Zalán Tibor: Papírváros-foszlányok

RÉSZLET EGY LASSÚDAD REGÉNYBŐL

nem gondoltál arra, hogy valamit kezdened kellene magaddal, kérdezi, és besamponozza a haját, az ember nem tenghet-lenghet csak úgy a világban, ahogy te eddig tetted, eddig, mert ennek vége, nincs kocsisbor hétszámra és sötét szoba, üvegszilánk és rongyos ruha, piszkos karom és elvadult szakáll, nem vagy te hajléktalan, hogy úgy fess, mint aki a híd alól kászálódott ki éppen, mostantól van otthonod, és van egy olyan hülye is, aki rendbe rakja az otthonodat, van mosott-vasalt ruhád, kipucolt cipőd, főtt ételed, neked semmi egyebet nem kell tenned, mint eltűrnöd ezt, hogy gondoskodnak rólad, ám ha időd éppen engedi, időd márpedig egyelőre annyi, mint a tenger, néha el is töprenghetnél azon, hogy mit kezdesz magaddal, és ő jámborul tűri, hogy a nő hegyes körmei, némi viszkető fájdalmat okozva, módszeresen lekapargassák a fejbőréről a korpát, el akartam veszni, morogja, de a nőt ez nem hatja meg, elveszni, na, az a legegyszerűbb, elveszni, elveszni azt minden hülye tud, elhagyni magát, halálba inni magát, nem olyan nagy feladvány az, barátocskám, mint élni, igen, mert élni sokkal nehezebb, mint meghalni, ha nem hallottad volna még ezt, akkor most tőlem hallod, és a habzó szivaccsal most már a meztelen férfitestet kezdi el csutakolni, dolgoznod kéne, barátocskám, ja, prüszköl a szájába került habtól, a munka nemesít, a munka tette emberré az embert, megmondta már Marx elvtárs is, gúnyolódik, és a nő keserűen elneveti magát, nem veszi a poént, mert érzi, hogy nincs annak szánva, Marx elvtárs, hol van már a te Marx elvtársad, és ő nem érti, mire céloz a másik, mert utolsó emlékei a társadalomról, na baszd meg, gondolja, ezek aztán a kifejezések, emlékek a társadalomról, hogy le ne szakadjon saját magamtól a pofám, de mindegy is, az utolsó emlékek között még ott magasodott a tervezőiroda falán a nagy triász, Marx, Engels és Lenin, utóbbi középen és magasabban, másik kettő, a sportolók dobogójának megfelelően, lentebb balról és jobbról, a második helyezett mindenképpen Marx volt, szegény Engelsnek meg kellett elégednie a szerényebb örökös harmadik hellyel, persze, ha belegondolunk, hogy hány jelentkező volt annak idején, az én időmben, javítja ki magát, a legszerényebb harmadik helyezésre is, akkor meg kell állapítani, hogy nem is olyan rossz helyre került ez az Engels, hol vannak, kérdezi, és megérzi, mennyire komikus és helyi értékét veszített az előző kijelentés kérdés formában való megismétlése, csak nem, hagyja abba egy pillanatra a csutakolást a nő, csak nem azt akarod mondani, hogy te semmiről sem tudsz, mégis, miről kellene tudnom, baszd meg, mondja a nő, te átaludtad és átpiáltad és átpisáltad a rendszerváltozást, ilyet még nem basztam, és ő értetlenül mered a nőre, miféle rendszerváltozásról beszélsz, kérdezi, mondd, mikor olvastál te utoljára újságot, nem emlékszem, feleli, mikor néztél utoljára tévét, arra még kevésbé emlékszem, nem nézted a plakátokat sem az utcákon, próbálkozik másfelől a nő, nem, a plakátokat sem néztem, mi közöm nekem a plakátokhoz, ráadásul a plakátokról szinte ruhátlanul henteregő nők szoknak lebámulni rám, és én nem szeretem, ha fölöslegesen és hiábavalóan izgatnak fel idegen meztelenségek, itt sok minden történt az utóbbi időben, mondja a nő, hol itt, hát, azt látom, hogy itt minden