Megérkeztél.
Mint könnyed lebegés,
az ólomsúlyú éjszaka alatt.
Láttam szemedben a csillagokat.
Vihar volt felettünk, káosz,
ahol a szívben, a mámor
helyett ádáz csatát vívott
a magány. Életre hívott.
Életre hívtál.
Öleltél és megcsókoltál
úgy, ahogy a felkelő nap
a harmatos fűnek új reményt ad.
Magadhoz húztál,
lelkeddel körül fontál
és én biztonságban voltam ott.
Szemeidben a galaxis csillogott.
Megtanultam bízni a csillagokban.
Ahol az alkonyatban
lebukó hold, új kezdetet ígért.
Ott, ahol Te mégis féltél.
Megnyitottad indákkal átfont szívemet.
Ott jártál, ahol nincs más csak félelem
és kétkedés önmagamban.
Láttad kéklő valómat.
Te nem bíztál,
mégis megtanítottál
a holddal remélni,
szívvel újra élni.
(Az SZTE Kulturális Irodája által 2018 őszén kiírt „Csak a derű óráit számolom” című verspályázat III. díjas alkotása)
