Ami lényeges, és ami csodás

LAMMERMOORI LUCIA AZ ERKEL SZÍNHÁZBAN

Lámpaoltogatónak tisztelettel

Ne kerteljünk: az Erkel Színház Donizetti-bemutatójának nem készült el a díszlete. Régóta mondják, hogy a Magyar Állami Operaház túl sokat vállal, esősorban túl sok bemutatót. Pénz lenne, de kapacitás nincs ennyi újdonságra. A bemutatók alkotói eddig is mondogatták, hogy csak erős megalkuvással, alig készültek el a premier kijelölt időpontjáig, nem jut elég próba, kiérlelésről, begyakorlásról szó sem lehet. Most viszont látványos a kudarc: a színlap szerint a premiernek nincs is díszlettervezője. Az úgynevezett „díszletkoncepciót” a rendező jegyzi.

Nem mintha ez az előadás szempontjából túl lényeges volna.

Szabó Máté (főállásban a darab rendezője) pótlásul U alakban egyszerű építési állványzatot húzatott föl a színre előre gurítható kerekeken, néhány följáró lépcsővel. A fehér háttérfalon a kastélyablakok vázlatos vonalai. A gondolat egyszerű: az elszegényedő, kegyvesztett Ashton várát elkezdték renoválni, de a felújítás pénz híján elakadt. A látvány nem túl artisztikus, de elevenen mutatja a család átmeneti, bizonytalan helyzetét. No jó, ’megbosszantották még a teret’ egy asztallal és pár székkel.

Bármilyen súlyos is színházi működés komoly zavara, az most nem látszik az előadás hatásán. Mindez élesen mutatja, mi is igazán fontos és mi másodlagos egy operabemutató, s általában egy színházi előadás esetében.

A Lammermoori Lucia engem soha nem rendített meg különösképp. A sok gyönyörű dallam és a megannyi virtuóz magas visítozás mélyéről még a legjobb előadásokban sem sütött át egy épkézláb zenedráma. Kocsár Balázs főzeneigazgató most visszatérített Donizetti eredeti szándékához. Ennek következménye néhány számban kissé magasabb fekvés, pár jelenet kibővülése, például a második felvonásban pedig egy nagyon fontos kettős Lucia és Raimondo között. Miután bátyja elmagyarázta a lánynak, miért volna olyan fontos, hogy szerelméről lemondjon és hozzámenjen az ő patrónusához, nevelője is arról győzködi Luciát, hogy szerelme hűtlen lett, merő önáltatás hozzá ragaszkodnia.

Ebben a változatban a darab világos és megrendítő fejlődéstörténet: hogyan veszti el a talajt a lába alól és önmagát egy fiatal lány? A dráma szabatossá válik. Hogy ebben mekkora szerepe van az eredeti változatnak, a rendezés határozott vonalvezetésének és a címszereplő átgondolt és átélt alakításának, azt nehéz volna megmondani.

Szabó Máté neves és neveletlen, külhoni és őshazai kollégáinak leckét ad abból, hogy mi is az az operarendezés. (És nem mellesleg: mi nem tartozik bele.) Néhány példa. Lucia első áriájában arról énekel, hogy park kútjából egy szellemet látott kiemelkedni. Nos, mielőtt ezt elmondaná, a színpadon fehérruhás némaszereplők serege örvénylik a jelenetet bevezető hosszú hárfaszóló alatt. Aztán a tömeg középen lassan szétnyílik, és hátul, a fehér fal előtt egy szépséges leányalak sziluettje bontakozik ki. A kép gyengéden költői ugyanakkor erősen jellemzi a hőst, aki csak most fog elénk lépni: álomvilágban él, erősen spirituális. Így kell megteremteni egy ária légkörét és egy figura jellemét. A szinte üres színen Szabó egyszerű eszközökkel hoz létre drámai vonalakat. Erős hatást kelt a fent és a lent. Lucia és Edgardo a szerelmi kettős csúcspontján (semmi úgynevezett díszlet!) a rendezői jobbon, a színpad harmadán egymás mellé a földre fekszenek. Határozott gesztus: ez a szerelem el van hálva, nemcsak érzelmi, érzéki vonzalom is. Aztán két felvonással később, az őrülési jelenet megfelelő pontján a lány ugyanúgy és ugyanoda fekszik le, s a semmidíszlet a darab legmélyét mutatja: életünk legfontosabb tere belső terünk, s a fordulópontokon ugyanoda térünk vissza. Mármost ha volna igazi, szép, cizellált dísz-let, akkor ez a hatás nem jönne létre. Az üres, sivár térben viszont iszonyú súlyt kap, hogy valaki csak áll, térdel, vagy fekszik. A Lucia-Ashton kettős indulati csúcspontján a férfi fölborítja az asztalt. Kicsit később, a duett gyors részében a lány ennek keresztlécére ül-rogy le, amitől bátyja még fenyegetőbben tornyosul föléje. Kevés dolog konkrét, állandó finom hullámzás van realitás is szürrealitás között. Mindez sokkal lényegesebb, mint bármilyen szép háttér.

