a Megszállás alatt belefogott egy „történelembölcseleti” tanulmányba Mintatörténelem címmel (Une histoire modèle).[3] Az írás elkerülhetetlenül befejezetlen maradt, és csak 1966-ban jelent meg. Csak egy-két vonást emelek ki belőle, amely részben összehangzik Eliade elgondolásaival. Az első emberpárnak nem volt történelme: az idő és a történelem csak a Paradicsomból történt kiűzetéssel vette kezdetét. Az „idők kezdetén” kifejezés megvan Eliadénál is: ab origine, in illo tempore fordulatok alakjában. Ha az időnek volt kezdete, akkor lesz majd vége is. Ha a történelemnek volt kezdete, akkor lesz vége is. Így alapozódik meg az elgondolás, amely szerint a történetírás – ha egyáltalán kiérdemli a történelemtudomány nevet – az emberi szerencsétlenségek történelme és tudománya.

Ha egy pillanatra visszatérünk Eliade könyvéhez, ő több szöveghelyen a történelem fogalmának erőteljes korlátozását javasolta, de ez még hagyján! Az archaikus ember beállítódását jellemzendő bevezette a történelemellenesség kategóriáját.

Ez az egyik pólus, az elfordulás a történelemtől, avagy a történelemellenesség. És ige szép számmal adódnak a példák erre mind az irodalomból, mind a napi életből. Ha elolvassuk Szentkuthy Miklós egyik korai kötetét (a Fejezet a szerelemről 1934-ben írott és először 1936-ban megjelent könyvéről van szó), a szöveg teli van a történelem mikéntjére, határaira, „értelmére” vagy értelmetlenségére vonatkozó kérdésekkel. Csak egyetlen rövid példa Szentkuthy Miklós könyvéből. Ebben szerepel a meghatározatlan késő középkorban játszódó sovány történetben egy itáliai polgármester, aki egyben apa is. „Hányszor nézte végig [lánya] randevúit: nem pletyka- és kémkedő-ösztönből, nem szenilis erotikából, hanem hogy lássa ezt az elemi történelemellenességet, történelemnélküliséget, mely egy csókban, egy kontyba akadó virágban, egy az öleléstől a földre guruló férfikalapban megnyilatkozik.”[4] Igen, például a szerelem mintegy kiesik, kizuhan a történelemből.

A másik pólus a ’minden, ami az emberhez kötődik, történelmi’ megszövegezésben foglalható össze. Ennek legriasztóbb megfogalmazása Karl Marxtól és Friedrich Engelstől való, a Marx életében kiadatlanul maradt, kéziratos A német ideológia első, Feuerbachról és az ideológia mibenlétéről, szerepéről, társadalmi helyéről írott fejezetében olvasható. A tételmondat egy lábjegyzet első mondata. Ezt az ostobaságot a folytatás sem támasztja alá, nem érvel mellette. „Wir kennen nur einzige Wissenschaft, die Wissenschaft der Geschichte.”[5] Az a gyanúm, a teljes zűrzavar oka az ember időbeliségének (és a természet, sőt az egész univerzum időiségének), valamint az ember történetiségének (és a természettörténetnek) az atzonosítása. Mert az ember minden tette valamikor megjelent, feltűnt, előkerül az időben, ám ez még nem garantálja automatikusan e tettek és gondolatok történeti jellegét (más garantálja).

Az ilyen és ehhez hasonló elgondolásoktól, általában a történelemfilozófiáktól, különösen pedig a történelem elméleteitől még azok a szakkutatók, azok a szaktörténészek is irtóznak, akik közben fenntartják bizonyos törvények érvényesülését a történelemben, esetleg leírják a szükségszerű következmény szintagmát.

Pedig Nietzsche A történelem hasznáról és káráról írott gondolatmenetében az antikokon kívül csupán egyetlen filozófust emlegetett (Hegel történelembölcseletéről és a történelmet irányító világszellemről van szó, igen lekezelő módon), és két szaktörténészt (Leopold von Rankét, valamint franciául az „historiens de M. Thiers”-t, Thier úr történészeit).

