Siker, megrendülés nélkül

CARMEN A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZBAN

„Fönn, a hídon ellöklek majd olyan erősen, ahogy csak tudom, te meg ess vissza!” – súgja Carmen szökésének receptjét az őt kísérő, immáron elbájolt tizedesnek. Aztán megindulnak – híd, akadály sehol – és a lány csak úgy tessék-lássék taszítja meg a férfit, aki épphogy nekitántorodik a falnak, nemhogy elzuhanna. Ilyen lett Bizet Carmenje Szegeden. Mintha nem gondolták volna komolyan.

Már a díszletből is kitűnik a határozott szándék hiánya. Hat homokszín faltömb két oldalt, hátul kék kapu, középen meg egy virágos emelvény. Ez jól szolgál arra, hogy fölállhat rá az, akit ki kell emelni egy jelenetben. Hogy voltaképpen micsoda és hogy került oda, azt nem tudjuk. Semmi aszimmetria, semmi átlós vonal, nincs fönt és lent. Árvai György díszlete sem atmoszférát nem teremt, sem, izgalmas térkonstrukciót nem hoz létre.

Érthető törekvés, hogy a többtagozatú színház főrendezője – aki az utóbbi időszakban néhány izgalmas produkcióval örvendeztetett meg bennünket a prózai színpadon – ki akarja próbálni magát az operaszínpadon. A darabválasztást is elfogadom, hisz a Carmen nagyon irodalmias anyag. A végeredmény felől azonban nem értem, mit is akart voltaképpen Keszég László Bizet operájával? Ha ilyen kevéssé mélyedt el benne, akkor miért akarta színpadra állítani? Semmi újdonság, semmi izgalom, semmi meghökkentés, semmi konkrét elképzelés. Az előadás a Carmen-patenteket mondja föl, miközben nemigen tud mit kezdeni az operaműfaj sajátos kívánalmaival. Keszégnek is gondot okoz a tömeg mozgatása. Minden kórusjelenetet megspékelt táncosokkal – függetlenül attól, hogy megjelenésüknek bármi értelme is lenne. A nyitóképben puskákkal hadonásznak, pedig azoknak a sevillai utcán nincs semmi értelmük. Máskor a színpad jobb oldalán állók helyet cserélnek a bal oldaliakkal. Ezekben a jelenetekben tűnik csak ki, milyen unalmas is a színpadi tér! A második felvonás kocsmája olyan, mint egy általános iskolai menza, a harmadikban hegyek sehol, középen valami viráglugas biztosítaná a látványosságot. Áriájában Michaela csak ácsorog, aztán, hogy történjen valami, letérdel. Joséval énekelt duettjükben ülnek vagy állnak egymás mellett fogják egymás kezét.

A legnagyobb baj azonban címszereplőkkel van. Laczák Boglárka teljesen külsődleges eszközökkel közelít Carmenhez. Állandóan kelleti, mórikálja magát, csípőre teszi a kezét, mindenkire igézően próbál nézni, pózokba vágja magát – miközben folyamatosan arról énekel, hogy ő szabad, a saját útját járja, senki más nem érdekli. Egy igazi Carmen nem csábítgat, nem riszálja magát, hanem csak megy előre nyílegyenesen a maga útján, nem néz se jobbra, se balra, a férfiak maguktól bolondulnak utána. Nem tudom, a rendező egyetért-e ezzel a megformálással, próbálta-e eltéríteni tőle az énekesnőt, de a végeredmény egy kiábrándítóan sablonos alakítás, amely az egész darabot kifordítja magából. A nehéz szólamot Laczák biztosan szólaltatja meg. Persze ha belülről közelítene a figurához, valószínűleg több és őszintébb árnyalat lenne az énekében. Jellemző, hogy ott a legjobb, ahol semmit nem kell csinálnia: a Kártyatercettben. Gaál-Wéber Ildikó amolyan szaloncarmen. Világosabb tónusú mezzóján mosolyogva dalolja végig a négy felvonást. Nem kellemetlen hallgatni, de a néző végképp nem érti, miért bomlanak utána a férfiak, miért kell megőrülni érte, és mi értelme megölni. Ha ő a címszereplő, a darab tét nélküli. Legföljebb egy Mercedesz lelke lakik benne, hiba volt Carmennek meghívni. Ráadásul mindkét énekesnő sután táncol, ami ebben a szerepben nem jó jel. Persze elnézve Gergye Krisztián sablonos lépésvariációt, amit a táncosoknak kitalált, lehet, hogy ebben a koreográfus is ludas.

