Vántus István: Csak akarni kell (1963)

NÉHÁNY GONDOLAT SZEGED HANGVERSENYÉLETÉRŐL

A Szegedi Szabadtéri Játékok és a Szegedi Nemzeti Színház országos hírű előadásai – Budapest után – az or­szág egyik legjelentősebb kulturális centrumává tették Szegedet. Kár len­ne azonban, ha e nagyszerű tény elte­relné a figyelmet a város belső zenei életének hiányosságairól, a Filharmó­nia rendezte hangversenyek könnyen kijavítható hibáiról.

Még mindig megoldatlan probléma a koncertek műsora.

Ha utánanézünk előbbi századok koncertezési formájának, azt tapasz­taljuk, hogy az előadók elsősorban saját koruk zenéjét játszották, s ritkán – valamelyik régebbi mester iránti tiszteletből – elővettek olyan műveket is, amelyek előbbi korok tár­sadalmának zenélési módját tük­rözték. Sajnos a múlt század vége felé ez a gyakorlat egyre inkább megváltozott. A régi művek tömeges felfedezése és kiadása ugyanis olyan­formán alakította át a hangverse­nyek műsorát, hogy az addigi kora­beli művek helyét – a kiadott régi művek számával szinte egyenes arányban – évtizedekkel, sőt évszá­zadokkal előbbi művek töltötték ki. Ez kezdetben nem is volt különösebb hiba, hiszen a régebbi művek zárt komponáltsága és nemes mondaniva­lója csak jó példával szolgált – de azzá vált, mikor a közönség nagy ré­sze mind jobban megrekedt a leg­alább száz évvel előbbi muzsiká­nál, s következésképpen századunk zenéje csaknem teljes mértékben tömegbázis nélkül maradt.

A Filharmónia kétségtelenül igyek­szik ezt a törést áthidalni. Mód­szere az, hogy pár úgynevezett „klasszikus” mű közé „becsúsztat” egy-két mai kompozíciót is. De vajon közelebb kerül-e a közönséghez Bartók, ha Beethoven mellett szólal­tatjuk meg? Vajon az a stílusbeli különbség, ami a két alkotó művei között van, leküzdhető-e az átlagos műveltségű hallgató számára? Sajnos nem.

Mi hát a megoldás? Rendezzen a Filharmónia a budapesti Korunk Kamarazenéje című sorozathoz ha­sonlóan Szegeden is – a szokásos műsorú koncertek mellett kifejezet­ten modern zenei hangversenyeket.

Természetesen rögtön felvetődik a kérdés: lenne-e közönségük ezeknek a hangversenyeknek, azaz nem je­lentenének-e ezek anyagi hátrányt a szokásos műsorú hangversenyekkel szemben. A válasz feltétlenül pozitív. Szeged közönsége már számtalan esetben megmutatta, hogy komolyan érdeklődik korának muzsikája iránt, s nap mint nap felvetődik most is a kérdés: miért van az, hogy Szege­den alig játszanak modern zenét?

Ha a kérdésre feleletet akarunk adni, akkor egy újabb problémához jutunk: az itt élő fiatal művészek ügyéhez. Ma már az egész ország lelkesedik Tusa Erzsébet művészetéért, de amed­dig Szegeden lakott, alig jutott szóhoz, s ha igen, akkor is minden különösebb visszhang nélkül. Mi volt ennek az oka? S mi az oka annak, hogy például Szalatsy István, az igen tehetséges, s különösen a modern műveket ki­tűnően dirigáló karmester évek óta – nagysikerű, modern zenei kon­certje óta! – nem kap dirigálási le­hetőséget úgynevezett nagy filhar­monikus koncerteken? Csak sze­replési alkalmat kellene neki bizto­sítani – mint ezt a Rádió is meg­tette –, s megoldódnék az előbbi kérdés nagy része. Vagy az előadómű­vészek közül itt van Várnagy Lajos, a nagyon tehetséges hegedűművész, aki évenként mindössze egy-két al­kalommal játszik, pedig tudása, fel­készültsége és közönségsikere ennek többszörösét igényelné, nem is szól­va Bódás Péterről, aki már második éve él Szegeden, s annak ellenére, hogy nagyszerű zongorista, eddig még semmi komolyabb feladatot nem kapott. Bezzeg küld az Országos Fil­harmónia Budapestről – az itt élő tehetséges muzsikusokat gyakran mellőzve – olyan gyönge zongoris­tákat is hozzánk, hogy sokszor egyszakiskolai tanulónak sem válna di­csőségére produkciója.

De ha már a budapesti vendég­ művészeknél tartunk, meg kell mon­danunk, nagyon jó lenne, ha a Filhar­mónia elősorban azokat az előadó­kat küldené Szegedre, akiket kér a közönség. Tudjuk, hogy Fischer An­nie-ja csak egy van az országnak, de biztosak vagyunk afelől, hogyha leg­alább két-három évenként egyszer lejönne hangversenyezni, nagyon há­lás lenne a hallgatóság, s ő sem érez­né a vidék és a főváros közötti kü­lönbséget. De szívesen látnánk a most induló gárda legjobbjait is, például Szűcs Lórántot és Rados Ferencet.

