A JÓ HÍR IS HÍR: A RENDES EMBEREKRŐL
Ahogy az idő múlik, azt veszem észre, hogy nem szeretem a sajtó híreket, mert a jó hír nem hír, a rossz híreket pedig, amelyek a világ siralmas undokságát ecsetelik, nem kívánom mértéken felül. Nem érdekel jobban az a metrószerelvény, amelyet felrobbantanak, gázzal árasztanak el, amely elgázol egy elé lökött utast, amelyben lövöldözés támad, szóval nem érdekel jobban egy ilyen eseménydús metrószerelvény, mint az, amely baj nélkül elvisz innen-oda. A dühöngés nem ad se kenyeret, se tudást. Útközben nézhetjük békésen egymást az utastársakkal, derék férfiak, ti is mentek a mamához, a sógornőhöz, ti is mentek összekarolva a feleségetekkel, vezetitek az autót, a vendéglőben ő sört iszik, ti ásványvizet, a mai napba még beletuszkoltatok valami családiast, van még valaki, akihez ma okvetlenül el kell menni.
TÚL SŰRŰ A LEVEGŐ? HEGYTETŐRE MENNÉL?
1995. A fiúkkal kirándulunk, a Hűvösvölgyben még áll a hó a turista úton is. Felrohangálnak a hegyoldalon, eltűnnek és feltűnnek, én meg egyenletesen lépkedek. Jönnek szemben a kirándulók, olykor köszönünk egymásnak, a végállomáson jól beszélgetünk a kocsmárossal és egy vendéggel, valaki a havas erdőben megszólít, hogy én vagyok-e én, s hogy a két fiú az unokám-e, s mikor mondom, hogy saját, a fiatalember a feleségével elismerően bólint, jó egészséget kívánnak. Szerettem volna Hegymagasra menni, a nagy csendességbe, hogy kevesebb legyen abból, amit szeretek, emberi melegből, telefonokból, sírásokból, kiáltásokból, kacajokból, becézésekből. Hegymagasra szerettem volna menni, nem a Bleekers Streetre, nem a Cluny kávéházba, nem a Bleibtreu Strasseba, hanem a Széchenyi utcába, amely egy birka és egy tehénistállóval végződik a patakparton. Vágyom kimenni a szobából a kertbe, és onnan felnézni a hegyoldalra, a gyér lámpásokra, de most családi jámborságból nem megyek oda, nem lehet itt hagyni Jutkára mindent, viszont az egész famíliát oda levinni lehetetlen. Itt az egyes tagok működnek Jutka nélkül is, ott viszont abban az egy házban mind ráterhelődnénk, és őt klausztrofób, meneküléses szorongásba vinnénk. Így hát ez a kompromisszum, az iroda, ahova lehúzódhatom, és ahol most, kilencvenöt végén szabadságot adok magamnak minden feladat alól. Szép halkan leosonás az alagsorba; egy időre szabadságom lesz a penzum alól, és vár a posztumusz kajánság. A szervezet jeleit adja, hogy bizonyos időre van tervezve, kezd a sűrűsödő romlás, hibásodás korszakába jutni. Foglalkoztat a dekadencia, és az idős emberek magányos szembenállása az elócskulás mind nyomasztóbb hatalmával. Még bírom a súlyzót és a lábamat, még tudok úszni, és ebben a percben, munka közben, semmi sem fáj. Ha van tűz belül, akkor a lábam sem fázik, akkor ingujjban is kimehetek a hóba. Rendellenes, hogy még nem őszülök, és az is, hogy egyéves lányunk van. Nem istenáldása?
Konrád György
