Kaffogások csíkos sállal

KOVÁCS ANDRÁS FERENC:
A KÖLTŐ SZÍNHÁZA

Látunk, hallunk kortárs költőket, írókat saját műveket fölolvasni, valljuk be, nem mindig élmény. A klasszikusoknál sem volt mindig az. Babits magas lágéba helyezett éneklő hangon kántálta műveit, Weöres Sándor gyermeteg monotonitással verselt. (Lehet, hogy Petőfi kiválóan szavalt, hisz ő színész is volt, de versmondásáról nincs hangfölvételünk.) Jó példaként említhetjük Vlagyimír Szemjonovics Viszockíjt, aki hallatlan szuggesztivitással tolmácsolta saját műveit, igaz őt megtámogatta az előadásban a gitár és a morfium.

Kovács András Ferenc veretes, időmértékes sorokban, vagy éppen a játékos ritmusképletekben elrejtett üzenetek tolmácsolásával meg kell dolgoznia az előadónak. KAF mester A költő színháza című egyszemélyes produkcióban a hóhér akasztására vállalkozik, maga a „kaffogás” előadóművésze. Jelmeze egy csíkos sál, a díszlet egy pulpitus, rajta egy pohár vízzel. Persze nem csak ezek jelentik számára a színházi segítséget, hanem legfőképp a gének. Mert bár a költőnek néha meg kell küzdenie önnön verseivel, a „színésznőből lettem” sor az esten nagyon is igazoltatik. Úgy tűnik a költő szüleitől – Elekes Emma színésznőtől s Kovács Ferenc dramaturg, rendezőtől – kapott annyi színházi DNS-t, amennyivel a szkénében való otthonossága ösztönből biztosíttatott. Meglepő-e, hogy a „maszkák, színészek: percek szelében sikló papírsárkányok” között cseperedő fiúról kiderül, hogy csepürágónak sem utolsó?

A Költő színháza című produkció jól megrendezett színpadi előadás, ugyanakkor különös performansz is. Hiszen Kovács András Ferenc a saját bőrét viszi itt a vásárra, a költő itt magán személyként, privát gesztusaival működik erős szubjektivitással, az itt és most élményét adva, mintegy hitelesítve az egyébként könyvekből is szerethető műveit. A majd két órás színház végig fogva tartja a nézőt, mert KAF nemcsak született mágus, szemfényvesztő, de tudjuk, a „függöny kilóg a szájából”, hisz profi dramaturg is. Gyakorló szakember, aki pontosan tudja, hogy egy színpadi műben, miként kell építkezni. Tudja, milyen fontos a sorrend, a ritmus, ismeri a váltások, az ellenpontozások rafinériáit.A kétszer ötven perces uniszónót úgy ívelteti, hogy az utolsó percig fenntartja az izgalmat a hallgatóságban.

A költő tudja, hogy a színházcsinálásnak a szuggeszció az egyik alapeleme, a versírónak egyszerűbb a dolga, hiszen az íróasztalon javítgathatja a sorokat, de a színpadon úgy kell szellem-mozogni, hogy az ott és akkor hatásos legyen. „Csak ír, mesélget, mintha rögtönözne” élcelődik KAF egyik versében a prózaírókkal nos, most a költő is mintha improvizálna, de tudjuk hogy nagyon is kötött forma az amit előad, s kezében ott is tartja a saját költői partitúrát. Vér komoly komolytalanság az, amit egy estén át élvezhet a közönség. A világirodalom nagy bohócai, őskajánjai mindig segítenek kinevetni a szomorú világot, és ha figyelünk rájuk, magunkat is ki tudjuk nevetni velük. Kell ez nagyon, igen nagyon, napkeleten, napnyugaton és KAF mester ebben a produkcióban nem sajnálja sem a szarkazmust sem az önfeledt játékosságot a hallgatóságtól.A verssorok közötti szüneteivel, a dolgok nevén nevezésével, rusztikus odamondásaival egyre beljebb csalogatja a publikumot költői színházába. Egyik hangulatból a másikba röpteti közönségét, így a néző egyszer érezheti magát nagyon szomorúnak mondjuk „a színház mögött”, de sétálhat büszke polgárként Shakespeare-rel is a vásárhelyi Köteles Sámuel utcában. Tekintheti magát „szabadvendégnek” és lehet „ostoba” (utóbbi József Attila biztatására is). De egy naplórészletnek „álcázott” poémából azt is megtudhatja: hogyan nem ír a költő, amikor mégis ír.

A Költő színházában énekel is kicsit a mester. Bicska Maxi ismert songjának dallamára a Brechtnek írt versét kántálja el verbális ízességgel, és elmondja William Shakespeare 59-es számú szonettjére írt versváltozatát is, a „ha nincsen új, s mind volt már, ami van” kezdetűt, ami Szabó Lőrincet anno fordításra ihlette. És keserbizarrul megvallja azt is (a szigorú Babits talán nem vet reá ezért követ az égi Parnasszusról ) hogy: „csak én írok, versemnek hőse semmi”. És futurista üzenetet is postáz a mester a huszonkettedik század ifjúságának: ha majdan valaki KAF-opuszra bukkanna netán a neten, annak nem árt tudnia, hogy amit talált, az egy vers. És a vers az olyan valami volt hajdan, aminek írásával bajlódva egy egész életet el lehetett tölteni. És így tovább, és így tovább, ezernyi sziporka, „agyfurat”, hallgatva őt gondoljuk: „Be jó ismerni KAF urat!”

Az egyszemélyes lírai performansz ősbemutatója a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban volt két éve. Felejthetetlen volt, s reméljük még sokszor és sok helyen láthatjuk a Kossuth-díjas művészt ezzel a produkciójával, csíkos sál jelmezében (díszlet: egy pohár víz), A költő színházában.

Pacsika Emília