Bálint Sándor fiának lenni

DLUSZTUS IMRE BESZÉLGETÉSE BÁLINT PÉTERREL – 3. rész

Íme a beszélgetés vége, melynek Bálint Sándor és fia, Bálint Péter a központi alakja. Bálint Péter még sohasem nyilatkozott az apjához fűződő kapcsolatáról, s tulajdonképpen egy negyedszázados hallgatást tör meg. Apja az 1980-ban bekövetkezett halála előtt kérte meg arra, hogy őrizze meg és csak huszonöt évvel később adja ki naplóját. Ezt az ezer oldalra becsülhető szöveget jövőre kívánja kiadni az örökös. A kiadásig viszont tisztázni szeretne néhány dolgot. – A Szegedi Egyetemben 2004 őszén megjelent beszélgetés újraközlésének szomorú apropója, hogy nemrég elhunyt Bálint Péter.

– Hamvas István plébánosról, az egykori barátodról már beszéltünk. Azon kevesek egyike volt, aki barátságosan nyilatkozott rólad, amikor a szegedi közéletben te voltál az „ördög”.

– Valóban jó barátok voltunk. Máig így gondolok rá. Amikor megtudtam, hogy apámat elütötték és bent van a János Kórházban, rögtön bementem, még a műtőben volt. Aznap érkeztem meg Szegedről, ő a reggeli vonattal utazott Budapestre. Eredetileg együtt jöttünk volna autóval, de ő ragaszkodott a korai induláshoz. Én viszont csak este tudtam indulni. Volt feleségemhez és Orsi lányomhoz igyekezett. Nem figyelt és valójában ő ütötte el az autót. A visszapillantó tükör kabátjába akadt, a földre rántotta: súlyos koponyaalapi törést szenvedett. Eszméletét rögtön elveszítette és már soha nem nyerte vissza. A baleset az I. kerületben, a Hattyú és a Fiáth János utca kereszteződésénél történt. A kocsi vezetője húszéves fiatalember volt, akiről később mint tanítványáról beszéltek Szegeden. Fontos tudni, hogy a balesetben vétlen volt!

A történetről Kulka Frigyeséktől értesültem, így hát hozzájuk mentem a kórházból. Reménykedtem apám felépülésében, de Kulka professzor keményen, egyenesen megmondta, hogy hiába. Mégis reménykedtem, egészen haláláig. Náluk aludtam és másnap jöttem vissza Szegedre Hamvas Pistához. Azt szerettem volna, hogy ő adja föl az utolsó kenetet. Elkéstünk, mert mire visszaértünk, valaki már feladta. Kértem Pistát, hogy azért ő is tegye meg: bolond kérés volt, de feladta a szentséget.

Azért ragaszkodtam hozzá, mert anyám, amikor velem terhes volt és hashártya gyulladása miatt élet és halál között lebegett, megkapta az utolsó kenetet. Életben maradt ő is, és én is megszülettem.

Fenn maradtam Pesten apám mellett. Nem hiszem, hogy imádkoztam, de elképzelhető. Azt pontosan tudom, hogy nagyon akartam életben tartani. Arca nyugodt volt, az ütéstől és a műtéttől felpüffedt, lélegzete hangos, de egyenletes, bőre enyhén sárgás, viaszos tapintású. Nem harcolt, akkor sem harcolt.

Közben Kulkáék értesítették a szegedi múzeumot és a Somogyi Könyvtárat. Akkor még egy helyen volt a két intézmény. Úgy hiszem, ők nem tudták, hogy mit indítanak el, semmi kétségem a jószándékukban. Apám még meg sem halt, de a hagyatékával kapcsolatos huzavona megkezdődött. Nagyon kiborultam ezen és mindenkit elzavartam. Bő két hónap alatt vesztettem el a szüleimet és senki sem mondta – persze a barátaimon kívül –, hogy együtt érez velem, hanem a hivatalos hagyatéki leltár készítését forszírozták, meglehetősen erőszakosan.

– Le is pecsételték a lakást.