Ha csak belelapozunk a Thomka Beáta szerkesztette Narratívák könyvsorozat tanulmányköteteibe, meglepő, hogy mára mennyi fajta szaktörténelem halmozódott föl. Hagyományosan és mostanság is, az egyes tárgyak (részterület) felől nézve a szakkutatók művelnek világtörténelmet, nemzeti történelmet és regionális vagy mikrotörténelmet (mellette a hagyományos helytörténettel), van gazdaságtörténet, benne agrártörténelemmel és ipartörténettel, kultúratörténet (benne például a művészetek és az irodalom történelmével), eszmetörténet, eseménytörténet, politikatörténet, sporttörténet… és mennyi minden más! Szinte minden emberi megnyilvánulás mellé ezek történettudományos feldolgozását mellékeljük, de ha ezt nem is, legalább valamilyen –gráfiát, vagyis legalább a leírását. Ma már nem annyira történelemfilozófiák hosszú sorával van dolgunk, hanem történelemelméletekkel. Holott mélységesen egyetértek a klasszikus antropológus minden egyes szavával, amikor így beszélt: „Hiányos maradványokból és dokumentumokból kell a történésznek képzeletben reprodukálnia a történelmi eseményeket: talán az ő munkáját jellemzi a legnagyobb távolság realitás és elmélet között, ami csak egyáltalában létezik.”[6] Mert az a realitás vagy valóság, amelyet vizsgál, ontológiailag már eltűnt, megszűnt jelennek, megszűnt fennállónak lenni, amikor belefoszlott a múltba. Túlságosan sok a történelemfogalom, vagy nincs egyetlen, többé-kevésbé megbízható történelemfogalmunk.

Mégis van valami csekély kapaszkodó. Legalább általános és középiskolában létezik „töri óra”, melyeknek olykor múlhatatlan traumatikus emléknyomai maradnak meg a lélekben. Nos, amit ezeken az órákon tanítanak és mi megtanultunk, az a történelem. Ez is egy történelemdefiníció, és nem is olyan rossz, mert egy-egy nemzedék közös rémálmát testesíti meg a művelődési-oktatási csoportos rituálé középpontja: a történelemtankönyv. Több évtizeddel ezelőtt, még a múlt században Georges Perec a maga saját volt középiskolás történelemtankönyveiből különös szövegegyüttest preparált ki: a bizarr írás címe Emlékszem a Malet és Isaac-ra, mert a tankönyvek szerzői ők voltak. Perec nem tett mást, csak kivágta előbb a fejezetcímeket, aztán az alfejezetek címeit, végül a lapszéli összefoglalókat. E többszörös történelemkivonat bizonyosan a keresett fantomtárgyhoz – a történelemhez – tartozik. Csak az írás előszavát idézem, kissé hosszabban: „Azt hittem, pontos emléket őrzök régi történelemtankönyveimről; rájöttem, hogy nem maradt belőlük semmi, és amikor megpróbáltam visszaidézni néhány fejezetcímet (Franciaország XIV. Lajos korában, a Nagy Felfedezések, stb.), néhány szókapcsolatot (a prágai defenesztráció, a Pragmatica Sanctio, a Szent Szövetség, a szárazföldi blokád, az augsburgi gyűlés, a hanyatló városok, a pozsonyi béke, a tilsiti egyezmény, a tridenti zsinat, a méregkeverési ügy, az Aranygyapjú Serege, stb.), gyakorlatilag semmit sem tudtam felidézni. Szükség lett tehát arra, hogy keressem és szinte véletlenül meg is találjam őket – a tördelést követve, melynek nyomán a lapszéli kiemelések, a vastag és dőlt betűs részek kirajzolják az elveiben megingathatatlan pedagógia szilárd kereteit, – s történelmünk néhány évszázada úgy jelent meg előttem,m ahogyan ezeket gimnazista nemzedékek bemagolták. Mint kitűnik, az itt következő kivonatolás egyszerű kivágós játék, s a címek, magyarázatok, kiemelt kulcsszavak, stb. egyszerű felsorolása hatásosan illusztrálja e mesterséges történelem tanítását, melyben az események, az eszmék és a (jelentős) emberek úgy kerülnek a helyükre, mint egy puzzle darabjai.”[7]

