Bálint Sándor fiának lenni

DLUSZTUS IMRE BESZÉLGETÉSE BÁLINT PÉTERREL  – 2. rész

Elkezdtük közölni a három részes beszélgetést, aminek Bálint Sándor és fia, Bálint Péter a központi alakja. Bálint Péter még sohasem nyilatkozott az apjához fűződő kapcsolatáról, s tulajdonképpen egy negyedszázados hallgatást tör meg. Apja az 1980-ban bekövetkezett halála előtt kérte meg arra, hogy őrizze meg és csak huszonöt évvel később adja ki naplóját. Ezt az ezer oldalra becsülhető szöveget jövőre kívánja kiadni az örökös. A kiadásig viszont tisztázni szeretne néhány dolgot. – A Szegedi Egyetemben 2004 őszén megjelent beszélgetés újraközlésének szomorú apropója, hogy nemrég elhunyt Bálint Péter.

– A Bálint Sándorról sorban megjelent könyvek sokat foglalkoznak az 1965-ös koncepciós perrel. Van, amelyiknek csak ez a témája. Te hol voltál ekkor?

– Barátaimmal együtt nyári munkán voltunk a Balatonon. Zöldséget, gyümölcsöt árultunk. Ott ért a hír, mikor este visszatértünk a szálláshelyünkre. Rögtön vonatra ültem és felmentem Pestre anyámhoz. Ő sem tudott túlságosan sokat, csak annyit, amennyit a pesti lakásunkban házkutatást tartó államvédelmisektől megtudhatott. Úgy döntöttünk, hogy azonnal Szegedre utazom, mert apám nem maradhat egyedül. Apám nem örült, hogy lejöttem. Rendkívül ideges volt és félt. Mielőtt beléptem volna a lakásba, egy papírra ráírtam: „Ne beszélj!” Lementünk a Tisza-partra, hogy mindent megbeszélhessünk.

– Honnan volt érzéked ezekhez a módszerekhez?

– Így nőttem fel. Körülöttem a felnőttek mindig féltek a lehallgatástól. Rádiót, lemezjátszót kapcsoltak be, mert úgy vélték, ez megzavarja a technikát.

– Amikor a parton sétáltatok, apád mit mondott, hol hibázott, miért került ebbe a helyzetbe?

– Nem hibázott! A házkutatás sem Szegeden, sem Pesten nem a klasszikus módon zajlott. Nem törtek, zúztak, hanem megmondták, hogy mit keresnek. Könyveket és a naplót. Apám ezeket előadta és ők elvitték. Kaptak hozzá kávét és kekszet. Pestről is vihettek volna hasonló kaliberű nyomdatermékeket, de azokról nem volt tudomásuk. Így aztán egyértelműnek tűnt, hogy a feljelentő azok közül kerülhetett ki, akiknek apám kölcsönadta az inkriminált műveket. Rendkívül szűk volt ez a kör, de alkalmas a találgatásra. Apám erre nem volt hajlandó. Magát tartotta felelősnek. Kért, hogy azonnal menjek vissza Pestre. Ne ártsam bele magam az ügybe, így is elég bajt okozott már nekünk. Ha jól emlékszem, itthon aludtam, de másnap már mentem is. Azokban az első napokban rajtam, Mici nénin és szomszédunk, Krámli András feleségén kívül senki nem látogatta meg. Mici néni, Gál Sándorné választott nagymamám volt. Akkoriban ő látta el apámat és tartott rendet a lakásban.

– Választott?

– Nem volt rokon. 1949-től tartoztunk össze. Ő szeretett minket, mi szerettük őt. Még a kitelepítés éveit is megosztotta velünk.

– Ott, a Tisza-partján megbeszéltetek valamilyen stratégiát?