– Az már csak apám halála után történt. Folyamatosan fenyegettek, zaklattak, hogy elveszik a lakást, ha nem egyezek bele mindenbe az ő elképzelésük szerint. Hogy mi volt ez, azt azóta sem tudom. De az nyilvánvaló volt, hogy féltik tőlem a hagyatékot, nem bíznak bennem, érdemtelennek tartanak kezelésére, felügyeletére.

– Mikor pecsételték le a lakást?

– Valamikor az apám halála utáni napokban. Éppen Pestről érkeztem haza, ahol egy jogász ismerősömmel fogalmaztunk levelet Kádár titkárságára, amiben feljelentettük a szegedi városi tanácsot, amiért jogtalanul és embertelenül jártak el velünk szemben. A titkárság leküldte a levelet a szegedi tanácsra, az továbbadta a rendőrségnek, amely végül okirat-hamisítással vádolt. Azt állították, hogy a bejelentőlapot mi írtuk alá apám helyett. Írásmintát vettek feleségemtől, tőlem és még néhány barátomtól is. Végül kiderült, hogy a vád nem igaz, de addig folyton jöttek a fenyegetések.

– Minden áron ki akartak rakni a lakásból?

– Inkább minden áron be akartak oda jutni. Egyszer Csejteiné szólta el magát, azt hitték, hogy az 1948-ban feloszlatott Ferences-rend vagyonát és értékeit apám rejtegeti. Hihetetlen volt, a leltározáskor képesek voltak még ásni is a pincében.

– Mikor leltároztak?

– Május végén, vagy június elején.

– Kik voltak jelen?

– A városi tanács részéről Csejtei Istvánné, a Múzeum részéről Juhász Antal és Zombori István, valamint a Somogyi Könyvtár öt-hat munkatársa, akik a kétkezi munkát végezték. A minisztérium megbízásából Csapody Miklós volt ott. Én megkértem néhány barátomat, Hamvas Istvánt, Simon Attilát, Weinträger Adolfot, hogy ők is legyenek jelen a leltározásnál. Valamint magnón vettem minden szót, ami a procedúra lezajlása alatt elhangzott. Úgy látom most is, hogy ez a lépés jó és hasznos kontrollnak bizonyult. Fékezte a fölösleges indulatokat és arra nagy szükség volt. Bennem is és a hivatalban is magasra csaptak az indulatok.

– Csapody Miklóssal azóta sem jó a kapcsolatod.

– Se jó, se rossz. Távol tartom magam tőle.

– Vaskos könyvet írt apádról Bálint Sándor élete és politikai működése címmel.

– Nincs kifogásom ellene, de ha megkeres, talán elkerülhető lett volna meglehetősen sok pontatlanság. De így van ez szinte az összes többi könyvvel. Ugyanakkor tudjuk, a mítoszteremtéshez gyakran görbe utak vezetnek. Csapody leírta, hogy elloptam sok mindent. Eszébe sem jutott, hogy ez a lakás közös lakás volt, ugyanúgy, ahogyan az itt lévő tárgyak is. Mondok néhány példát: a Konyovics-képet anyám kapta ajándékba. Említhetném Borsos Miklós rajzait, amiket szintén anyám kapott. De az aranyozott madonna szobor is ilyen. Keresztapámtól örököltem még a hatvanas években. Sokan hajlamosak elfelejteni azt, hogy apám mellett egy másik ember is élt itt.

– Térjünk rá a temetésre.

– Pillanat! Fontos még megemlítenem néhány apróságot az előbbiekkel kapcsolatban. Megkértem a leltározás kétkezi részét végző könyvtárosokat, ha olyasmi akad a kezükbe, ami személyesen érinti a családot, vagy köze lehet apám naplójához, akkor azt adják át nekem. És ők meg is tették. Mai napig hálás vagyok nekik. Különben egytől egyig nők voltak, hát ilyenek a nők. Csapody elfelejtette, hogy hivatalnokként van jelen és valahol elhagyta az embert. Attól tartok, azóta is így van.

– Azt mondják, azóta sem volt Szegeden akkora temetés, mint Bálint Sándoré.

