A Szegedi Szabadtéri Já­tékok múltjából (1962)

MASCAGNI SZEGEDEN

„Minden évben meg kell rendezni a szabad­téri játékokat, és minden évben tökéletesebbet és nagyszerűbbet kell nyúj­tani.”
Mascagni

A Szegedi Szabadtéri Já­tékok évenkénti megrende­zése mindenkor indokolja a játékok kiemelkedő esemé­nyeinek felidézését. A visszaemlékezés számos tanul­sággal jár. Megörökíti a je­len emlékezetében azt, ami a múltban kiemelkedő, nemes érték volt. Ezt az értéket újabb vonásokkal – gazdagít­ja, megszépíti és a jelen nemzedékének átadja, hogy őrizze, használja fel és fej­lessze tovább. Annyi már a távolabbi és közelebbi múlt sikere, hogy csak a legiga­zabb értéket vehetjük elő. Ezek közé tartozik a szabad­téri játékok első periódusá­nak zenei és játékhagyomá­nya, amely olyan gazdag, hogy a felújítások tervezése­kor ebből is bőven meríthe­tünk. Nemzedékünk kutatói­nak kötelessége, hogy a még fellelhető tárgyi értékeket és szellemi hagyatékot össze­gyűjtse, feltárja és alkalom­adtán bemutassa. Dicsekvés nélkül mondhatjuk el: a mai játékvezetés elhatározott tö­rekvése, hogy mindazt újjá­teremtse és túl is szárnyalja, ami a múltban magas­rendűen művészi és haladó volt.

A játékok a misztériumok színrehozásából indultak ki. Ebben a katolikus egyház befolyásának tényét kell fel­ismernünk, amikor azt hir­dették, hogy a környezet ha­tározza meg a programot. A rendezők azonban rájöttek, hogy a tömegeket nem a misztériumok vonzzák. Az ember tragédiájának színre­hozása, akármilyen köntös­ben jelent is az meg, a tö­megek kulturális elmélyülé­sét szolgálta. Ezzel egyidő­ben műsorra tűzték a dal­játékot és az operát, meg­tartva a dráma és a zene he­lyes egyensúlyát. Ma is ezek a szempontok érvényesülnek. Kiegészült a műsor a balet­tel és a népi tánckultúra mű­vészi megjelenítésével. E já­tékprogram történeti folya­matában kiemelkedő helyet foglal el az első, mondhatjuk világsikert jelentő esemény, Pietro Mascagni Parasztbe­csületének a szerző vezény­lésével történt színrehozása – 1935-ben.

Amikor felidézzük az ese­ményt, Mascagni emlékének is hódolunk. A sikerben ugyanis személyes jelenlété­nek döntő része volt. Ezzel az előadással a Szegedi Sza­badtéri Játékok a világér­deklődés középpontjába ke­rült. Ezenkívül Mascagni ki­jelentései a Dóm térnek ope­rai előadások megtartására szolgáló kiváló alkalmassá­gáról – meggyőzték az or­szágos kultúrpolitika irányí­tóit és a városvezetést, hogy a játékok továbbfejlesztésé­hez most már teljes erővel fogjanak hozzá. Mascagni vendégfellépte megadta az első lendületet a felfelé íve­léshez.

Jövőre lesz 100 éve. hogy Pietro Mascagni született. A Parasztbecsület (Cavalle­ria rusticana) c. művét és őt magát is az egész világon is­merik. Szegednek és a játé­kok látogatóinak különösen kedves ez az opera és szer­zője. Méltatói megírták, hogy Mascagni hányatott élete so­rán pártfogók és támogatás híján még zenei tanulmá­nyait sem fejezhette be, mégis alaposan megismerte a színházak és az olasz éneke­sek stílusát, de ami minden­nél fontosabb, kapcsolatot talált és összeforrott a nép muzsikájával. A Parasztbe­csületben is egyszerű embe­rek tragédiája játszódik le, és a muzsika telítve van a népzene ritmusával és for­dulataival, az igaz és őszinte érzések hangján szólal meg. Az opera Magyarországon, és túlzás nélkül mondhatjuk, az egész világon legméltóbb előadásban Szegeden, a Dóm téren került színre, 1935. au­gusztus 10–12 és 15-én, Mascagni vezényletével és a Milánói Scala művészeinek közreműködésével.

