Elhunyt Fodor István

2021. április 3-án, 78 éves korában meghalt Fodor István régész, a Magyar Nemzeti Múzeum hajdani főigazgatója, a szegedi egyetem Régészeti Tanszékének egykori vezetője. Fodor István a magyar őstörténet és a honfoglaláskor kutatásának egyik legavatottabb hazai szakértője, megkerülhetetlen figurája, a magyar őshazakutatás egyik legfontosabb és a tájékozódni vágyó nagyközönség számára is ismert alakja volt… – KOVÁCS KRISZTINA NEKROLÓGJA

2021. április 3-án, 78 éves korában meghalt Fodor István régész, a Magyar Nemzeti Múzeum hajdani főigazgatója, a szegedi egyetem Régészeti Tanszékének egykori vezetője. Fodor István a magyar őstörténet és a honfoglaláskor kutatásának egyik legavatottabb hazai szakértője, megkerülhetetlen figurája, a magyar őshazakutatás egyik legfontosabb és a tájékozódni vágyó nagyközönség számára is ismert alakja volt.

Verecke híres útján… című 1975-ös kötetéből nemcsak régészgenerációk tanulták a finnugor őstörténet legfontosabb kérdéseit, a szóban forgó kötet a most a hazai monográfiaírásban is egyre divatosabb angolszász típusú tudományos ismeretterjesztő vonulat kritériumainak is megfelelt. A könyv elsősorban a szakmának szólt és legnagyobb erényei között említhető, hogy a Kárpát-medencei 9. századi leletanyag akkor még szovjetunióbeli párhuzamait is bőségesen és a hazai kutatásban akkor még egyedülállóan szintetizáló módon foglalta össze. Eközben nyelve és felépítése révén mégiscsak a széles nagyközönség számára is befogadhatóvá és érthetővé tette a mindmáig vitákat kavaró, kultúrpolitikai kánonok és diskurzusok gyújtópontjában álló magyarőstörténet-kutatást. Fodor a moszkvai Lomonoszov Egyetemen szerezte régészdiplomáját, tanulmányai befejeztével pedig rendszeresen vett részt szovjet ásatásokon, így hosszú ideig a magyar őshaza emlékanyagának legfelkészültebb, sőt sokáig egyetlen avatott hazai ismerője volt. A helyzet mára már szerencsésebb, Türk Attila és kutatócsoportja Dnyeszter menti ásatásainak nyomán a magyar–ukrán, a magyar–orosz közös projektek, az utódállamokbéli archeológusokkal való élénk tudományos kapcsolatok szimbiózisa egy folytatódó hagyományt építenek tovább.

E sorok írójának volt szerencséje Fodor kurzusait végighallgatni, a magyar őstörténet, a népvándorláskor, a honfoglalás- és Árpád-kor, vagy éppen a középkor tárgykörébe tartozó előadásokon, szemináriumokon részt venni, az e témákhoz kapcsolódó vizsgák, szigorlatok olykor szórakoztató, olykor „vérfagyasztó” pillanatait sem fogja soha elfelejteni. És bár szakdolgozatát annak idején végül is honfoglaláskorból írta, ahhoz nem venné most a bátorságot, hogy az őshazakutatás korábbi és kurrens teóriáit, akár a korábbi FodorRóna-Tas, akár a legfrissebb, FodorTürk-vita elemeit felskiccelje. Ahogy arra sem vállalkozik, hogy Fodor tudományos pályáját értékelje, nem fog így elemző módon kitérni azokra a Hajdúdorog környéki ásatásokra, amelyek több mint három évtizedes története és eredményei számos más régészeti kor vizsgálata mellett mekkora hozzájárulást jelentettek a magyar honfoglaláskor kutatásához is. Emellett pedig a szegedi régészhallgatók egymást követő nemzedékei tanulták itt a szakma alapjait, lettek közösségformáló alkalmak ezek a terepmunkák.