A címszerep zavarbaejtő csúcsa, amikor Lucia – újdonsült férjének megölése után – földöntúli boldogságot képzel maga köré. Kolonits Klára az Őrülési jelenetnek ezt a részét még lágyabb legatóval, még édesebb hangszínnel énekli, mint szerelmi kettőst. A néző megnyugszik, hogy ez a lány megtalálta boldogságát – és megborzong, hogy mindez csak a transzcendens világban, egy véres gyilkosságon túllépve lehetséges. Kolonits fürdik a fölnehezített szólamban, az értelmesített női sorsban. Csak visszafogottan díszít, futamai követik hangulatának hullámzását. És fürdik a vérben is. Ám túlvörösített alakja zenei és drámai hitelt kap. A trillák a realitáson túli világot, a magas hangok az istenihez való közelségét szimbolizálják. Viszontagságos úton jut el idáig. Már bemutatkozó áriájában labilis, sebezhető lánynak mutatkozik. Aztán élete férfijai – ahelyett, hogy gyámolítanák – nagy terheket raknak vállára. Ashton nyíltan ki is mondja: rossz oldalra álltam és csak az menthet meg, ha te hozzámész Arturóhoz. Az erős báty saját hibáját gyönge húga föláldozásával akarja megváltani. Ám hősnőnk nem kap megértést és támogatást szentéletű nevelőjétől, Raimondótól sem, ő is benyalja Edgardo hűtlenségéről szóló mesét. Igaz, Lucia is elkövet egy sorshibát: Edgardót lebeszéli róla, hogy bátyja elébe álljon és megkérje a kezét. A férfi vétke persze, hogy ezt elfogadja és nagyravágyó hímként messzi útra kél, szerelmét magára hagyja. Kolonitsról tudtuk, milyen kitűnő énekesnő. Ám az alakítás és az éneklés tudatosan épített íve mégis szíven üt. A művészi nagysághoz nem lehet hozzászokni, működését nem lehet kiszámítani, mindig megtisztító élmény találkozni vele. (Kolonits bravúros éneklése nyomán régi szokás éledt újra: operarajongói körökben divat lett bejárni az Őrülési jelenetre. A műfaj és a művész rajongói estéről estére ellenállhatatlan vágyat éreztek, hogy ismét meghallgassák a hihetetlent és kifejezzék elragadtatásukat csodás teljesítménye iránt. Beszámolók szerint kedvencük estéről estére makulátlan énekléssel, ám új és új nüanszokkal jutalmazta őket, a nagy szólót végül pedig egy lehengerlő magas F-fel zárta. Ami csak az operaszínpadon tapasztalható, hosszú, elragadtatott ünneplést hozott magával. Valahogy így képzelhető énekes és szerep, művész és alkotó, közönség és előadó közötti termékeny párbeszéd.)