– Nem. A stratégia konspirációt tételez fel. Semmi sem állt apámtól ennél távolabb. Igyekeztem megnyugtatni a lelkiismeretét. Arról beszélgettünk egészen elalvásig, hogy életünkben minden a helyén van, egyikünk sem vethet a másik szemére semmit. Ami történt és történni fog, vállalható. Felszabadító beszélgetés volt, legalább annyira felszabadító, mint tizenhat éves koromban, amikor tisztáztuk apa-gyermek viszonyunkat. Húszéves voltam. Ő hatvanegy.

– Felmerült az esetleges feljelentő neve?

– Nem. Akinek a neve szerepelt a perben, apám szemében feddhetetlen ember volt. Ugyanakkor az izgatás vádja, a könyv kölcsönzése csak velük kapcsolatban állt meg a lábán. Jó csapda! De ez csak később, a Történeti Hivatalban vált világossá. Sajnos, csak előttem. Szüleim akkor már nem éltek.

– Mit értesz csapda alatt?

– Az első kihallgatások lezajlásáig apám nem hagyhatta el a várost. Azután igen. Fel is utazott Pestre és magával hozta Kormányos Istvánt, aki régi ismerőse volt, ügyvéd. Ő vállalta képviseletét a perben. Nagyon furcsa ember volt. Kopaszodó, piknikus alkat. Ritkás haját minduntalan egy apró fésűvel igazgatta. Nagyjából ötven évvel élte túl megjelenése sugallta korát. Anakronisztikus jelenség volt. Anyámmal rögtön láttuk, hogy alkalmatlan apám védelmére. Különben a Történeti Hivatal feljegyzései szerint ő volt a legnagyobb kaliberű „taposó akna”. De visszatérve a csapdára. A vád gerincét néhány könyv kölcsönzése adta. A kör szűk volt, mindössze öt-hat ember, apám bizalmasai, barátai. Józan paraszti ész szerint közülük kellett kikerülni a feljelentőnek. A közgondolkodás Ferenczi Imrében találta meg a bűnbakot. Ferenczi apám munkatársa volt, Debrecenből érkezett Gunda Béla professzor ajánlásával és apám legteljesebb egyetértésével. Sajnos ezzel a teherrel kellett leélnie hátralévő éveit, bár legjobb tudomásom szerint apám és Ferenczi tisztázták egymás közt az ügyet. A másik jelölt Börcsök Vince, apám tanítványa és famulusa volt. Azt hiszem, nem túlzok, fiaként szerette. Tanítóképzőbeli tanárkodása alatt ismerte meg és egészen a perig mellette állt. Ő volt esküvői tanúja, tanyai lakodalmán én is ott voltam gyerekként. Apám elképzelése az volt, hogy beviszi a tanszékre. Sajnos, mégis megbukott. Tanúként vett részt a perben és ki tudja, miért, azt vallotta, hogy az inkriminált könyvekből egy sem volt a kezében. Mondhatjuk, félt, de ki nem? Mondhatunk bármit, de meghazudtolta az apámat. Szemlesütve. Apám állította, hogy odaadta a könyvet, Börcsök pedig, hogy nem. Furcsa fintora a sorsnak, hogy jó néhány évvel később, mikor agyvérzés érte, és időlegesen lebénult, beszédkészségét elvesztette, a kettes kórház ideg-elme osztályán, ahol dolgoztam, én is próbálkoztam segíteni neki gyógyulásában. Ha jól tudom, élete végéig küszködött beszédzavarral. Hát ilyen a csapda.

– Említetted Kormányos István ügyvédet, aki Mauser fedőnéven írta ügynökjelentéseit apádról. Ő bízott benne, hisz felkérte tanúnak, majd védőnek is.

– Nem gondolom, hogy igazán bízott volna benne. Azokban az időkben senki sem élt a bizalom légkörében. Ő sem. Sokkal inkább a félreállítottság, megalázottság életérzése jellemezte az akkori világot. Persze volt néhány ember, akikkel szemben többet engedett meg magának, de ezek nagyon kevesen voltak. Ugyanakkor nyugodtan mondhatott volna bármit, soha egyetlen szavában sem lehetett felfedezni a destrukció árnyékát sem.

– Valóban félelmetes, hogy egyszerűen nem volt ügy.