– Május 20. volt, tíz nappal apám halála után. Valóban sok ember volt ott, és én nagyon elveszettnek éreztem magam. Szinte nem is voltam magamnál. Az előző tíz napban Hamvas Pista mindenben a segítségemre volt. Belon Gellért szintén. Mai napig a fülemben csengenek a szavai. A templomi szertartás után kitört belőlem a zokogás, Belon átölelt és azt mondta, hogy ő egészen biztos abban, hogy apám nem hagyott terhet maga után. Fogadjam el a halálát és egész életemben el fog kísérni a szeretete. Sok mindenre nem emlékszem, hogy kondoleáltak egyáltalán, vagy kik tették meg és kik nem.

– A temetés kapcsán többen diszponálták magukat. Szóba került, hogy a Közművelődési Palotában, vagy esetleg az alsóvárosi templomban legyen-e felravatalozva Bálint Sándor.

– A Somogyi Könyvtárban esett szó erről először. Tóth Béla szobájában ültem Trogmayer Ottóval és Péter Lászlóval. Igyekeztek meggyőzni arról, ha már a város nagylelkűen állja a temetés költségeit, akkor egyezzek bele abba, hogy ne legyen egyházi szertartás. Pontosabban, amennyiben a közművelődési palotában lesz a ravatal, akkor a templomi szertartásról le kell mondani. Szerettem volna tudni, hogy miért forszírozzák ezt a változatot. Tóth Béla válasza így hangzott: „Tudod, Pétör, mi szekértolók vagyunk.” Most is nagyon emberinek tartom az indoklást. Természetesen ebbe nem tudtam beleegyezni, hisz apámnak más volt az akarata. Készült a halálra, anyám halála után már nem találta a helyét a világban. Hamvas a temetés kérdésében is kiállt mellettem. Vállalta, hogy megszervezi a temetést, sőt a felmerülő költségeket is állja.

– A város így is saját halottjának tekintette apádat?

– Lehet, hogy tekintette, de nem tette meg. A város vezetése nem vett részt a temetésen. Helyettük a Hazafias Népfront képviseltette magát, ha jól emlékszem, három tagú küldöttséggel. A forgatókönyv valahogy így nézett ki: a templomi ravatalnál Udvardy József püspök úr celebrálja a gyászmisét, Hamvas István gyászbeszédet mond, majd a temető kápolnája előtt egy újabb ravatalnál következik a „civil szféra”, aztán a sírnál megint az egyház. Így is történt.

Sőt, feleségem szüleitől tudom, anyósom akkoriban a városi pártbizottság tagja volt, hogy nem javasolták, talán meg is tiltották a temetésen való részvételt. A város részéről semmiféle gesztust sem gyakoroltak. A temetéssel járó költségeket, teendőket mind-mind Hamvas István és én álltuk. Ennek így kellett lennie.

– Akkor már megfigyelés alatt álltál?

– Nem tudom, valószínű.

– A saját anyagodat nem kérted ki?

– Nagyon nagy az anyag, sok időbe telik azt töviről-hegyire átnézni. Apám anyagát is két hónapba telt átnéznem. Ráadásul még anyámról is biztosan van akta, szóval van még egy-két utam a hivatalba.

– Hogyan keveredtél bele a demokratikus ellenzékbe?

– Magától jött. Nem tudatos ellenzékiségről volt szó, hanem egyszerűen úgy gondolkoztunk, ahogy.

– Atyád féltett?

– Igen. Figyelmeztetett, hogy miféle bajom lehet nekem ebből az egészből. Sokszor mondta, hogy túl éles, túl direkt vagyok, nem fogom be a számat. Említettem, hogy volt némi lelkiismeret furdalása azért, hogy az ő sorsa a mi sorsunkat is beárnyékolta. De visszatérve kérdésedre. Az eddig elmondottakból is kiderül: mondhatni – bár ez kissé mulatságos –, én eleve marginális létbe születtem. Sőt, talán még meg sem születtem, már ott voltam. Hatvan éves vagyok és születésem óta ebben a ritka levegőjű világban élek. Apám, anyám, barátaim, szeretteim segítettek olyan tüdőhöz, amely megelégszik ennyi oxigénnel is.

– A te életed történetét ott hagytuk el, hogy tízévesen albérlő voltál.

– Azután egyszer csak kiszabadultunk Klotildligetről és anyám munkát kapott a fővárosban. Nyugodtabb évek következtek, így elvégeztem a középiskolát.

