Műterem – Samu Katalin (1961)

Kutaspuszta–Budapest. A tá­volság nagy, de áthidalha­tó. A szakérettségi után Samu Ka­talin is a fővárosba került. Először a Képzőművészeti Főiskolán Mi­kus Sándor tanítványa, majd az Iparművészeti Főiskolán Borsos Miklós növendéke lett. Itt kapta mesterétől az első biztatást, az el­ső dicsérő szót:

– Foglalkozzék az állatokkal. Elevenek és kedvesek, amiket csi­nál. Amiket maga mintáz, azok valóban csikók, amiket én csiná­lok, azok nem lovak…

A fiatal szobrászművésznő soha nem felejti el kedves mesterének ezeket a szavait; nem, mert iga­zolva látta benne saját törekvését, egyszer talán teljes egészében ki­bontakozó művészetének lényegét.

*

Az állatok szeretete valahol mélyen, gyermekkorában gyökeredzik. Parasztszülők gyer­mekeként nőtt fel a tanyán, kevés ember, annál több állat társasá­gában. Lovak, tehenek, tyúkok kö­zelsége jelentette számára a vilá­got. A kutasi puszta pedig a vá­gyakat, az álmokat. Míg szórako­zásból az istállók „lakóit” rajzol­gatta. agyagból-sárból gyúrkászta a tyúkokat, képzelete messzebb szállt: arról álmodozott, hogy csi­kós lesz a Hortobágyon …

– Kutaspuszta ébresztette ben­nem ezeket az érzéseket. Mérhetet­len síkság, kietlenség, délibáb – szabadságérzet. Az Alföld ma is lenyűgöző, és a síkság monumen­talitása kapcsolja össze bennem az embert és az állatot. Egy nyáj, egy csorda, egy falka, őrizőivel. gondozóival – ez az, ami teljessé teszi bennem az élményt. Vallom, hogy ez többet mond a tájról, mint csak maga, csak az egyedi ember – mondja, amint magáról vall.

A szó nem kenyere.

– Túl fiatal vagyok én még – vágja el a bonyolultabb vá­laszt igénylő kérdések fonalát. Hogy fiatal? Valóban az! Diplomá­ja megszerzése után nyomban ha­zajött Vásárhelyre, noha tudta, hogy vidéken szobrászkodni nem a legkönnyebb, nem a legkifizető­dőbb. Egy élet indulásának nehéz­ségeivel tökéletesen tisztában volt. Kétségek is merültek fel benne: hogyan fogadják, lesz-e műterme, miből él meg?

– Haza kellett jönnöm – mondja –, mert a műterem négy fala között én élni nem tudok. Az én műtermem, mint a Vásárhe­lyen élő festőké is, a végtelen ho­rizontú határ. Közvetlen élmények szerezhetők itt, hogy azok érlelőd­ve egyszer majd igazi alkotásokba szökkenjenek.

Dolgozni azért valahol mégiscsak kellett?

– Őszintén mondom, hogy nem is tétlenkedtem. Egyrészt a Mű­vésztelep Sztálin úti műtermében leltem otthonra, másrészt a termé­szet bocsátotta rendelkezésemre a legjobb műtermet: az Aranyteme­tőt. Nem ok nélküli ez a ragaszko­dásom a temetőhöz; kora reggel,amikor én legjobban szeretek dol­gozni, csodaszép a környezet, és csend, végtelen csend honol körü­löttem.

*

Legelső és legjelentősebb munkája, a „Fekvő borjú” is az Aranytemető csöndjében szü­letett. Ez a kis szobor, mely a VII. Vásárhelyi Őszi Tárlaton hívta fel alkotójára a figyelmet, valóban tükrözi Samu Katalin legfőbb szob­rászi erényeit. Sok szeretettel, gyengéd líraisággal ábrázolja a jóllakott, kis borjút – szinte ál­modni véljük. A Művelődésügyi Minisztérium vásárolta meg és ajándékozta a városnak ezt az al­kotását, mely a Kossuth tér most folyó rendezése során itt kerül kedves, meghitt környezetben fel­állításra.

Jelenleg két csikót ábrázoló szobrán dolgozik, melyet a Képző­művészeti Alap rendelt, Megmin­tázása és átvétele után Mátrahá­zán állítják fel.

– Ne higgye azonban, hogy csak állatokat mintázok; bár szakmai körökben ez terjedt el rólam. Szá­mos kis munkám van, amelyben az ember a főtéma, valamint az ember és az állat kapcsolata. E té­ves hitnek talán az is alapot adott, hogy eddig csak állatmodellem volt, ember meg nem. Pedig: egy­forma szeretettel mintázok embert és állatot…

*

Mártély környékén gyakran látni Samu Katalint rajz­tömbbel kezében, a dűlőutak sa­rát-porát taposva. Gyakran meg is kérdezik tőle: miért rajzol annyit?Persze kissé naiv a kérdés, de a köztudatban az él. hogy a szobrász mintáz – a festő rajzol. Az élet azonban rácáfol erre. Bizony a szobrásznak is sokat kell rajzol­nia, az élményanyagot jelentő mozdulatokat rögzíteni, feljegyzé­seket és meglátásokat felvázolnia. Enélkül aligha születne szobor. A Mátraházára készülő csikók anya­gát is a mártélyi határ szolgáltat­ta, s a fiatal művészeket tanyá­jába fogadó Szabó Pista bácsi fé­szerében született az első vázlat.

*

Nemcsak szobrászkodik Samu Katalin, hanem tanít is. Régóta igényelte a város egy szob­rász-szakkör működését. A fiatal művésznő vezetésével a szakkör nyáron megnyílt, s mintegy 10 hallgatóval heti kétszer négy órá­ban működik. A Petőfi művelődési ház alagsorában műteremnek ki­válóan alkalmas két helyiség is van –, egyiket Samu Katalin ren­delkezésére bocsátotta a művelő­dési ház vezetősége, a másikban meg a szabadiskola működik. A gyakorlat mellett természetesen elméleti képzést is kapnak a szak­kör szorgalmas „növendékei”.

*

Mi a vágya, mi a célja egy lényegében most induló művésznek? Bizony nem a leg­könnyebb ezt szavakba foglalni, Samu Katalin mégis nyomban fe­lel:

– Láttam a háború okozta ro­mokat, és láttam a magyar nép egyre szépülő életét, melynek én magam is részese vagyok. A béke, a nyugalom a formákban is meg­nyilvánul és ezt a művészetnek kötelessége tükröznie, ez a hivatá­sa. Mindez harmonikusan simul művészi törekvéseimhez: akár for­mában, akár rajzban a legegysze­rűbb módszerekkel elérni a klasszikus szépet. Minden felesleges elhagyásával formailag egységesí­teni a témát, mint a reneszánsz mesterei tették. Ez szerintem az egyedüli járható út, akár az em­beri test szépségéről, akár az álla­tok mozgásáról van szó.

– Kívánsága?

– Van! Vágyom Olaszországba, mert ott látnám a régi nagy mes­terek alkotásait. Ismét mondom: fiatal vagyok és még sokat-sokat kellene tanulnom …

Nem nagy kívánság. Elérhető! Kívánjuk, hogy minél hama­rabb teljesüljön…

Szabó Endre

(Megjelent a Tiszatáj 1961/4. számában)