megváltozott, amíg én a detoxikálóban dekkoltam, nem itt, te marha, kezd bele a combjai súrolásába a nő, hát hol, ha nem itt, az országban, kisfiam, az országban, végbement egy rendszerváltozás, nem egészen értem, merevedik meg a férfi, mi az, hogy rendszerváltozás, és a nő kezdi komolyan venni azt, hogy halvány lila gőze sincs a másiknak arról, hogy mi történt itt körülötte, amíg a kocsisborok és üvegszilánkok és örökös sötétségek közepette terelgette életét a halál felé, nincs már szocializmus, mondja a nő, bármilyen hihetetlen, ahogy bármennyire is hihetetlen, hogy erről te nem tudsz, vége a kommunistáknak, a vörös zászlóknak, a szovjet himnusznak, az internacionálénak, a Lenin-gyászindulónak, de  hát akkor mi van helyette, ha ennek már vége van, demokrácia van helyette, és ő nem érti pontosan, mi az a demokrácia, amikor már eddig is azt mondták, hogy a szocializmus egyet jelent a demokráciával, volt demokratikus centralizmus, és voltak demokratikus választások, akkor most kapitalizmus van, ütközik meg, nem, vagyis igen, vagyis még nem egészen, most átalakulási folyamat van, sok párt alakult, és azok versengenek egymással a szabad választásokon, talán azt sem hallottad, hogy Nagy Imrét újratemették, nem, nem hallottam, motyogja, miért kellett újratemetni, ha már egyszer el volt temetve, hát azért, s a nő már törülközővel szárítgatja a bőrét, mert sokáig nem lehetett tudni, hogy hová temették, a fogház udvaráról a hulláját egyenesen a köztemetőbe szállították, és ott jeltelen parcellában eltemették, szegény, sóhajt fel, de ő is kommunista volt, úgy emlékszem, az most mindegy, fakad ki az asszony, az embertelen, hogy valakit arccal lefelé temessenek, arccal lefelé, az meg már milyen megalázó, méltatlankodik és valami kátránypapírt dobtak rá, miért arccal lefelé, kérdezi, hát, hogy a halálában is megalázzák azt a szerencsétlent, aki persze hogy kommunista volt, de nem ez a lényeg, na, ülj most erre a székre, hogy rád adjam a tiszta ruhát, a lényeg az, hogy ötvenhatban átlátta a kommunista rendszerek embertelen voltát, és fellázadt a saját harcostársai ellen, és hosszú hezitálás után a népmozgalom élére állt, és élete végéig vállalta is ezeket az eszméket, amelyeket orosz tankokkal veretett le Kádár, és a férfi azon tűnődik, hogy a nő ugyanúgy beszél, mint régen az agitprop titkárok, ugyanazokat a kategóriákat használja, csak épp a mondandója merőben más, ami nyilvánvalóan attól lehet, hogy az új terminológia az új rendszerhez még nem alakulhatott ki, és mi van az oroszokkal, kérdezi, az oroszok a helyükön vannak, otthon az ő nagy birodalmukban, kivonultak minden kelet-európai országból, amit elsőre meg sem ért, ha kivonultak, akkor kik vonultak be helyettük, hát nem érted, ráncigálja fel rá a gatyát a nő, elmentek, továriscsi konyec, és nem jött be helyettük más, a németek sem, aggodalmaskodik, miközben engedelmesen dugja bele karjait az alsótrikóba, dehogy jöttek be a németek, somolyog elnézően a nő, mi köze a németeknek hozzánk, a németek viszont, bújtatja bele a nadrágba vézna lábait, a németek egyesültek, az mit jelent, kérdezi, hát azt, hogy nincsenek többé két részre szakítva, egyetlen egységes Németország van, te jó isten, tűnődik hangosan, akkor megtörténtek az előkészületek a harmadik világháborúra, de a nő nem nagyon figyel rá, az ingét gombolja, vakító fehér inget