– Amikor először voltam a Történeti Hivatalban és elkezdtem olvasni a kikért anyagot reggel kilenckor, délután négykor arra ocsúdtam, hogy zár a hivatal. Nem ettem, nem ittam, nem dohányoztam, még a wc-re se mentem ki. Egy másik világba léptem: kicsit ismerős, talán már egyszer látott, de végtelenül hideg és steril sivatagba. Érdekes lenne ezt úgy megjeleníteni, hogy dátum szerint egymás mellett az azonos események hogyan jelennek meg az aktákban és hogyan apám naplójában.

– Egy drámát megérne ez az ötlet.

– Nem is tudom, mit érdemelne az a világ. Tudod, abban a sivatagban nincsenek Kis hercegek, de még kaktuszok sem.

– Térjünk oda vissza, hogy alkalmatlannak láttátok az ügyvédet.

– Egyértelmű volt, hogy ez az ember egy magamutogató ripacs. Nem hogy a védelmet nem tudja ellátni, de képtelen bármit, a legegyszerűbb dolgot is képviselni. Különben az aktákból kiderül, hogy a „Gazda” arra utasította, beszélje rá apámat a kisebbik rosszra, mert ezen kívül csak nagyobb rossz létezik. Anyámmal még a budapesti főügyésznél, dr. Doroginál is jártunk, aki azt mondta, hogy semmibe sem kell belemenni. Már vagyunk olyan jogbiztonságban, hogy az oppozíciót is fel lehet vállalni.

– Húszévesen úgy érezted, hogy itt egy elvet kell képviselnie apádnak?

– Persze. Az izgatás, és ez volt a vád, a gyűlölet cifra ruhája. Olyan érzések, vágyak, indulatok bújnak meg mögötte, mint például a hatalom, birtoklás, hiúság, önzés stb. Azt akartam, szerettem volna, hogy bizonyosodjon be, Bálint Sándort nem lehet megbélyegezni ilyen váddal. Aki ismerte, az tudta vagy tudja meg, hogy apámmal kapcsolatban ez a szerep egyszerűen elképzelhetetlen. Úgy hiszem, apám mindezt tudta, vagy még többet is. Erre utal az a bíróságon elhangzott mondata, hogy arra kéri Istent, ne kelljen megismerni feljelentőjét.

– A tárgyalásokon ott voltál?

– Nem. Apám kívánsága volt, hogy ne menjek. Tudta, hogy én azt akartam, mondjon nemet a vádakra, ő pedig elismerte, hogy hibázott. A mai napig nem tudok ezzel azonosulni, mert nem hibázott. Normális emberi életet élt.

– Feljegyezted magadnak az ügynökök neveit?

– Igen.

– Látod magad előtt őket?

– Nem. Csak azokat, akiket ismertem. Az ügyvédet, Hamvas Istvánt, bár neki ebben az ügyben csak egy jelentőség nélküli jelentése volt. Azt is bevallom, hogy a mai napig él bennem egy szemernyi remény, hogy nem is ő volt egyáltalán. Pista mondta, hogy békepap, és amikor kint volt a II. vatikáni zsinaton, akkor voltak bizonyos kötelezettségei, jelentéseket kellett írnia például. Persze ez mindenkinek feladata volt akkor, aki ezt nem ismeri el, az agyalágyult.

– Menjünk végig a szereplőkön! Kerényi József. Ő a Körmendi fedőnevű ügynök.

– Tudom, a tanárember. Személyesen nem ismertem.

– A Szigeti fedőnevű Szentgyörgyi Károly.

– Nem ismerem.

– Kiugrott kispap volt.

– Igazság szerint nem tudom azonosítani ezeket az embereket, valahogy nem is érzem szükségét.

– Varga Vince, aki Ágoston fedőnéven jelentett apádról.

– Őt sem ismerem. Elárulom neked, hogy negyven-ötven nevet gyűjtöttem ki a Történeti Hivatalban. Valamilyen módon mind érintve voltak apám perével kapcsolatban.

