Toszkána
(RÉSZLET – A MŰ BEFEJEZÉSE)
-------------------------------------------------------- De Gordanát tovább kereste, Pisában is, ahol mare vidit et fugit… -------------------------------------------------------- Másnap, visszaúton Csehországba megállott Mozartsburgban, ahol is a lángész nem létező sírja kérdez rá egy nem létező valakinél egy nem létezőre… valahogy úgy, ahogy az élet tőlünk kérdi, mi az élet – s történik mindez pont abban a pillanatban, amikor azt kérdezzük magunktól: élünk vajon… Aztán leszállt az éj… S a vándor épp azon az éjszakán mélyen aludt... Mit köze volt neki akkor Veneziához és a Rapit omnia finishez – mi Siena Tutto passájához – Róma Plaudite, amici!-jéhez – mit számított neki Faust gyűrűsujja és Heléna gyűrűje – s mit számított Európa, ahol szentek csontjaival triktrakoznak!… Álmában minden egyszerű volt: a lányt Oriolus oriolusnak hívták, ahogy a sárgarigót Mária máriának… S azt sem mosolyogták meg, mikor egy szerencsétlen, félelmében, tragédiának mondta a saját boldogságát... S meg sem kellett kérdezni: öregebbek vagyunk-e egy betegséggel, ha tudjuk a betegség nevét… S nem kellett suttogva beszélni arról, hogy a földön az első nem földi valami a koporsóra hulló göröngy… Tudni az igazságot annyi… A kezdetet s a kezdet végét sem tudjuk egymástól megkülönböztetni. A gyermekekre, az őrültekre, a költőkre s a részegekre valóban csak az Isten vigyáz... Ne hidd, hogy a sors dörömböl… Ne higgy a kalapácsoknak! Ahhoz, hogy valóban létezz, semmi sem csendesebb a létnél. – Aztán végül csak a szálloda recepciósnőjének költésére ébredt, délelőtt tizenegykor, valaki telefonon kereste… De mire a hallba leért, az interurbán vonal megszakadt… Délután kiment a városba csavarogni. Fulladt hőség volt, igaz, csak olyan műkedvelő, de a felhők valahol lent, a kiszáradt folyónál is alacsonyabban szálltak… Quoi de neuf?… Igaz, hogy az idővel már csak a szorongás szegül szembe…? Quid plura?… Igaz, hogy az idővel már csak a szorongás szegül szembe… A Viola pomposánál, a téren meg akarta nézni, hány óra, de a torony helyén csak egy félig kész ház állt, előtte nyíratlan pázsit, a pázsitot alig elkezdett kerítés nézte lenézőn, pedig villogó fogsorát még csak ezután teszik majd helyére… Aztán gyerekzsivajt hallott… A gyerekeket mindig szerette, mert titkukat nem szárnyalja túl a felnőttek titka… Az ember hű a titkához… Amikor meghallotta a gyerekzsivajt, a játszótér felé indult… S abban a pillanatban meglátta ŐT, a nőt s képében a halált…* Először taszította látása… De csak a távolság csapódott így vissza a szembe jövő közelségétől… Csak a hó alatti levegő lehet frissebb, fiatalabb az Ő bőrénél... Szinte hajlandó lett volna elhinni: már a kezének látása befogja (lefogja?) szemét… S amikor az köszöntésére, sértőn, csak két ujját nyújtotta felé, az jutott eszébe: hogyan teszi vajon helyére az éppen olvasott könyvet? „Megyünk!“, mondta a nő (a halál?). – El akarnék még búcsúzni…, felelte a vándor. „Meddig tartana az a búcsú?“ – Csak amíg egyet lépek –, akarta mondani a vándor…
(Toskána, 1956–1963)
Sorok 1
Itt maradni még egy percig, elodázni a halált, de nem lehet, mert a halál előbb van, mint az élet. De néha szándékosan elváltoztatja hangját. A szerelmet ócsárolja.
(Na sotnách – A gyötrelmek padján,1967)
Várjuk, hogy valaki…
Nem a szél döntött úgy, hogy a gyümölcsnek s lombnak le kell hullnia. A mi ittlétünk azonban éppoly talányos. Úgy álunk itt a szerelem veszélyében, ahogy a gyilkos könnyében is nehezen látható meg a seb, amit ő ejtett magán – várjuk, hogy valaki a tél beállta előtt leszedi az almát s szalmába rakja. Szalmába, amit a Kisjézus ágyából húztak.
(Na sotnách – A gyötrelmek padján,1967)
Jaj neked, lélek!
Te még valóban maradni akarsz?, s pont azokban a pillatokban, amikor a közbenjárás már mit sem segít, s mindened, amid van s még lehet már a kutyának vetve is érintetlen marad? Te szegény lélek, a test által tönkretéve, a látásod érdekében meg kellett semmisítened a testet…
(Asklepiovi kohouta – Aszklépiosznak a kakast…, 1970)
Szomszédok
Szomszédaid ők, nem felebarátaid, s ekképp, mikor felkínálkozásuknak, tolakodó szándékaiknak kénytelen vagy ellenállni, alakjuk és látszataik mindig mintegy áttetszőbbek. De véletleneikben és ellentmondásaikban ugyanolyan zsarnokian köznépiek – így hát jaj neked, védtelen emberkerülő!
(Asklepiovi kohouta – Aszklépiosznak a kakast…, 1970)
De spermate II
S ezt épp ön mondja nekem, méghozzá olyan sokatmondón s abban a korban, amikor Penelopé szeretői azon vitatkoznak, tulajdonképpen melyikük van felszarvazva! Én nem vitatkozom, de legyen szó akár a szüzességről, a thébai remete buja mozdulata is beszédes volt, az volt a jelentése: ő azt mindig néma nővel csinálta…
(Sbohem – Búcsú, 1982)
Igitur
Magányának, hogy az megszólalhasson ismernie kellene előbb a hallgatás módját. Hogy abból, ami volt ki tudja emelni az összhangot, az újszülött nem ítélheti el a gyökeret: a szülők szeméremtestét. De ő pont ma mondott le az életről, hogy végleg azzá legyen, amivé a megszűnés teszi…
(Předposlední – Az utolsó előtti, 1982)
TŐZSÉR ÁRPÁD fordításai
* Az eredetiben a „halál” nincs megnevezve, csak utalásokból (főleg a múlt idejű igék nőneméből) következtethetünk rá. (A cseh nyelvben ugyanis, mint minden szláv nyelvben, a „smrt” – halál – főnév nőnemű.) A magyar fordításban a cseh nyelvtani nemekből következő kétértelműség megvalósíthatatlan, ezért került sor a fenti szituáció körülírására s részben konkretizálására.
Kapcsolódó írásunk:
Tőzsér Árpád: Vladimír Holan (1905–1980) testamentumai