Igen fontos a puzzle darabjainak hihetetlenül pontos illeszkedése, hogy a Történelem Teljes Panorámája Festy-körképként kikerekedjen. Ma is emlékszem például arra, hogy az imperializmusnak 5 (darab) „fő ismérve” van, de egy-egy évtized múlásával egy-egy ismérv kiesik az emlékezetemből. Vagy arra, hogy az egyetemen a francia forradalom-vizsgán Robespierre-ék bukását húztam, és a bukás fő okai akkor még mentek, pontokba szedve. Arra a vidám oktatói kérdésre is emlékszem, hogy aznap milyen volt az időjárás, és miután tudtam, hogy esett az eső, büszke voltam arra, hogy forradalomból jeles vagyok. Nos, ha 1964-ben A Nyers és a Főtt című művében a két állapot közötti küszöbbel jellemezhette Claude Lévi-Strauss a természet kultúrává alakításának határát, küszöbét, akkor most azt mondhatnánk, a történelemtankönyvek a múltbeli nyers események túlfőzött állapotát jelentik. És a tankönyvekben feltárt/feltárult múlt, a mindenkori múlt megtanulása, bemagolása, bebiflázása képezi közösnek nevezhető történelemismereteink szomorúan silány, de stabil alapját.

Hogyan hozzunk létre, miként csináljunk a nyers – pedig ilyen talán nincs is – múltból történelmet?

Erről szól az Aranyhímzés című könyv, melynek alcíme: Egy Gellért-legenda. Regény. Ez nem „történelmi regény”, hanem egy alternatív historiográfiai történet elbeszélése. Azért alternatív, mert nem az ún. nagyobbik legenda, sem a kisebbik legenda keletkezéstörténetéről szól. A művelődéstörténet úgy tudja, hogy a nagyobbik legenda nem keletkezhetett 1381 előtt (és ez túl kései időpont a mi regényünk szempontjából), míg a kisebbik legendát „nagy valószínűséggel a 12. század első felében szerkesztették egybe”.[8] De mindenképpen számolni kell másolók, szerkesztők és újrafogalmazók időszaki közbeavatkozásaival. A színhely Velence, mert „Gerhard – mondja a nagyobbik legenda – natione Venetus in civitate Venetensi natus”, vagyis a venét származású Gellért a velencei közösségben született. A rá vonatkozó emlékeket felkutató küldöttség élén Sebe püspök áll, határponton a maga pogány gyerekkorával és keresztény felnőttkorával, és határponton földrajzi szempontból is. Bánki Évára erősen hatott Szűcs Jenő történelemszemlélete, pontosabban az európai régiók történelmi szemlélete (valamint a magyarok 9-1o. századi „új barbársága” vagy „második barbársága”, az, amit a történész gentilizmusnak nevezett), és nem csak az 1983-ban megjelent Vázlat Európa három történeti régiójáról. Amikor püspökünk Zára kikötőjében hajóra száll, három régió határán áll. Dél-Európa (a Mediterráneum), Délkelet-Európa (a Balkán) és Közép-Kelet-Európa határán. Ez az utóbbi, sajátosan köztes, hibrid régió, benne a Kárpát-medencei magyarsággal kapja meg valódi nevét majd a Magyar Dekameronban: a Határvidék nevet. Egy elképesztő, sírásra és röhögésre egyaránt okot adó magyar „történelemmel” megverve.