– Már csak a pozitív hősök maradtak: Lehel István festőművész, Szabó Ferenc, Pálffy Budinszky Endre és Ferenczi Imre. Ferenczit, mint már említettük, Debrecenből ajánlották apádnak. Miért egy debrecenit választott Bálint Sándor?

– A két város rivalizálására gondolsz? Apám ebben nem vett részt, de az igaz, hogy nem lelkesedett a cívis városért. A mostani tanszékvezető, Barna Gábor is Debrecenből jött, és mégis milyen elhivatottan folytatja az apám által megkezdett munkát.

– Pálffyt ismerted?

– Persze, de nem járt hozzánk gyakran. Szegedi barátja Lehel István és Hamvas István volt. Sok emberrel volt jó viszonyban, de ebben a lakásban kevés ember fordult meg.

– Ilia tanár úr?

– Természetesen ismerem, de ő sem tartozott az úgynevezett baráti körhöz. Nagyon jó kapcsolat volt köztük. Sajnos, az egyetemi kapcsolatok is megszakadtak ’65 után, hisz apámat kényszernyugdíjazták. Ebben a lakásban inkább csak átutazóban fordultak meg az emberek. Nagy fájdalma volt apámnak, hogy kerülik. A per után még az is felmerült, hogy elköltözünk a városból. Szentendre került szóba, esetleg Esztergom. Minden születésnapján süttetett pogácsát, csöröge fánkot, vett bort, házipálinkát és várta a látogatókat. Nem volt jó látni az arcát a nap végén. Hamvas Pista, az alsóvárosi plébános volt az egyetlen vendég az ünnepi asztalnál, de ő kitartott a haláláig.

– Azt lehet mondani, hogy a szegedi értelmiséggel teljesen megszakadt a kapcsolata?

– Összejárogatásról, baráti eszmecseréről, intim időtöltésről szó sem volt, ez biztos. Kapcsolat volt, de finoman mondva, meglehetősen szikár. Ugyanakkor, ha Pesten járt, szívesen ment társaságba, vagy örömmel fogadta a vendégeket. Sok nagyszerű estét töltöttünk együtt Pesten a per előtt és a per után is. Nagyszerű emberek fordultak meg nálunk és nagyszerű emberekhez jártunk vendégségbe. Pilinszky János, Borsos Miklósék, Kondor Béla, Gorkáék, Kovács Margit, Rácz Aladárné, Benei Zsuzsa és Koffán Károly, Weöres Sándor és Károlyi Amy, Sárközi Márta, Szedő Dénes, Bellon Gellért és még sokan mások, talán kevésbé ismert, de kitűnő emberek. Kamaszkoromtól kezdve ott ülhettem a közelükben és hallgathattam beszélgetésüket. Jó iskola volt. Beszélgetés és sok-sok zene. Persze klasszikusok. Apám felszabadult volt és jókedvű. Anyám elbűvölő és nagyon okos. Hihetetlen érzéke és műveltsége volt hozzá, hogy megteremtse, életben tartsa és megőrizze az emberi kapcsolatokat.

Apám kevésbé volt ügyes ez ügyben, saját szavával „átabotának” nevezte magát, de érzékenysége cseppet sem volt kisebb anyáménál.

– 1964-ben Pilinszky Szegeden járt, ha jól tudom, itt is aludt.

– Nem aludt itt, de biztosan Szegeden járt. Verseit olvasta fel a teológián. Van erről egy magnófelvételem is. De a nagy szenzációt az jelentette, hogy hozott magával egy fantasztikus zenés misét. Ha jól emlékszem, Missa Luba volt a címe. Mi csak négermise címen emlegettük. Nem aludt itt, de itt hallgattuk meg azt a misét: és felragyogott a világ. Pilinszky még a lábaival is kalimpált. Ez nem volt ritka nála, ha valami magával ragadta. Nem csak a kezével, de a lábaival is gesztikulált.

– Bibó?

