Lassan bontakozik ki a káosz

JAN LISIECKI: CHOPIN: WORKS FOR PIANO & ORCHESTRA
Nyilván nem ez a legfontosabb, de beírja az ember Jan Lisiecki nevét a Google-be, és magyar nyelvű találatra alig akad. Persze, tudjuk, nem járt még itt, koncertjét sem igazán adta a tévé, a lemezeit is csak elvétve lehet fellelni, így annyira nem kellene meglepődni. Jan Lisiecki ettől függetlenül is létezik, olyannyira létezik, hogy hosszú évek óta figyeli a világ komolyzenét szerető fele… – GERA MÁRTON KRITIKÁJA

JAN LISIECKI: CHOPIN: WORKS FOR PIANO & ORCHESTRA

Nyilván nem ez a legfontosabb, de beírja az ember Jan Lisiecki nevét a Google-be, és magyar nyelvű találatra alig akad. Persze, tudjuk, nem járt még itt, koncertjét sem igazán adta a tévé, a lemezeit is csak elvétve lehet fellelni, így annyira nem kellene meglepődni. Jan Lisiecki ettől függetlenül is létezik, olyannyira létezik, hogy hosszú évek óta figyeli a világ komolyzenét szerető fele. Nézi, miként zongorázik, miként üti le a billentyűket, hogyan lépked folyton előre és előre, miközben már tizenöt éves korában azt mondták rá: ő az új Mozart. Ami nyilván hülyeség, tekintve, hogy sokszor mondtak már ilyet, és általában bebizonyosodott: nincs új Mozart. A Kanadában született, lengyel származású Jan Lisiecki sem Mozart, hanem fiatal zongorista, olyan, akire azonban érdemes odafigyelni, mert az valamit mégiscsak jelez, ha valaki huszonkét éves korára túl van néhány lemezen, ha olyan Chopin-interpretációi vannak, hogy egyből azt lehet mondani: tényleg tudhat valamit ez a srác.

Akinek pontosan olyan a megjelenése, hogy nem kell sokáig gondolni, valóban egy zongoristáról van-e szó. Nyakig begombolt ing, néha kiegészítve egy csokornyakkendővel: Jan Lisieckiben van valami meggyőző, rögtön azt gondolja az ember, nem lesz itt semmi gond, aki ennyire komolyan veszi a feladatát, az játszani is biztosan tud. Tud, tud, bár mondjuk a lehető legbiztonságibb választás szerepel a legújabb lemezén: Chopin. Akiről persze tudjuk, hogy leginkább zongorára írt műveket, Jan Lisieckiről meg azt tudjuk, hogy imádja Chopint. Eleve nyertes helyzet, lehet gondolni, és valamennyire az is, még ha nehéz megérteni, miért ez az állandó lassúság, miért akar szinte mindenhová pontot tenni az előadó, miért gondolja azt, hogy egy-egy tétel minden pillanata kiemelkedő. Mintha a lemez elején maga se lenne biztos a dolgában, a rövidke, négyperces darab olyan lassan akar eltelni, hogy elmondani is nehéz. Jan Lisiecki szereti Chopint, ám talán kissé túlságosan is, hisz mi más oka lehetne, hogy ennyire kimérten, lassan, már-már vánszorogva indítja a lemezt?

Van egy szerencsénk: nem kell sokat várni, hogy más benyomás alakuljon ki a hallgatóban. Mert már a második tétel is jól indul, persze, kell ehhez a zenekar, kellenek a fúvósok, akik berobbantják az egészet, viszont azt mégsem szabad tagadni, hogy Jan Lisiecki ráérez a tempóra. Rendre lassan indít, de képes váltani, elhitetni, hogy Chopin nemcsak altatni tud, hanem felébreszteni is. Jan Lisiecki nemcsak altatni, hanem életet is tud lehelni emberbe. Úgy, hogy közben javarészt élvezzük is.

Gera Márton