– Ahogy én képzelem, nem vettek fel sehova.

– Természetesen nem vettek fel. A hatvanas évek elején járunk, nem volt egy könnyű időszak, a szülők pedig azt szerették volna, hogy valahogy jussak ki Nyugatra, konkrétan Németországba. Éltek ott ismerőseink, akik vállalták volna, hogy segítsenek nekem, az életem elkezdésében. Számomra ez nem tűnt jó megoldásnak, nem mentem bele. Komoly esélyem lett volna kijutni, de akkoriban Magyarországon jött valamiféle enyhülés, az úgynevezett „emberarcú szocializmus”. Még a megkülönböztetett családok iránt is érződött némi szánalom. Ebbe az enyhülésbe tenyerelt bele apám pere, majd az 1968-as csehszlovák események. Ráadásul akkoriban indult anyám parkinson kórja.

– Ahogy a történetedet hallgatom, sosem kereshettél túl sokat.

– Nem kerestem sokat. Volt, amikor abból éltem, hogy a Móra Ferenc Könyvkiadónak dolgoztam át ifjúsági ismeretterjesztő könyveket. Valamilyen tudományos ember elkészítette a munkát, én pedig átstilizáltam. Négermunka volt, a nevem nem szerepelt az impresszumban. Magam is írtam verseket, regényt, novellákat, szó volt a megjelenésről is, de nem ment át a „nyilvánosság falán”. 68 után úgy döntöttem, hogy nem is erőltetem tovább a megjelenést. Akkoriban itt-ott dolgoztam néhány hónapot, de többnyire alkalmi munkákból éltem, míg a hetvenes évek elején a kórház induló ideg-elme osztályán befogadtak. Barátaim nagyjából hasonló cipőben jártak, vagy tanultak még.

– Mit jelentett, közvetített nektek 1968? Párizs vagy Prága volt a centrum?

– Egyértelműen Prága. Társaságommal úgy gondoltuk, hogy a cseh eseményeket egyszerűen nem lehet szó nélkül hagyni. Lezárták a határokat, és rengeteg cseh és szlovák ember ragadt Budapesten. Itt tébláboltak szerencsétlenek, a magyarok pedig nem voltak éppen kedvesek velük. „Szalámizabálóknak” titulálták őket amiatt, hogy egy kicsit jobb körülmények között éltek, mint mi. Mi orkánkabátot hoztunk tőlük, ők pedig szalámit vittek. Barátaimmal felkaroltunk néhány itt ragadt családot, és elszállásoltuk őket. 1968-ig úgy gondoltam, hogy a rendszert át lehet alakítani. Az események számomra azt jelentették, hogy nincs szolidaritás, nincs megértés, nincs együttműködés, tehát radikalizálódni kell. Csakhogy én nem így nőttem fel, nálunk a szeretet volt a kovász. Sokan kiröhögtek ezért és kispolgárnak tartottak.

Megszületett a kommuna gondolata, a teljes kivonulás, az autonómia ideája.

– Társadalmon kívüli emberként ismerted meg a világot, és azután egész életedben társadalmon kívüli emberekkel foglalkoztál. Milyen társadalomképed van?

– Nincs társadalomképem, világképem van.

– Mit gondolsz, apád mit mondana az eddigi életedről?

– Még ’68 előtt, egyszer be akartam lépni a kommunista pártba. Apám fogta a fejét és jajgatott. Akkor úgy gondoltam, hogy belülről kell formálni a dolgokat, persze ’68 felnyitotta a szemem. De ezzel az ötlettel kapcsolatban is csak annyi kikötése volt, ha rádöbbenek, hogy nem ez az én utam, akkor legyen erőm kilépni. Igaza volt, az ember életében számos olyan dolog van, amit gondolkodás nélkül ott kell hagynia. Nagy probléma volt az életemben az is, amikor volt pénzem. Éreztem, hogy a pénz tönkre fog tenni, mert nem vagyok elég erős.

– Mit csináltál a pénzzel?

– Hál’ Isten, gyorsan elszórtam.

– Érdekelnek a részletek, s most mégis csak a naplóról beszélgetünk: Hogyan bízta rád apád?