Több szerencsénk volt a férfiakkal. A férfi főhőst a jelmeztervezők (Szűcs Edit és Papp Janó) nem kényeztetik, semmivel nem emelik ki a seregből. Látszik, hogy egyikük sem volt katona, különben tudnák, hogy gyakorlóruhához nem lehet tányérsapkát húzni, még akkor se, ha tiszt az ember. László Boldizsárnak begyakorlott szerepe José. Kicsit túlságosan is begyakorolt. Az elfoglalt tenor kevés próbával nem volt képes következetesen ábrázolni José jellemfejlődését, pedig a darab során ő változik a legtöbbet. Az évek során a különböző színházakban összegyűjtött gesztusai sokszor ügyetlennek. Ugyanakkor csodásan énekel! Fényesen, hajlékonyan, fölényes muzikalitással, érzéki magas hangokkal. Joséjából hiányzik a kemény munka és az igazi elmélyülés. Folyton elbűvöl, de ezúttal soha nem rendít meg. Pedig kivételes tehetsége kötelezné rá, hogy ezt megtegye! Turpinszky Gippert Béla hősi alapszínű hangjához jól illik a szólam. Ráadásul kidolgozott egy érdekes effektust: a lírai részekben, José elgyöngülésének pillanataiban gyakran használja a francia tenorok kevert tónusát, a voix mixte-et. Ennek legszebb példája a Virágária magas B hangja. A drámai részekben viszont teljes funkcióval, nyers erővel énekel. Hangban is érzékletesen jeleníti meg a személyiség két oldalát. Ő következetesebben és követhetőbb színészi eszközökkel viszi végig José átalakulását. Jól látható első nagy megrendülése, amikor Carmen megmenti tőle Escamillót, és a második, a végső, amikor visszadobja a gyűrűjét. Cseh Antalnál el lehet képzelni nyalkább Escamillót, a térdnadrág kicsit túlságosan feszül rajta, az ember önkéntelenül elgondolkodik a bika esélyeiről…  Hangja is nyersebb az ideálisnál. Viszont mindig nagy hang-, és drámai erővel szólal meg, minden árnyalatának értelme, jelentése van. Nála érezzük leginkább azt a „sűrített létezést”, ami egy színpadi alakítás lényege. Egy pillantásának, kézmozdulatának, zenei hangsúlyának mindig következménye van. A másik szereposztásban Zuniga hadnagy szimplább figurájának is súlyt ad. Róla nyomban elhisszük, hogy ő a parancsnok, akinek a szavára mindenki ugrik. Altorjay Tamást mintha a nyugdíjból rángatták volna vissza, inkább csak sodródik az eseményekkel. Réti Attila is erőteljesen énekli a torreádort, néha kissé harsány, kevesebb hang kifejezőbb, alkalmasabb volna. Michaelát öregesen öltöztették a jelmeztervezők. Első jelenetében a rendező sem alkotta meg azt a pajkosságot, ami a lányt élettelibbé tenné. Kónya Krisztina szopránja kissé lebegve szól. Ez a hatás fölerősödik, ha – mint a pénteki premieren – befelé fordulva, kizárólag a szép éneklés jegyében szólal meg. Másnap be kellett ugrania, mert szólamtársa megbetegedett, s akkor sokkal élettelibb volt, a dallamokra és a kifejezésre koncentrált, s nyomban nem egy szoprán technikai nehézségein merengtünk, hanem figyelemmel hallgattuk Michaelát, az tisztaszívű, elszánt lányt.

A kisebb szerepek derék alakítóinak hosszú sorából ki kell emelni Horák Renáta (Mercédesz) átható egyéniségét. Andrejcsik István az elmúlt 33 évben több szerepet is énekelt a darabban, volt Dancairo, Morales és Escamillo is. Ma számtalan tanítványával körülvéve a színpadon 60 felett is fürge csempészfőnök.

Moralest gyakran éneklik énekkari szólisták. Ebben az előadásban a szakaszvezető a harmadik fölvonásban csempésznek áll, a negyedikben viszont előléptetik bikaviadornak. Nagy a kórusfeladat, Major Attilára és Taletovics Milánra ezen a fronton is szükség van.

Gyüdi Sándor biztos kézzel, élénk ütemben fogta egybe a nagy együttest. Hallhatóan jól bepróbálták a muzsikát, minden énekes biztonságban érzi magát. Mindazonáltal ez a muzsika a tempókarakterekben nagyobb kontrasztokat, megrázóbb szélsőségeket is elbírna. Koczka Ferenc is jól irányítja az előadást. Néhány megoldása kapcsán az a benyomásunk támad, ő talán több csalódást, vihart élt meg személyes életében.

A kórus kitűnően, egységesen szólt, a tisztán éneklő gyerekkarban örömmel ismertük föl Hrabovszky Bercelt, aki a nyári Toscában határozott tehetséget árult el.

A Carmen soha nem tartozott elsőszámú kedvenceim közé az operaszínpadon. Ezért ráznak meg kevésbé ennek a produkciónak a kudarcai. A  közönség lelkesen tapsolt. Remélhetőleg a siker az előadás valódi értékeinek szól, s akik ujjonganak, tudatában vannak a komoly hiányosságoknak is.

Márok Tamás

Fotó: SZNSZ