ad rá, és mi is egyesültünk, kérdezi, és az asszony elsőre nem érti meg, hogy mire gondol, mi az, hogy mi is egyesültünk, mi kivel egyesültünk volna, hát Erdéllyel, meg Felvidékkel, meg Vajdasággal, meg Burgenlanddal, soroljam, nem tudom tovább sorolni, azt hiszem, ennyi van összesen, csak nem képzeled, áll meg a nő keze, hogy a románok beleegyeztek volna, hogy az országuk kétharmadát, amit tőlünk csatoltak el, visszaadják, meg egyáltalán, egész Európa ellenünk lenne, ha fölmerülne egy ilyen újraegyesítés kérdése, és a kurva németeknek, akik két világháborút is kirobbantottak, azoknak akkor miért szabad, csak azért kicsinyem, igazítja meg a gallérját, mert ők európai nagyhatalom voltak és maradtak is, míg mi mindig csak fing kis csatlósai a nagyhatalmaknak, előbb a németeknek, aztán hosszú ideg az oroszoknak, most épp senkinek, de ahogy én látom, most megint a németekhez kezdünk dörgölőzni, és elégedetten nézi művét, a teljesen átalakított, külsejében a régi énjére emlékeztető férfit, aki kissé bénán, hunyorogva ácsorog a rá erőltetett maskarában, és akkor, gondolom, vannak pártok is, kérdezi bizonytalanul, mert bár mindent érteni vél, valójában nem ért még mindig semmit, hát persze, hogy vannak, sok párt van, előjönnek a semmiből mint eső után a gomba, felveszik a csomó pénzt, ami a pártalapítás után jár nekik, azután megszűnnek, szertefoszlanak, pénz meg nuku, de azért van néhány erősebb párt, ezeket most kormányváltó pártoknak hívjuk, akkor közösen kormányoznak, közösen, hagyja rá a nő, aki kezdi unni, hogy elölről kell örökösen kezdenie az ábécét, majd szépen rá fogsz jönni mindenre, előfizetünk valamilyen újságra, és akkor napra kész leszel a világ dolgaiban, nem tudok olvasni, hajtja le a fejét szégyenkezve, mi az, hogy nem tudsz olvasni, azt nem lehet elfelejteni akkor sem, ha évekig nem olvas semmit az ember, nem az olvasást felejtettem el, mint olyant, válaszolja, hanem a szemem romlott meg teljesen, a sok sötéttől talán, teszi hozzá bizonytalanul, akkor majd íratunk neked szemüveget az orvossal, ó igen, sóhajt nagyot, nincs messze az SZTK, SZTK-k már régen nincsenek, veszíti el türelmét a nő, rendelő intézetek vannak helyette, de ha nincs se taj-kártyád, se egészségügyi biztosításod, akkor nem fordulhatunk orvoshoz a bajoddal, legjobb, ha valamilyen szemüvegboltba megyünk, ott nem kérnek semmiféle hivatalos iratot, és mondd, fogja meg a kezét szelíden a nőnek, miért jó mindez neked, az pedig egy pillanatra ellágyul, de csak egyetlen pillanatra, azután ismét penge vékonyra húzódik a szája, nagyon rosszul gondolod, ha azt hiszed, hogy ez nekem jó, hogy mint egy szolga, de legyünk elegánsabbak és pontosabbak, mint egy istállómester, kimoslak a szarodból, kialmozok alólad, levágom a sörényedet és tisztára csutakolom a szőrödet, megtanítalak ismét járni, felteszem a hátadra a nyerget, hogy később majd ügetni és vágtatni is megtanítsalak, hát nem, ebben nagyon tévedsz, nekem ez nem jó, de rá kellett jönnöm Máté halála után, hogy nem tudok egyedül élni, ugyanakkor nem tudok másba sem belekapaszkodni, hát így kerültem én ide, hozzád, a te éghajlatod alá, ahol nem is vagyok egyedül, de beléd sem kell kapaszkodnom, nem kapaszkodom, mert nem is tudnék, neked ugyanis nincs gyökered a világban, ami megtartson akár téged is, ha beléd kapaszkodnék, azonnal elvágódnék, vagy valamilyen