Ezt a megemlékezést megteszik majd azok a kutatók, akik a korszaknak és Fodor István pályája tudománytörténeti jelentőségének igazi szakértői, a közvetlen kollégák, tanítványok, barátok. Így én most csak mint a szegedi kulturális élet egyik jeles képviselője előtt tisztelgek Fodor István tudományos és oktatói pályája előtt. Az előtt a Fodor István előtt, akinek annak idején a Tiszatájban három publikációja is megjelent. A szóban forgó három szöveg közül kettő ráadásul a lap legendás korszakában, Ilia Mihály szerkesztői időszakában, 1974-ben, a harmadik már egy a lap számára is nehéz időben, az Ilia eltávolítása utáni politikai ellenszélben, 1978-ban. A szóban forgó írások közül minden bizonnyal a lap 1974/6-os, Fiatal történészek írásai című tematikus számában megjelent Út a Kárpátokig (Őstörténeti jegyzetek az újabb eredményekről) címmel ellátott darab a legfontosabb. Egyrészt azért, mert ez a cikk, számos más, a tanulmány első jegyzetében is felsorolt Fodor-dolgozat mellett fontos előtanulmánya volt a már említett Verecke híres útján…-nak, másrészt azért, mert az elemzés számos következtetése ma is helytálló eredmény, számos pontjáról pedig (a szállásterületek lokalizálásnak kérdése, a magyarság etnogenezise lezárulásának ideje és helye) elmondható, épp azok a kérdések, amelyekben azóta sem sikerült konszenzusra jutnia a kutatásnak. (Fodor István, Út a Kárpátokig (Őstörténeti jegyzetek az újabb eredményekről), Tiszatáj, 1974/6, 8–17.)

Az 1978/2-es Tiszatájban László Gyula Régészeti tanulmányok című 1977-es válogatását recenzálja Fodor. Az ismertető azért is tanulságos, mert a László Gyula egész munkásságát respektáló, ám annak hibáival és vakfoltjaival mindig kritikus Fodor az ekkor, a hetvenes években még nagyon is aktív vitát indukáló „kettős honfoglalás” elméletet más kutatókkal szemben mértéktartóan kommentálja. László Gyula legismertebb, leghevesebb indulatokat kiváltó, ám megalkotója által is többször átgondolt, revideált teóriája nem megkerült, de nem is az ismertetőt uraló elképzelés, amelynek tudományetikai viszonyulását, ma különösen, minden szakmai vita természetes hozzáállásnak kell tartsuk: „Ennek ellenére nem tudok egyezni Bartha Antal túlzó vélekedésével (Népszabadság, 1977. augusztus 13., 7. 1.), aki szerint László Gyula elgondolása eszmeileg egy tőről fakad a »dákoromán« és a »nagymorva« elmélettel, hiszen miféle nacionalista nézetnek adhat tápot annak feltevése, hogy egyes magyar népcsoportok mintegy kétszáz évvel Árpád honfoglalása előtt jelentek meg a Kárpát-medencében? A »kettős honfoglalás« elmélete – annak ellenére, hogy nézetem szerint nem állja ki a tárgyilagos tudományos kritika próbáját – igen súlyos, valós történeti-régészeti ellentmondásokat, megoldatlan kérdéseket is felvet. Jelenleg például régészetünk nem tud »elszámolni« a magyarság által itt talált avarok és szlávok tárgyi hagyatékával. Ha csupán ennek a kérdésnek szentelünk a jövőben nagyobb figyelmet, már akkor mérhetetlenül nagy tudományos haszna volt az elmélet felvetésének.” (Fodor István, László Gyula: Régészeti tanulmányok, Tiszatáj, 1978/2, 86–88.)