Azonban még ezeknél is égetőbb és sürgős megoldásra váró feladat az ifjúság zenei nevelésének problé­mája.

Nem dicsérhető eléggé a Filharmó­nia ez ügyben tett munkája: általá­nos és középiskolai tanulók, ipari ta­nulók és egyetemi hallgatók kaphat­nak – szinte fillérekért – hangver­senybérletet, és ismerkedhetnek a komoly zenével. Azonban jó lenne egyszer alaposan megnézni ezeknek a hangversenyeknek a műsorát peda­gógiai szempontból is, hogy vajon megfelelnek-e a fiatal hallgatók szel­lemi befogadó képességének. Hogy ne kelljen a tíz-tizennégy éves gyer­meknek egy műsorban Beethoven V. szimfóniát és c-moll zongoraver­senyt hallgatnia, mert félő, hogy na­gyon elfárad, s az egész koncertre csak úgy fog visszaemlékezni: de unalmas volt.

S ami még a műsorszerkesztésnél is megoldatlanabb; a művek ismerte­tése.

Aki csak egy kicsit is járatos a pedagógiában, tudja, hogy gyer­mekek előtt beszélni: a legna­gyobb felelősség. Különösen zenéről, arról a művészetről, amely az összes művészet között a legelvontabb. Az előadónak kitűnően képzett muzsi­kusnak, biztos érzékű pedagógusnak, ráadásul világos és a magyar nyelv törvényszerűségeinek megfelelő mon­datokban beszélő valakinek kell len­­nie. Sajnos, az ifjúsági hangverse­nyek ismertető előadásai sok eset­ben egyik követelménynek sem fe­lelnek meg, mert az előadók – tisz­telet a kivételnek – csak látszólagmuzsikusok, s dilettáns – innen-on­nan kiollózott, eggyé nem kovácsolt – magyarázataikkal néha még azt is elrontják, amit a gyerek már va­lahol megértett.

A legtragikusabb azonban az, hogy ezek a „magyarázatok” még nyomtatásban is megje­lennek, s mi több: felnőttek számára. Példaképpen hadd idézzem a Szegedi Hangversenykalauz októberi számá­ból a Kochan Szimfóniettáról szóló ismertetés néhány mondatát: „A mű három első tételének adott címet: Ballada, Capriccio, Elégia. Ezekben vázolja fel a mű mondanivalóját.” (Ezek szerint a mű több tételes, de a szerző csak az első háromnak adott címet, s ami a legcsodálatosabb, ebben a három tételben már vázolta is a mondanivalót! Csupán az a kér­dés, hány tétel kell még ahhoz, hogy ki is fejtse?!) Vagy: „A következő tételben a tonális centrum – ciszből kiindulva – széles ívelésű kantilena (oboa uralkodik).” (Ez aztán igen! Dallamot kinevezni tonális [harmó­niával kapcsolatos kifejezés] cent­rummá! S hogy „ciszből kiindulva”? a dallamnak tökéletesen mindegy, centrumnak pedig képtelenség, mert a centrum csak egy valami lehet, például cisz.) Kétségtelenül mentségére szolgál a cikknek, hogy fordítás. De ha az ere­deti szöveg is ilyen értelmetlen, mi­ért kellett lefordítani, ha pedig ér­telmes, akkor miért nem hozzáértő fordította le?

Természetesen túlzás lenne azt gondolni, hogy az ismertető előadá­sok és írások többsége ilyen. Nem! De hogy a színvonal teljes mérték­ben megfelelő legyen, vonja be a munkába a Filharmónia az olyan magas zenei műveltséggel rendelkező szegedi muzsikusokat, mint például dr. Nagy István – aki éveken ke­resztül írta ismertetőit a budapesti műsorfüzetbe, s jelenleg a József At­tila Tudományegyetem Collesium Ar­tiumának népszerű zenei előadója – vagy Frank Oszkár, a Szegedi Ta­nárképző Főiskola tanára.

S végül még egy apróság a kon­certek prózai részével kapcso­latban. Helyes, bár nem álta­lánosan bevett szokás a művek kon­ferálása. Jó lenne azonban, ha – különösen a színházi hangversenyek bemondója – olyan valaki lenne, aki helyesen és érthetően mondja a szer­zők nevét és a művek címét. Egy ilyen konferanszié kettős nyereséget jelentene: a hallgatóság nem muzsi­kus része megtanulná az előforduló zenei műszavak, címek, nevek helyes kiejtését, s egyszer s mindenkorra elmaradna az a sokszor hosszan tartó és a hangulatot zavaró derültség, amely a műsorközlő szavai után kö­vetkezik.

Szeged hangversenylátogató közön­sége nagyon igényes. A városnak minden lehetősége megvan ahhoz, hogy a meglevő jó alapokra egy na­gyon egészséges és a kornak megfe­lelő hangversenykultúrát építsen. Csak akarni kell!

(Megjelent a Tiszatáj 1963/1. számában)