A regényben az idős Sebe püspök (a Sebe a pogány neve) követte Gellértet a csanádi püspöki székben, s évtizedekkel később a mártírhalált halt püspök szentté avatása érdekében azt a feladatot kapja, hogy nyomozza ki Gellért velencei múltját, szerezzen bizonyságokat Gellért szentté avatásához. Mindez a regény fiktív idejében éppen akkor történik, amikor a pápaság (1159 és 1216 között III. Sándor és III. Ince) magához ragadta a kanonizáció folyamatának irányítását. Ehhez első lépésként szükség van a szent rövid élettörténetére és a közbenjárására történt csodák jegyzékére, vagyis a szentség dokumentumaira. Gellért szentté avatására nagy valószínűséggel 1o83-ban került sor, de ez már túl van regényünk fiktív időhatárán. Így kerülnek bele a fabulába a jelen politika érdekei: a pápa, a velenceiek és a magyar uralkodó érdekei. De ezek az érdekek, szándékok, célok csak lassan, homályosan és csak idővel kerülnek felszínre. Közben Sebe püspököt mániákusan a múltba belerejtezett ún. faktuális igazság érdekli. Mert Sebe püspökben fölmerül annak igénye, hogy az ontológiailag megsemmisült múltból és a szeme előtt lezajlott halálból feltámassza az igazi Gellértet. Hiszen „Sokféle Gellért volt: a Misztikus Gellért, aki égi hangokat hallva, homlokával a földre zuhant, az Országépítő Gellért, a ravasz, megfontolt diplomata, aki követeket küldött Kijevbe, Lengyelországba, és ott volt a Szeretetreméltó Gellért, a három közül – Sebe szerint – a legtitokzatosabb. Annyi Gellért volt, ahány feladat; […]  a közismert Gellértek mögött ott volt a Legszemélyesebb, aki őt nyolcévesen Csanád részeg, kardokkal hadonászó katonái közül kimentette, az az ismeretlen férfi, aki a katonák elől Sebét maga elé rántotta a nyeregbe” (Aranyhímzés, 62-63. p.). Természetesen, ha volt egyáltalán, az igazi Gellért fantomja régen eltűnt a múltban.

Három, itt még látható módon nem központi elemre hívom fel a figyelmet. Először is a polgárháború tapasztalatára. „Sebe megélt két polgárháborút és hét véres uralkodóváltást (Aranyhímzés, 97.p., valamivel előbb, 89.). Ez azért kiemelendő, mert majd a Magyar Dekameron elbeszélői jelene is polgárháborús jelen lesz, de az állandósult életveszély az Esővárosban ugyanúgy ott van, mint a két idő-könyvben. Nem, e könyvek egyike sem kulcsregény, nem akar nekünk a múlt örve alatt a 2ooo-es évek jelenéről beszélni. De ahogyan – azt hiszem – a Magyar Dekameron egykorú-mai jelenét jellemezhetni úgy, mint a mostani magyar állapotokat: hosszú, lappangó polgárháború, még verbális, még ideológiai. Függetlenül attól, hogy pl. az Aranyhímzésben a pogánylázadások és a betelepített kereszténység vívja harcát, ma pedig az illiberális társadalom felfogása küzd a demokratikus-liberális társadalomfelfogással: mindkettő polgárháború, bár az egyik nyílt volt, a mai még klandesztinus, rejtett.

A regényben van egy krimi-szál is: mivel Sebe püspök Gellért ifjúkori nyomait Velencében keresi, ráadásul a Morosini-családban, ellátogat a család egyik házába, a Legszélső Házba, ahol egy szép és fiatal nő, bizonyos Hroswita holttestére lel. Aki halott kezében eg aranyhímzéses szövetdarabot szorongat, és nem eldönthető, hogy szimpla féltékenységből ölték-e meg, vagy politikai okokból, amelyek összefüggenek az idős Sebe küldetésével (az aranyhímzéses szövegdarab pedig egy térkép részlete vagy sem).