Nem kétséges, hogy Mas­cagni szerepeltetésével az el­lenforradalmi kultúrpolitika is meg akarta sütni a maga pecsenyéjét. Az 1935-ös ta­vaszi képviselőválasztások alkalmával Szegeden járt Gömbös Gyula miniszterel­nök. Tartózkodása alatt fo­gadta a rendező bizottság egyik tagját, aki ismertette a játékok addigi eredményeit, és bejelentette, hogy az olasz–magyar kulturális együttműködés bizonyságára olasz vendégművészeket óhajt a bizottság szerepeltet­ni. Gömbös azonnal kapott a lehetőségen, és kijelentette, hogy nem zárkózik el az anyagi segítségtől. Ezután már a kormányzat illetéke­sei tárgyaltak a budapesti olasz követséggel. Így vették rá Mascagnit is az utazásra. A két fasiszta kormány, az olasz és a magyar, nem érte el politikai célját a mester szerepeltetésével. A közön­ség Mascagnit és művét, a címszereplőket, a statiszté­riát, a zenekart, a rendezést – és nem a politikusokat és politikájukat – ünnepelte Szegeden.

Mascagni és az olasz művészek szemében a szege­di előadás, megérkezésük előtt, a veronai szabadtéri előadás megismétlésének és utóképének tűnt. A szabad­téri próbákon való részt vé­telük után azonban bebizo­nyosodott előttük, hogy itt másról, többről van szó. Az árkádokkal körülzárt, mo­numentális tér, a mögötte jól tagolt falfelületekkel, a két toronnyal jobbat és többet ad a díszletekhez is, mint a kisebb veronai tér.

Mascagni 1935. augusztus 5-én érkezett Szegedre. A pályaudvaron nagyszámú közönség fogadta. Mascagni kijelentette: Szívesen vál­lalta a Parasztbecsület sza­badtéri előadásának vezény­lését. Voltak már kapcsola­tai Szegeddel, mert itt adták elő először Olaszországon kí­vül egyik régebbi operáját, a Kis Maratot. Úgy emléke­zett, hogy az igazgató meg is hívta az előadásra, de a meg­hívást későn kapta meg, és nem tudott ideutazni. Ké­sőbb kijelentette a színházi szakembereknek és az újság­íróknak, akik különben min­den vele kapcsolatos mozza­natot hírül adtak, hogy a Dóm teret alaposan megnéz­te, és arról csak a legna­gyobb elismerés hangján be­szélhet. Ma sem árt, ha idézzük: „Monumentális és csodálatosan szép ez a tér, kiválóan alkalmas szabad­téri előadások rendezésére”.

Széles körben terjesztette a sajtó a tiszteletére rende­zett fogadáson elhangzott nyilatkozatát: „Meggyőződé­sem, hogy semmivel sem ki­sebb a szegedi Dóm tér je­lentősége, mint a velencei Szent Márk téré. A Dóm tér akusztikája és helyzete olyan pompás, hogy Szeged egész jövőjét innen fogja nyerni. Minden évben meg kell ren­dezni a szabadtéri játékokat, és minden évben tökélete­sebbet és nagyszerűbbet kell nyújtani.”

Augusztus 10-én, szombat este volt a bemutató. A ven­dégművészek: Giuseppirua Cobelli, Santuzza alakítója, Nino Bertelli és Apollo Granforte, Alfió és Turiddu alakítói – Bársony Dóra és Falus Edit, a budapesti Operaház két kitűnő képes­ségű tagja egészítették ki az együttest.

A mester az előadás előtt mindent ellenőrzött, ötletei­vel és tanácsaival segítette a rendezés munkáját. A kísé­rőzenét a nagyszerű Buda­pesti Hangversenyzenekar szolgáltatta. Teljesítményük­ről Mascagni elismeréssel nyilatkozott.

Amint egykori híradás­ból olvassuk, a közönség szinte megbabonázva ült he­lyén az előadás végéig, az­után percekig zúgott a taps, mindenki felállt helyéről, ünnepelték a mestert és a szereplőket. A Parasztbecsü­let nem töltött be egy estét. Ezért a rendező bizottság Hubay Jenő Cremonai hege­dűsét tűzte ki utána. A két darab között nincsen kap­csolat. A Parasztbecsület si­kere el is nyomta ezt a ke­vésbé sikerült darabot.

A Parasztbecsület és Mas­cagni vezénylése meghozta a játékok további sikerét. A zenei program ezután még inkább felfelé ívelt: 1936-ban a János vitéz, 1938-ban a Háry János és a Turandot (Gina Cigna vendégfellép­tével), 1939-ben az Aida, tel­jes mértékben hazai művé­szekkel, és ismét a Turandot, közben hangverseny – jel­zik a páratlan siker egy-egy emlékezetes lépcsőjét, ame­lyet csak a háború szüntetett meg egy időre. A játékok nemzeti és nemzetközi rang­ja megteremtésének első alapját mégis a 27 évvel ez­előtt előadott Parasztbecsület és Mascagni vendégfellépése rakta le.

Oltvai Ferenc

(Megjelent a Tiszatáj 1962/8. számában)