– A huszonöt év volt köztünk az egyezség. Anyám halála után apám nagyon rossz állapotba került. Elkezdett készülni a halálra. Rendezgette a dolgait, nagyon sokat foglalkozott a naplóval is. Két hónapja maradt, és ez alatt állandó témája volt, hogy mivel mi legyen. Így egyeztünk meg a napló kérdésében is. Figyelmeztetett, hogy nagyon alaposan rejtsem el. Egy csúnya kis bőröndbe tettem az egészet, és távolabbi ismerősöknél helyeztem el időről-időre. Ha bárki érdeklődött felőle, azt mondtam, hogy kimentettem külföldre.

– Egy példányban, egy helyen rejtegetted a naplót?

– Együtt volt a kézirat és a már elkészült gépelt változat is.

– Nem volt ez kockázatos?

– Minden kockázatos lett volna. Időről-időre hurcolásztam különböző ismerősökhöz, egészen addig, amíg meg nem mutatta a rendszer a saját összeomlását.

– Szörnyű érzés lehetett ezt a kincset rejtegetni.

– Teljesen természetesnek éreztem ezt akkoriban. Betartottam egy régi, francia konspirációs szabályt, mozgásban tartottam az anyagot. Mire kiderült volna, hogy hol van, már régen tovább vittem.

– Bálint Sándor befogadó közege a szakrális néprajz, és nem az irodalomtörténet. A saját maga által fő műnek tartott napló viszont az irodalomtörténet ítéletére vár.

– Nem féltem. Jelenits Istvánnak például nagyon jó véleménye volt róla. Azt mondta, úgy olvassa, mint a Bibliát, és tudok még jó néhány mérvadó embert, aki hasonlóan vélekedik.

– Jelenits szedte össze a Pilinszky összest is. Ha jól tudom, ő lelki támasza is volt a mesternek, talán a gyóntatója is.

– Feltétlenül a lelki támasza volt. Hogy gyónt-e, vagy volt-e egyáltalán gyónni valója Pilinszkynek, azt nem tudom. Gyerekként sokat találkoztam vele anyám társasága révén. Sokat figyeltem, mit mond, mit olvas, hogyan beszél.

– Milyen műfajba sorolnád a naplót?

– Szépirodalom, vagy még inkább vallomásos irodalom. Azt kívánom az embereknek, hogy úgy lássák a világot, ahogy apám látta. Hogy ezt a látásmódot ki, és miképpen tudja megvalósítani a saját életében, az már az ő dolga. Nem lehet tudni, hogy ki veszi majd le a polcról, de legyen ott. Szemnyitogató írás. Ezért tartom fontosnak kiadni a naplót – azon túl, hogy letelik az ígért huszonöt év –, mert apám világszemlélete nagyon ritka, úgy tűnhet, idejét múlt, túlhaladott, már eliminálódottnak hitt rétegeit tárja fel lelkünknek. Olyan valóságokat, amelyeket vastagon befedett a fogyasztói társadalom pora. Van hasonló, például a román Cioran. Príma ember, pedig nem szerette a magyarokat, csak a zenénket.

– Sőt volt kapcsolata a fasisztákkal is.

– Volt. Csak annak nincs folt a múltján, akinek nincs múltja.

– Többször előjön a szövegben, már amit láthattam, hogy a létezés szinte megfojtja apádat, mellére feszül a sötétség.

– Így éltünk, állandó teher alatt. Az élet nyomasztó oldala pici gyerekkorom óta velünk volt. Sokáig rettenetes rémálmaim voltak, ebből kifolyólag. De ez hozzátartozik az élethez, látni kell a sötétséget is, és meg kell tanulni látni benne. Nem egy vidám játszma ez, hanem egy felelősségélmény. Az teszi felelőssé az embert, ha látja a sötétet. Apámtól tanultam, hogy az embernek folyton lelki gyakorlatokat kell végeznie, mert nagyon könnyű eltévedni.

– Vannak felszabadult pillanatok is, amikor jön a fény.

– Ez sem beszélgetések során jött fel, hanem egyszerűen megéltük. Persze nem a nagy dolgokról van szó, hanem egy ízről, egy illatról, egy mozdulatról, egy szóról.