Megvilágító lelemény, ahogy a megháborodott lány a nagyjelenet háromnegyedes tempójú részén táncra perdíti bátyját. Az én előadásomon Kálmándy Mihály ugrott be a szerepbe. S minthogy a másik Lucia, (az ő Luciája) nem csinálja ezt a zseniális kis játékot, őszinte civil megrökönyödéssel fogadta Kolonits tánctámadását, amitől a jelenet evidensen valóságossá vált. Amúgy Kálmándy daliás alakja és vitéz baritonja telibe találja a figurát. Hamis eszményekért énekel ilyen szép szenvedéllyel. Sokkal több benne a vak önzés (az önmagáért gyönyörű éneklés), mint a megszenvedett kétség. A művészi személyiség erényei és korlátai kart karba ölve szolgálják a szerzőt. Horváth Istvánt hallgatva senki nem veszi komolyan, hogy megfékezett egy támadó bikát. Ez a tenor karcsú és hajlékony, Edgardo szólamának egyes részeit, elsősorban áriájának lassú részét kifogástalan bel cantóval formálja meg, és üdítő könnyedséggel szólalnak meg magas hangjai is. Fölkészültsége, muzikalitása, a megközelítés komolysága tiszteletet kelt, ám nem feledteti, hogy a sorsüldözött férfi színei teljesen hiányoznak énekléséből. Ezen a vidéken, de valahol másutt kell keresnie a kibontakozást kivételes képességei számára. Rádásul Tihanyi Ildi – aki nagyszerűen kortalan korhű ruhákat tervezett – Edgardóval csődöt mondott. Mintha egy vígoperából tévedt volna ide, ruhája olyan előnytelen.

Cseh Antal sebasszussebaritonja sem vallásos emelkedettséget, sem tanáros tekintélyt nem sugároz, de ez egy pillanatig sem hiányzik. Kifejezettem illik Raimondóhoz, aki nem emelkedett, szentéletű ember, csak egy újabb fafejű férfi, aki értetlenül nézi végig neveltje pusztulását, és eszébe sem jut, hogy például Ashton ármányára gyanakodjon. A darabból nem derül ki világosan, hogy Arturo miért is akarja feleségül venni Luciát, a főrend pedig nem pazarolja arra idejét, hogy a lányt meghódítsa, vagy egyáltalán érzelmei felől érdeklődjön. Ezért aztán keservesen megbűnhődik, az életével fizet, s gyarapítja azoknak a férfiaknak a sorát, akik alábecsülik a női kétségbeesés erejét.

Kocsár Balázs érdeme, hogy a bemutatóra ezt a verziót választotta, amely sokkal jobb színdarab, mint az elterjedtebb változat. Biztos kézzel irányítja a zenekart és a színpadaikat. Érdekes volt az őrülési jelenet kíséretében nem fuvolát, hanem üvegharmonikát hallani, sejtelmes hangja fokozza a jelenet miszticizmusát. A dallamok kibontásában és a finom tempóváltásokban azonban a dirigens mutathatna nagyobb szabadságot is, ahogy ezt az ősbelcanto stíl megkívánja.

Csodás ez a régi-új Lucia! A mű új értékeit, vonásait mutatja meg. Bátor döntés, igazi operaszínházi vállalkozás. Ahogy a szegedi eredeti Macbeth, vagy a Bánk bán időnként elővett ősváltozata, jól mutatja, mitől fosztanak meg bennünket a mégoly ügyes kezű átdolgozók, esetenként maga a szerző.

Mostani csodás Luciájával Kolonits beiratkozott a magyar operatörténet kitörölhetetlen alakításai közé. Székely Fülöp királya, Svéd Renatója, Marton Turandotja, Simándy Bánkja mellé került. Mindenkinek így kell gondolnia rá, így kell számolnia vele.

Márok Tamás

Gaetano Donizetti: Lammermoori Lucia
opera három felvonásban, olasz nyelven, magyar felirattal
Erkel Színház
Bemutató: 2016. november 18.

Karmester: Kocsár Balázs

Enrico: Szegedi Csaba / Kálmándy Mihály

Lucia: Miklósa Erika / Kolonits Klára

Edgardo: Horváth István / Balczó Péter

Arturo: Szappanos Tibor / Megyesi Zoltán

Raimondo: Fried Péter / Cseh Antal / Kovács István

Alisa: Kun Ágnes Anna / Vörös Szilvia

Normanno: Ujvári Gergely

Szövegíró: Salvatore Cammarano

Rendező: Szabó Máté

Jelmeztervező: Tihanyi Ildi

Koreográfus: Sebestyén Csaba

Dramaturg, magyar nyelvű feliratok: Orbán Eszter

Karigazgató: Strausz Kálmán

Fotó: opera.hu / Nagy Attila, Rákossy Péter