Amikor tizenegyedikes diákjaimnak Adyt tanítom, mindig szakítok rá időt, hogy felolvassam és megvitassuk Kemény István kitűnő esszéjét: Komp-ország, a hídról. Nemcsak Ady Endrét lehet belőle jobban megérteni, hanem egy kicsit Magyarországot, és persze magunkat is. De most csak pár sort ragadok ki a dolgozatból: „Ha eltekintünk attól, hogy egy katasztrófa döntően megváltoztatja a világ és Európa közeljövőjét, akkor az én nemzedékemnek kemény kérdésekre kell válaszolnia most a huszonegyedik század elején: mit tudunk mondani az okos gyerekeinknek, hogy ne hagyják itt végleg Magyarországot? […] Van-e valami, amiért érdemes lenne itt maradnia a most felnövő nemzedékek legjobbjainak?”
Aktuális sorok! És nem csupán az utóbbi kormányzati ciklusokban időszerűek, ahogyan sokan láttatni akarják. Kemény 2005-ben írta ezt az esszéjében, vagyis a kérdés sokkal régebben és mélyebben gyökeredzik a rendszerváltozást követő magyar viszonyokban. Persze kitántorgók korábban is, mindig voltak. Az előző századfordulón is tömegek keltek útra, s várták az amerikás hajókat Fiumében vagy Hamburgban. A nyomortól menekültek, később a megkülönböztető törvények, a politikai megtorlások elől. Vagy csak jobb életre vágytak, világot akartak látni, kipróbálni magukat idegenben. Szegények voltak, reményvesztettek vagy éppen bizakodók. Kalandorok. Lehet, hogy a családjuk elől futottak messzire. Voltak, akik szerencsével jártak, mások visszajöttek, a legtöbbeket pedig elnyelte, fölzabálta az idegen. Az otthontalanság. És persze nem csak a magyarokat. Az Egyesült Államok tele van írekkel, németekkel, olaszokkal, újabban kínaiakkal, latin-amerikaiakkal.
Valamikor azt olvastam egy szociálpszichológiai könyvben, hogy a bevándorlóknak csak a negyedik generációja képes teljesen asszimilálódni. Úgy általában. Nyilván lehetnek, s vannak kivételek, de előttem a ditroiti magyar kolónia képződik meg távoli-távoli rokonok elbeszéléseiből: idegenbe szakadt magyarok, akik, vagy akiknek a felmenői még a nagy világválság idején hajóztak be New-Yorkba. Összetartottak. Csak úgy érezték magukat biztonságban. Volt magyar templom, magyar pap, magyar hentes, s bizonyára magyar orvos is. Nem is tanultak meg angolul. Legfeljebb néhány ottani szó épült be a magyar mondatokba. A gyerekeik már beszélték a másik nyelvet, mégis idegenek maradtak, házasodni is többnyire magyarokkal házasodtak. Nehéz és hosszú az út a negyedik generációig. Lehet, hogy a javakból több jut, de a lélek csupasz és kiszolgáltatott marad az új hazában.
Persze sok múlik az ember alkatán, eltökéltségén, ám mindig is gyanakvással fogadtam a sikertörténeteket, amelyeket a mai kivándorlóktól vagy a szüleiktől, a rokonaiktól hallani. Biztosan akadnak, akik megtalálták, megtalálják a számításaikat, talán a lelkük is megnyugszik, de a többség valószínűleg csak mosolyba csomagolja, amit valójában kudarcként él meg. Mert nehéz beismerni, hogy nagy tervekkel, reményekkel nekiindul valaki Ausztriának, Németországnak, Angliának, aztán kiderül, hogy kerítés van az emberek között akkor is, ha nem akarnak tudomást venni róla. Mindig egy kerítés valamelyik oldalán létezünk. Pontosabban: a kerítés bennünk van.
Tapasztalhattuk, tapasztalhatjuk, micsoda öntudattal gyüttmentezik le a helyi közösségek akárcsak a szomszéd megyéből odaköltözőket, románozzák az Erdélyből áttelepülő magyarokat. Ne legyenek illúzióink, ha az Alföld közepén születünk, nevelkedünk, a büdös életben nem lehetünk még pestiek sem, de a gyerekeink se. A magyar fővárosban boldogulni szándékozó vidékiek integrációja nem zökkenőmentes, és nem teljes. De a falvakban is könnyen rálegyintenek a bolond pestiekre.
Milyen lehet akkor a kivándorló magyarok élete? Az apró, a megszokhatatlan különbségek a szokásokban, mozdulatokban, ízekben, akcentusokban vajon hány generáció alatt oldódnak? Mikor sikerül elfelejteni az itthoni otthonos környezetet, a barátokat, a „Mikó-utca gesztenye fáit”?
Azokban az országokban, ahová honfitársaink vágynak és mennek, a különböző munkakörökben többé-kevésbé (ki)használható migránsok lehetnek csak, mert vannak a történelemnek és népléleknek lebonthatatlan, belső kerítési.
Ilyenkor ballagás, érettségi környékén mindig megkérdezem a végzős, okos gimnazistákat, hányan képzelik el az életüket külföldön leélni, s bizony durva az arány: a többségük már nem akar Magyarországon maradni. Azt hiszik, kint jobb életet kaphatnak. Hogy ténylegesen hányan váltanak majd hazát, még nem tudhatjuk. S azt sem, hogy a személyes életükben itthon vagy külhonban várhat rájuk boldogulás.
A fiatalokban persze biztatás nélkül is megfogalmazódik a vágy, motoszkál bennük a kíváncsiság, a kaland. A hit, hogy még bármi lehet. És ez természetes. Viszont furcsa nézni, hallgatni, olvasni a tanárok, ismerősök, kommentelők mondatait, tanácsait, amelyekkel szinte küldik, zavarják el az országból a fiatalokat, mondván, hogy mennének ők is, ha fiatalabbak lennének, ha beszélnének nyelveket, ha keresettebb szakmájuk lenne, ha nem kellene itthon gondozni a beteg szülőket, ha…
És persze ott a csábítás, a külföldön élő magyarok szirénszelfije. De hát messziről jött ember azt mond, amit akar. Azt hazudik. Lehet, hogy maga is elhiszi a hazugságait. Mert el kell hinnie. Tompítania kell a honvágyat, elnyomni az érzést, hogy ha van is piacképes szakmája, jó munkahelye, többet is keres, akár sokkal többet, mint itthon, azért mégiscsak egy kelet-európai migráns marad, akit munka után nem hív meg sörözni senki, legfeljebb egy másik magyar, egy másik kelet-európai migráns, és a szomszédokkal legfeljebb az udvarias köszönésig jut a kapcsolatteremtésben, és az albérletében egyedül van, vagy ha családdal költözött ki, akkor a család zárványában él, legfeljebb a kolóniáéban. És számolgathatja, hány év van még a negyedik generációig. A közösségi oldalakon az otthoni ismerősöket, híreket keresi, lájkolja, de fölteszi a szirénszelfiket, és talán maga is elhiszi, hogy minden rendben. Mert szüksége van az önigazolásra.
Önigazolásra persze nekünk is szükségünk van, akik maradunk, akik nem akarunk elmenni, akiknek még a magyar fővárosba se sikerülne integrálódni.
Ahogy egy boldogtalan emigráns, Márai Sándor írta egykor: „Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, miért?”
Jenei Gyula