– Bibóval sokáig baráti viszonyban voltak, anélkül, hogy találkoztak volna. Amikor Bibó kijött a börtönből, véletlenül összetalálkoztak az Alkotmány és a Hegyalja út sarkán. Valahová mentünk apámmal. Jött velünk szemben egy ember, apám felkiáltott, hogy „Pistám!”, egymás felé szaladtak, átölelték egymást és csak álltak összekapaszkodva. Végül váltottak néhány szót, aztán tovább mentünk.

– Leveleztek?

– Nem tudok róla, de lehet, hogy a levelezésben van egy-két Bibó-levél.

– Rendszerezted már a leveleket?

– A hagyatékával együtt a levelek is a múzeumba kerültek. Nálam csak a családi levelezés maradt, és olyan levelek, amelyek intimitása esetleg bántó lehet írójára nézve. Mondok egy szélsőséges példát. Valamikori tanítványa azzal fordult apámhoz, aki akkor a tanára volt, hogy segítsen rajta, mert képtelen lemondani a maszturbációról és szégyenében az öngyilkosság határán áll. Remélem, tudott neki segíteni. Belátható, hogy egy ilyen levél nem kerülhet avatatlan kézbe. Különösen nem a mai világban, amikor a nagy leleplezések korát éljük.

– Atyád azt írta, hogy Magyarország egy szellemi vesztegzár. Beszéltetek erről itthon?

– Persze. Bár olyan sok mindent nem lehet beszélni róla. A karantén olyan zárt tér, amely ráadásul vélhetően fertőzött is. Még senki nem beteg, még senki nem fedezi föl magán a fertőzés tüneteit, ámde korlátozva van, se ki, se be. A patkányoktól tudjuk, hogy a szűk tér, az összezártság gyilkos indulatokat szül. Szokatlan, addig nem ismert viselkedésformák alakulnak ki, és a patkányközösség elkezdi pusztítani önmagát. Nos, ha így viselkedik a patkány, ez az aprócska, szőrös állat, akkor a bezárt ember, akinek még azzal is szembe kell néznie, hogy eldöntse, vajon a fertőzés tünetei vagy a klausztrofóbia jelei mutatkoznak rajta, mit is tehet… Vagy összeomlik, vagy nekilát mindenkit elpusztítani, mert az élet élni akar. És akkor meghal a morál, meghal a szeretet, de meghal az ész is. Meghal minden érték. Már csak Isten segíthet.

– Apád 1965-től egészen haláláig hordozta a sebet, amit a perben kapott?

– Nem a per volt a döntő, inkább az emberek viselkedése, hozzáállása. Sőt az egész város, az utcák és a terek. Az épületek, a fák, a levegő és a víz. Az ő városa, amivel mindig is azonosult. A hivatallal nem volt semmi baja. Tették a dolgukat, ő is tette a magáét. De a város elhagyta.

– Tóth Béla, az író és könyvtárigazgató se járt itt?

– Csak jóval később. Tóth Béla értett a kétkezi munkához, hiszen eredetileg asztalos volt. Ő alakította át a konyhabútorunkat. Más ügy kapcsán is megtapasztaltam emberségét. Apám igazán szerette.

– Milyen nyelveken olvasott apád?

– Latinul és németül, de nem beszélte igazán a németet.

– Hogyan tartotta a kapcsolatot a németekkel?

– Anyám segítségével, aki elég jól beszélte a nyelvet.

– Elterjedt, hogy ’65 után is továbbírta a naplót, és oldalanként rábízta Hamvasra.

– Valótlanság. Hamvas Pista felajánlott apámnak húsz vagy harminc ezer forintot még valamikor 1979 elején, azzal a céllal, hogy készítsen el egy nagyobb lélegzetű munkát az alsóvárosi templom-kolostorról. Ennek kéziratát adogatta részenként Hamvasnak. A kézirat 1984-ben meg is jelent: Szeged-Alsóváros címmel.

(Folytatjuk)

Dlusztus Imre

A beszélgetés 1. része 

A beszélgetés 3. része