szél elsodorna veled együtt a semmibe, a legpontosabb az, hogy itt vagyok, mert ami leginkább hiányzik nekem Máté halála óta, hogy valahol legyek, mert az embernek mindig kell lennie valahol, és a hollétét nem tudja a környezete nélkül definiálni, legyen az akármilyen szar környezet is, sivatag vagy láp, mocsár, szeméttelep, kemény vagy, túl kemény és érdes, mondja a férfi, vádbeszédként élve meg a nő szóáradatát, aki nem tudja abbahagyni, az vagyok, mert ha valakit, engem megpróbált az élet, és én még csak meg sem tudtam magam húzni egy sötét lyukban, hogy halálra igyam az agyamat és  hullává a testemet, mint te, nekem élnem kellett a szívével harcoló barátoddal, barátodért, mert ő, szemben veled, nagyon is élni akart, és tudott volna is élni, ha nem mondja fel a szíve a szolgálatot, mondják, mindenki ott betegszik meg, ahol valami gyöngeség vagy bűn lakik a testében, hát Máté szívében lakott is nyilván valami vagy valaki, ami vagy aki megbetegítette vagy halálosan megsebesítette, és még hátra vannak a meséim róla, amit neked végig kell  majd hallgatnod, ha akarod, ha nem, elvégre a barátod volt, és a fekete könyv, azt mikor kapom vissza, vetette közbe, de a nő úgy tett, mint aki nem hallja, pedig nagyon is jól hallotta, hallania kellett, mert a nagymonológ végén külön kitért a fekete könyvre és annak a leendő sorsára, de nem kutatom, folytatta, hogy mi lakhatott abban a szívben, már ha a szívben lakik valami vagy valaki, most, hogy már nem dobog az a szív, örökre elvitte magával a titkát, ha bűn volt, akkor a bűnét, ha valami fajta életrajongás, akkor az életrajongását a sehovába, egyedül maradtam, mint az ujjam a seholsemben, és nagyon jól tudtam, amikor idejöttem, hogy melletted sem lesz ez másként, egyedül leszek, mint az ujjam, mert te alkalmatlan vagy mindenféle emberi kapcsolatra, belőled kiveszett a társasság szabad vegyértéke, hozzád nem lehet kapcsolódni, te mindent taszítasz, mintha a világ csak veled azonos pólusú mágnesekkel lenne tele, és ez a mágnesesség nem jellem vagy akarat, ellenkezőleg, jellemvesztettség és akaratelsorvadás, ezzel nem bántani akarlak, túrt bele eltűnődve a férfi hajába, mert te erre születtél, ilyen vagy, pontosabban ez vagy te, a semmi virága, haszontalanabb, mint a bogáncs, valaha nagy terveid voltak, verseket írtál és festettél, aztán meg nagy házakat akartál építeni, s talán egy klozet önálló megtervezéséig el is jutottál, vagy még odáig sem, egyszer csak eltűntél mindenki szeme elől, mindenkivel megszakítottad a kapcsolatot, Mátéval is, aki nemegyszer próbált meg felkutatni, hátha szükséged van valamilyen segítségre, mert ő ilyen volt, de ha őszinte akarok lenni, az is lehet, hogy csak a fekete könyvecske tartalmát akarta megosztani veled, mert ő halála napjáig nem mondott le arról, hogy író legyen, de olyan író lett belőle, aki soha sehol nem közölt egyetlen sort sem, nem, mert visszaküldték az írásait, hanem, mert soha nem küldött sehova semmit, ebbe a semmi kis füzetbe írta bele a dolgait, amibe te már belepofátlankodtál, és neki szentek voltak ezek a kis írások, amelyek sokkal jobbak, mint amilyeneket manapság a különféle folyóiratokban olvasni lehet, de visszatérve az ittlétemre, nem tudom még, hogy meddig maradok, egyelőre úgy van, hogy mindörökre, de az is lehet, hogy holnap elmegyek innen, és búcsúzásképpen rád gyújtom a házat