Sok a politikai intrika, a legkülönbözőbb napi és kicsit hosszabb távú érdek érvényesítési kísérlete, feltűnik Orseolo Péter neve, a velencei tanács érdekei, a magyar uralkodói balkáni tervek. Halála előtt püspökünk legyint: prezentista lesz, a jelen primátusát vallja a múlt és a jövő felett. Legyint, és azt mondja: ha az „új barbároknak” (Szűcs Jenő kifejezése a második, a 9-11. században bekövetkezett nagy migránshullám elkülönítésére az első, a 3-4. században bekövetkezett hullámtól), adott esetben a migráns magyaroknak (a hungarusoknak) egy térítő és mártír szentre van most szükségük, ám legyen! Legyint: legyen legendája Gellértnek! avassák szentté! Ez a prezentizmus mindenkori diadalma a múlt és a múltbeli tények fölött.

Bánki Éva legelső regénye, az Esőváros elbeszélése múltakról és történelemről – még kronologikus elbeszélés. Időrendet követő elbeszélésnek nevezek minden olyan történetmondást, amelyben az olvasó képes összeállítani az események egymásutánját, időrendjüket. Minden történelmi regényben van pl. visszautalás időbeli és múltbeli előzményekre – az Esővárosban a legkorábbi dátum 1848-1849 -, de ha ezeket be tudom iktatni a regénybeli események előtt-után sorozatába, akkor a mű kronologikus, időszemlélete lineáris.

Az időszemlélet tekintetében egészen más mű a Magyar Dekameron!

Írt már magyar szerző Dekameront, ha ezen száz novellát értünk. Ismereteim szerint először Jókai Mór, aki 1858 és 186o között tíz ciklusban, három kötetben tette közzé korábban már megjelent, most pedig a százba beválogatott gyűjteményt.[9] A nyitó novella a Százszorszépek, talán a százas szám bűvöletében. Az első és a második ciklus még 1o-1o novellát tartalmaz, a harmadik azonban már csak nyolcat, és innentől megbomlik a „dekádok” tízes rendje. És a kerek számon tól Herczeg Ferenc élete végén összeállított Száz elbeszélésének sincs semmi köze Giovanni Boccaccio nagy művéhez (Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt., Budapest, 1943).

Bánki Éva könyvében a kezdet megjelöl egy időpontot, Boccaccio Dekameronjára szó szerint utalva. „Isten Fia üdvösséges  megtestesülésének ezerháromszáznegyvennyolcadik évében, Firenze városában, mely szépségével felülmúlja a többi itáliai városokat, kiütött a vész, melyet az égitestek hatalma vagy Istennek a cselekedeteiken érzett haragja zúdított a halandókra” (Magyar Dekameron, 5. p.). Ez a mondat idézőjelek nélküli idézet magából Boccacccio Dekameronjából (a közös szövegrészeket dőlt betűkkel jelezve): „Elmondom tehát, hogy az Isten Fia üdvösséges Megtestesülésének ezerháromszáznegyvennyolcadik esztendejét írták, midőn jeles Firenze városában, mely szépségével felülmúlja a többi itáliai városokat, kiütött a halálos pestis, melyet az égi testek hatalma vagy Istennek bűnös cselekedeteinken érzett igazságos haragja zúdított a halandókra”.[10] A novellagyűjtemény bevezetőjében Bánki Évánál igen erőteljesen jelenik meg az anakronizmus, pl.: a Határvidéken (láttuk, ez Magyarország neve) az ott lakó bennszülöttek „Különféle furcsa szerkezetek – telefonok, találmányok órák – rabságában éltek […] (9. p.). Mivel több centrum van, ennél fogva számos periféria is létezik, így a Határvidéknek nem kell csupán Magyarországot jelölnie. Az elsodort idő 173. lapján kiderül, hogy a Réniens-ben épülő monostor „A határvidék erdejében” épül, vagyis Normandia és Bretagne, a normand és a breton terület határán épül.