– Mi a terved a naplóval?

– Meg akarom jelentetni apám halálának huszonötödik évfordulójára, tehát jövő május 10-e környékére. Szeretném lezárni ezzel az elmúlt száz évet.

– Van már kiadó?

– Nincs. Ha össze tudok annyi pénzt szedni, akkor magam akarom megjelentetni.

– Valamit nem értek. Azt mondod, hogy te gépelted le apád naplóját, aminek írásával ő 1965-ben felhagyott.

– Kézzel írt naplóról van szó. A mai napig is vannak még kézzel írt részek, amelyek legépelésére még nem jutott idő. Magyarán utólagos gépelésről és nem folyamatosról van szó. Amíg anyám tudott gépelni, addig ő végezte ezt a munkát, utána pedig én vettem át. Gyakorlatilag így ment a napló rendezése az utolsó napokig.

– Említetted, hogy apád a naplót tartotta élete főművének. Meg is beszéltétek az ebben szereplő gondolatait?

– Konkrétan nem. Az együttlétben zajló beszélgetésekben nincsenek témák, programok. Ott csak úgy felmerülnek, majd eltűnnek a gondolatok. Egyszóval jelen vannak.

– Hatással volt rád a napló?

– Nem a napló volt rám hatással, hanem az apám.

– Tehát apád nem a naplón keresztül nyílt meg számodra?

– Nem. Sőt, számomra a napló nehezen olvasható, mert ott szabadjára engedte a vallásos intimitását, ami tőlem mindig is távol állt, hisz sokkal racionálisabban állok a világhoz, mint ő. Ugyanakkor nagyon személyesen érint és feldúl.

– Erről beszéltetek?

– Inkább vitatkoztunk. Már mondtam neked, hogy nem vagyok vallásos ember. Ugyanakkor határozottan érzem – nem tudom másként kifejezni –, kellő távolságban-közelségben vagyok Istenhez. A helyemen vagyok, ebben biztosnak érzem magam.

Gyerekkoromban azon morfondíroztam, hogy van, vagy nincs Isten és ez akkor rendben volt. Már jó ideje azon morfondírozok, hogy vajon mi táplálja az emberben a transzcendencia igényét, vágyát. Tudom, hogy ez a vágy realitás, tudom, mert engem is, másokat is éget!

– Foglalkoztál teológiával?

– Az túlzás, de számos teológiai és filozófiai könyvet olvastam és olvasok ma is. Úgy vélem, az Istenhez bármilyen formában kötődő ember kevésbé bántja a világot. A lényeg, hogy ezt a kérdést nem lehet megkerülni, mindenkinek találkoznia kell vele, olyan probléma ez, mint a szobatisztaság.

– Bálint Sándor nagyon sokat elmélkedik Istenről mint fényről, valamint a misztikus éjszakáról. Beszélgettetek erről?

– Igen, egy alkalommal mesélt erről. Beszélt arról is, hogy fiatalon miként küzdött meg a hit és a hitetlenség dolgával. Elmesélte, hogy egyszer volt egy jelenése a Szentháromság utcában. Egy különleges fényélményt élt át, amit Szűz Máriaként aposztrofált. Volt még Szűz Márián kívül egy számára különösen kedves szent, Márta, a dolgosság képviselője. Úgy vélem, apám vallásosságában a 40-es években nagy fordulópont következett be. Addig tele volt halálvággyal, hisz a halál lehetőség Isten közelébe kerülni. Akkoriban talált rá Mártára, és találta meg magát a tudományban, a munkában.

– Megfogható a fordulat?

– Nehéz eldönteni ezt a kérdést, de talán összefüggésben lehet mindez azzal, hogy politizálni kezdett.

– Miért kezdett politizálni? Valahogy nem illik bele a képbe.

– A második világháborút apokalipszisként élte meg, ami hihetetlen mélységbe taszította az emberiséget. Azt gondolta, innen már csak felfelé vihet az út és ebben segíteni akart. Apám egy katolikus értékrend alapján működő polgári demokráciában gondolkodott.

– Idő közben azonban rá kellett jönnie, hogy a klérus maga akarja irányítani a politikát. Meg is szakadt a kapcsolat?