Ám a legszórakoztatóbb és kétségtelenül szerzője karakteréről legtöbbet eláruló Tiszatáj-közlés az ugyancsak még Ilia szerkesztésében megjelent 1974/3-as számból egy másik ismertető, címe: Néhány szó „sumér eleink”-ről. Fodor a Kanadában élő magyar „kutató”, Baráth Tibor Montrealban megjelent munkáját, a Tájékoztató az újabb magyar őstörténeti kutatásokról szólót elemzi fergeteges humorral. Az obligát sumer-magyar rokonság e könyvben is nagy ívűen felvázolt épületét Fodor a mindannyiunk által jól ismert lakonikus cinizmusával szőnyegbombázza úgy, hogy abban a személyeskedésnek vagy az explicit inkorrekt sértegetésnek nyoma sincs. Álljon itt ennek bizonyítására a stílusgyakorlatnak is beillő utolsó bekezdés: „A fentiekben nem volt szándékunkban pontról pontra cáfolni a Tájékoztató szerzőjének állításait, hiszen az a könyvvel legalább azonos terjedelmet igényelt volna. Arra akartuk csupán az őstörténet iránt érdeklődő olvasók figyelmét felhívni, hogy a sumér–magyar azonosságon alapuló származáselmélet nem csupán nyelvészeti szempontból minősíthető teljes mértékben tudománytalannak – amint arra már többen rámutattak –, hanem a többi szakterület köréből előhalászott »bizonyítékok« is. Ezért nem tértünk ki a könyv nyelvészettel kapcsolatos megállapításaira, sem pedig Baráth politikai jellegű eszmefuttatásaira. (Csak egy apróságot említünk meg azon káros következmények közül, melyeket a »finnugor elmélet«-nek tulajdonít: »Ebből a minden ízében hamis és káros történetszemléletből született meg a történelmi Magyarország szétdarabolásának igazoló irata.« 28.) Természetesen nem lehetett célunk a suméros »tudósgárda« meggyőzése, hiszen őket hitükben semmi sem ingathatja meg, eddigi » munkásságuk« legalábbis ezt sugallja. Baráth Tibor könyvének ismertetését minden bizonnyal saját szavaival zárhatjuk le méltóképp, azokkal, melyeket ő »tudóstársához«, Badiny Jós Ferenchez intézett: »Minden egyébtől eltekintve, ez a kutatás, legalábbis jelen formájában és hangnemében, inkább a teológia, vagy még inkább a hitvita és a publicisztika területére tartozik, semmint a hagyományos értelemben vett történettudomány területére.«” (Fodor István, Néhány szó „sumér eleink”-ről, Tiszatáj, 1974/3, 59–62.)

Ez a hang a legerősebben persze a tudományos és konferencia előadásain, az egyetemi óráin tudott érvényesülni. Az internet bugyrai is őriznek ezek közül néhány szép pillanatot. Ha valaki ráakad így a Videotoriumban arra a 2014. szeptember 26-i prezentációra, amely az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportjának ülésén hangzott el, ne hagyja ki az élményt! Amikor a Róna-Tas-féle lokalizációs elképzelést (41. percnél), – amely az Aral és a Kaszpi-tenger közti félsivatagos területre teszi a magyarság őshazáját – ismertetve Fodor a sivatagi ugróegerek őshazájaként, de emberi megtelepedésre alkalmatlan területként sommázza a szóban forgó térséget, így elmondva, visszaadhatatlan élmény. (Fodor István, Őstörténet-kutatásunk mai helyzetéről, Elhangzott: MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoport ülése, 2014. szeptember 26.)

Minden egyéb, szerteágazó elméleti és gyakorlati munkásságának megkerülhetetlen elemei mellett ez, a sziporkázóan szórakoztató, finom vagy olykor kevésbé finom iróniával értékelő, ám e témában a mértéket soha el nem vesztő előadó, a kiváló és inspiráló, szakmai kérdésekben mindig elkötelezetten segítőkész tudós képe fog majd mindannyiunkban, közelebbi és távolabbi tanítványaiban megmaradni.

Nyugodjon békében!

Kovács Krisztina