Elszakadva a tértől és visszatérve az időhöz, a Magyar Dekameron – ellentétben az Esővárossal – nem kronologikus, hanem kétidejű. Nem abban az értelemben, ahogyan mindig is megvan a megírás ideje, mellette (vagy inkább mögötte) pedig ott a történelmi regény cselekményének ideje. E két idő természetesen fennáll a szaktörténész esetében is: most írja művét, 2o18-ban, mely a múltról beszél. Nem. A Magyar Dekameronban a két idő nem válik külön, sőt egyetlen idővé olvadnak össze.

Végül megjelenik a történelmi idő szemlélésének egy olyan változata is, amelyet én kaleidoszkopikus időszemléletnek nevezek. A Szapolyai János szoboravatója c. novellában a szél a Duna-parton antant- és oszmán zászlókat lobogtat, és „meglepődve láttam – mondja az özvegy Izabella -, hogy az elnök köré sereglenek a Jagellók, az Árpádok, a cseh Kázmérok, aztán a legújabb politikusok Zrínyitől a kicsit színpadiasan hajlongó Kossuthig” (118. p.). Ez is egyetlen idő, amolyan kairotikus pillanat, amely magába szippant különféle korábbi időket, korábbi múltakat, korábbi történelmeket.

A fordított idő és az elsodort  idő c. könyveket együtt tárgyalom, miután párregények. És nem véletlen, hogy mindkét címben az idő szó szerepel, nem a történelem vagy a múlt. A regények kezdő és záró tere egy apró sziget, a neve a nyugati szél szigete. Kopár, sivár sziget ez, alig belakható: ellen-Paradicsom, ellen-Eldorádó, ellen-Cocagne, ellen-Scharaffenland, ellen-Eszemiszomország.[11] Csak egy „semmibe vesző, kopár, csúf sziget Írország mellett!” (átfordult idő, 42. p.).

A regény mögött áll egy történész-vita is, az, amelyet nagyon jól mutatott Karl F. Morrison a BUKSz 2oo3/2., nyári számában Élt-e egyáltalán Nagy Károly? címmel. Heribert Illig igen vitatott könyvének adatai: Kitalált középkor. A történelem legnagyobb időhamisítása, Allprint kiadó, Budapest, 2oo2. Illig állítása szerint Nagy Károly sohasem élt, és az európai történelemnek az a háromszáz éve, amelyet Karoling-korszakként ismerünk, teljes egészében koholmány. Nem is maga ez a vita a fontos. Hanem az, hogy párregényünket éppen ebbe a kitalált középkorba kell belehelyeznünk! Az Illig által ellopottnak, elcsentnek vett időbe, a 8-1o. század közé. Meghatározatlan idő ez, még akkor is, ha az évszázadok számait megadjuk, hiszen három évszázadba egyetlen regényszereplő élete sem fér bele. Hogy ez így van, azt Bánki Éva fordított idő c. regényében több helyen is olvashatjuk. Először a regény testében: „A bölcsek azt mondják, hogy a Krisztus utáni VIII. században élünk. Más bölcsek meg azt mondják – ugyanilyen megfontoltan és határozottan -, hogy a IX.-ben vagy a X.-ben”, olvashatjuk a könyv 43. oldalán. És a Ki? Hol? Mikor? – Utószóban ezt: „A VIII-X. századról oly kevés adattal rendelkezünk, hogy egyesekben (Heribert Illig) az is felmerült, hogy utólag »hamisították« ezeket” (271. p.). A 47. oldalon pedig ott egy felkiáltás: „Hétszáz éve, hogy Krisztus meghalt!”