– Ha nem is szakadt meg teljesen, de átalakult. Ettől a felismeréstől kezdve sokkal engedékenyebb lett a világi élettel szemben.

– Az ember gyanítja, hogy Kempis Tamást mindenképpen olvasta. Amit mondtál, az rímel, arra, hogy a misztikus itt a Földön nem tehet mást, mint hogy vágyakozik a halálra, az egyesülésre Istennel, vagy rádöbben arra, hogy ha már itt van, akkor cselekvőnek kell lennie. Ez a választás apád generációjának legsúlyosabb kérdése.

– Így van. Másrészt ekkor született meg benne a megbocsátás, nem személyek, hanem a világ dolgai felé. Azt hiszem, ekkor tűnt el belőle az ördög.

– Milyen volt az ördög-képe?

– Nem volt ördög-képe. Hogy eltűnt belőle, azt csak én gondolom. A legerősebb szava emberre az volt, „szöröncsétlen”. El tudott szörnyülködni a világ dolgain, de utána nyugodtan tudott enni.

– Ebből számomra az derül ki, hogy nem is annyira Istennel, hanem Jézussal volt kapcsolata. A fordulatig a misztikus csak Istennel van kapcsolatban, pontosabban a vele való egyesülésre törekszik. Az Istennel való párbeszéd megszakadása után pedig Krisztust kezdi el követni a földön. Általában ez a képlet a misztikus-katolikus viszonyrendszerben.

– Rendben van!

– Mit gondolsz a boldoggá avatásáról?

– Nincs kétségem afelől, hogy apám kiérdemelte a boldoggá avatás procedúráját. Kétségeim a boldogság szemantikai tisztázatlanságaival kapcsolatosak. Ugyanis én élek, mint minden olvasó. Más oldalról közelítve meg kérdésedet, nagyon szeretem a jelenlegi pápát, mert számos civilt avatott boldoggá és szentté. Ha igazak a pletykák, ennek a klérus nem is örül annyira, de én igen, mert szerintem a szentség egy teljesen hétköznapi állapot. Viszony, amelyből hiányzik a gyűlölet és még sok minden más, ami gyötri az emberiséget. Az, hogy egy szent, vagy szentnek tartott ember hogyan fogalmazza meg az intimitást Istenhez való viszonyában, az mindenkinél más. Keresztes Szent János különösen kedves nekem, mert ő olyan erotikusan tud szent lenni, állandóan szerelmeskedik az Úrral.

– A jelen állás szerint egy szent fia vagy.

– A boldoggá avatás nagyon bonyolult dolog. Abszurd ügy egy boldog vagy egy szent fiának lenni. Nincs kifogásom ellene, de én nem akarok ebben részt venni, túl közel vagyok. Apám számomra nem szent, hanem egy hús-vér ember. Ha a világ azt kívánja, hogy boldog legyen, hát legyen az, de ettől az én Bálint Sándor képem nem fog változni. Huszonöt év elteltével is jó a kapcsolatom apámmal, nem misztikus távolságból tekint rám az égből, csak sokat gondolok rá, velem van, és jól megvagyunk.

– A napló „bevallásán” túl volt még célod azzal, hogy leültünk beszélgetni?

– Hogyne. Bármennyire is azt érzékelte a környezetem, hogy én nem törődök a rólam, rólunk szóló pletykákkal, mindig zavart az a kép, amit kialakítottak rólunk. Szerettem volna tisztázni, hogy apám nem volt teszetosza Sanyika, hanem a világért már nagyon korán felelősséget vállaló európai gondolkodó, hogy anyám nem volt testét áruló kurva, hanem egy gyerekét vállaló édesanya, aki mindig tisztelte és szerette apámat, s hogy én nem zabigyerek vagyok, hanem ennek a két embernek a fia.

Dlusztus Imre

Utóirat: (Nem tudom, ki küldte. Nem hiszem, hogy az apám.) A Via Dolorosa nem bevásárló központ, ahová taxival érkezünk és azzal is távozunk. Nem vásárolunk, hanem cselekszünk!

B. P.

A beszélgetés 1. része 

A beszélgetés 2. része