Nem kell Heribert Illignek lenni ahhoz, hogy az időrend összezavarodjon vagy megbomoljon a középkort illetően. Például nemrég került a kezembe egy ír eposz a kora középkorból (a Táin bó Cúailnge, a cooley-i marharablás története), amelynek legelső szaktörténészi lábjegyzete így szól: „A mű cselekménye nem nyer pontos időbeli behatárolást, az általánosan elfogadott álláspont szerint a Kr. u. 1. században játszódik, ugyanakkor ezt az időpontot sok anakronisztikus mozzanat teszi bizonytalanná, melyek némelyike akár évszázadokkal korábbra vagy későbbre tenné azt.”[12]

A két idő-könyvben természetesen elő-előfordul a történelem kifejezés, de ennek a szónak az értelme egyre üresebbé válik, és egyre félelmetesebbé- Pedig még a definícióját is megkapjuk. „Történelemnek a megtörtént dolgokról való tudást hívjuk, az eseményeknek azt a sorát, amelyből már kivontuk a rettegést, a bizonytalanságot és a félelmet.” A fejét minduntalan felütő rettegés a történelemtől a Történelem Fenevadja kifejezésben válik egészen nyilvánvalóvá. „Ha az ember a jelenben él – és ugyan hol élne másutt -, mindig találkozik rettegéssel, a bizonytalansággal való mániákus irtózással. De a történészek mindig a rendet kutatják. És nem a félelmeket vagy az előjeleket.”

 

JEGYZETEK

[1]  André Lalande: Vocabulaire technique et critique de la philosophie, Quadrige/PUF, Paris, 2o1o, 6o. p.

[2]  Lásd Arnauldhoz írt híres levelét egy rovar kettévágásáról és e rovar lelkéről 1687 áprilisából, in: Leibniz válogatott filozófiai írásai, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986, 98-99. p.; valamint Gilles Deleuze: Le pli. Leibniz et le barocque, Éditions de Minuit, Paris, 1988, 16. p.

[3]  A bizonyossággal tudható és a vélelmezhető forrásokról ld. a jelen tanulmány szerzőjétől az Előtörténet, I.: A queneau-i világtörténelem vége, valamint Előtörténet, II.: A laikus szt3ság Raymond Queneau-nál című tanulmányokat, Szigeti Csaba: Mint egy elefánt. Az OuLiPo formaművészetéről, Kijárat Kiadó, Budapest, 2oo4, 35-58. p.

[4]  Szentkuthy Miklós: Fejezet a szerelemről. regény, Szépirodalmi kiadó, Budapest, 1984, 122. p.

[5]  Karl Marx – Friedrich Engels: Die deutsche Ideologie (1845-1846) in: Werke, Band 3, Dietz Verlag, Berlin, 1878, 18. p.

[6]  Arnold Gehlen: Az ember természete és helye a világban, ford. Kis János, Gondolat Kiadó, Budapest, 1976, 422. p.

[7]  Georges Perec: Penser / Classer, Hachette, Paris, 1985, 73-74. p.

[8]  Magyar Művelődéstörténeti Lexikon, főszerkesztő Kőszeghy Péter, III. kötet, Gellért-legendák szócikk Almáwsi Tibortól, Balassi Kiadó, Budapest, 2oo5, 26o. p.

[9]  Az első kötet adatai: Jókai Mór Dekameronja. Száz novella, Kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, MDCCCLVIII.

[10]  Boccaccio: Dekameron, fordította Révay József, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1961, I. köt., 14. p.

[11]  Erről ld. Mircea Eliade: A Paradicsom visszavágyása a primitív hagyományokban, in u.ő: Mítoszok, álmok és misztériumok, fordította Saly Noémi, Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2oo6, 9o-1ö9. p.

[12]  Táin bó Cúailnge, Ír eposz a kora középkorból, fordította, jegyzetekkel ellátta és az utószót írta Kiss Sándor, Attraktor, Máriabesnyő, 2o14, 128. p.


Címke: , , ,
2018.06.20 - tiszatáj

            Kányádi Sándor (1929–2018) Ha majd ha majd minden fal teli lesz könyvvel képpel ki öreg-székben ki pedig hasmánt heverőn olvasgattok önfeledten én szeretteim akkor csöndesen kilopódzom és elindulok a kertünk vége felé mire fölmerülnétek […]

>>>
2018.06.18 - tiszatáj

KÖNYVHETI INTERJÚ GÉCZI JÁNOSSAL
Június 7-én, csütörtökön került megrendezése Géczi János Sziget, este hét és hét tíz között című kötetének bemutatója a Dugonics téren. Az esemény után Németh Zsófia beszélgetett vele töredékességről, a rózsákhoz kötődő számmisztikáról, El Kazovszkij grafikáiról és hatásáról, valamint Kass János plasztik-fejeiről… – NÉMETH ZSÓFIA INTERJÚJA

>>>
2018.06.17 - tiszatáj

KÖNYVHETI BESZÉLGETÉS KEMÉNY ISTVÁNNAL
Június 12-én az Ünnepi Könyvhét keretében Kemény István volt a Grand Café vendége. Lúdbőr című esszé- és Nílus című verseskötete kapcsán a szerzővel Klajkó Dániel beszélgetett… – BORBÍRÓ ALETTA BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.06.15 - tiszatáj

A FA ALATT
Piagőzös, melankolikus atmoszférát vitriolos, emberi gyarlóságokat feltérképező vonalvezetésre cserélt Hafsteinn Gunnar Sigurdsson. 2011-es dramedyje, az Either Way férfibúba csepegtetett őszinte életörömöt, míg legutóbbi filmje, a tavalyi A fa alatt drasztikusabb, komor hangütésű darab. Noha fekete komédiaként hivatkoznak rá, jóval több ennél… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2018.06.15 - tiszatáj

KÖNYVHETI BESZÉLGETÉS TÉREY JÁNOSSAL KÁLI HOLTAK CÍMŰ REGÉNYÉRŐL
Térey János az idén POSZT-zsűritagként, 180 megtekintett előadás, illetve saját drámája, a Kazamaták szegedi bemutatója után megírta Káli holtak című színházregényét, mely egyben az első nagyprózája is. A kötet szegedi bemutatóján Lengyel Zoltánnal, a Grand Café munkatársával beszélgetett a szerző… – VARGA RÉKA BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.06.15 - tiszatáj

Szakács Réka, Várady Tibor, prózája

Bíró Tímea, Horváth Benji, Marno János, Maurits Ferenc versei

Beszélgetés Maurits Ferenccel

Balázs Attila esszéje

Petar Bojanić, Hovanec Zoltán tanulmánya

Szövegszervező vizualitás az Új Symposionban

>>>
2018.06.15 - tiszatáj

A VAJDASÁGI zETNA ÚJ KÖTETEINEK BEMUTATÓJA
Június 10-én, vasárnap került sor a vajdasági zEtna új köteteinek bemutatójára. Ebből az alkalomból négy szerző érkezett a Grand Café mozitermébe: Balázs Attila, Fenyvesi Ottó, Lennert Móger Tímea és Szögi Csaba. A beszélgetést Beszédes István, a zEtna magazin alapító-szerkesztője vezette… SZUTORISZ SZABOLCS BENCE BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.06.14 - tiszatáj

SZILASI LÁSZLÓ ÉS SZÍV ERNŐ KÖNYVBEMUTATÓJA
Vasárnap sem volt szünet az Ünnepi Könyvhéten. Június 10-én, késő délután Szilasi László és Darvasi László beszélgetett egymással a Dugonics téren. Utóbbi saját és írói alteregója, Szív Ernő nevében. Luther kutyái és Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba, a várt kötetek… – SZUTORISZ SZABOLCS BENCE BESZÁMOLÓJA

>>>
2018.06.12 - tiszatáj

AKI ELZÁRJA AZ ÉJSZAKÁT –
A KOLOZSVÁRI SZÍNHÁZ VENDÉGJÁTÉKA BUDAPESTEN
Az idei évben két produkció érkezett a kincses városból Budapestre, amelyek a Tompa Gábor vezette teátrum műsorpolitikájának jelenlegi tendenciáit is jól kirajzolták. Tompa ugyanis az idei évadban mindössze egyetlen rendezést jegyzett (amely végül mégsem valósult meg), miközben a többi premier külföldről meghívott rendezők munkája… – FRITZ GERGELY KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő