Verses interjú Kiss Georginával

Miközben a verses interjúra készülök, a könyv szerzőjének verseit és esszéjét, a könyv kritikáit olvasgatva, azon tűnődöm, mit is írjak. Azt részletezzem-e, hogy milyen sokáig készült a kötet, pontosabban milyen régi benne a legrégebbi vers; vagyis hogy mióta ír verseket a szerző. Kifejtsem-e a Sötét évszakig vezető 20 évet, amit beleölt, belefájt, belereptetett alkotásaiba. Hivatkozik Georgina a műhelyesszéjében egy Nényei Pál idézetre: „A szerelem és az irodalom élet-halál kérdése.” E mondat kapcsán írja a költőnő az alábbi esszében, melynek részletét fentebb parafrezáltam: „… az irodalom (és egyáltalán a művészet) az egyetlen eszköz, amivel élet és halál kérdései megközelíthetők, befogadhatók és megoszthatók.” Halmai Tamás a debütkönyv méltatójában szinte reflektál a fentiekre: „Átérezni, fölfogni és elhinni, amit test és lélek közös erővel megél és elenged (és elengedni nem tud): nem eszmékhez, hanem eszmélethez keres versnyelvet a Sötét évszak.”

Olvasás közben jussanak majd eszünkbe Závada Péter sorai is, melyek a fülszövegen olvashatóak. „Kiss Georgina első kötete zenél: aprólékos kórusmű a megbékéléshez és a gyógyuláshoz. Kifelé vezető út a traumatizált gyerekkorból, a letagadott érzelmek összeszorított ajkú némaságából egy felszabadult, reflektált és bátor beszéd felé.” Ha fiatalok is meg szeretnének ismerkedni a költőnővel, a rappelő tanárnővel ☺, akkor erre a linkre is kattintsatok, miután a verses interjút elolvastátok. https://hajonaplo.ma/irodalom/rappelo-tanarno.html 

1. 

„Lábam előtt ült
egy madár, majd felröppent –
Nehezebb lettem.”
(Fodor Ákos)

Olykor átlényegül bennünk a természet. Te fantáziáltál már hasonlót?

Az első Varjú elfordított fejed.
Az éjszaka felmelegíthetetlen végtagjai

és éber óráinak átizzadt hálóinge a második.
A harmadikat nem számolja senki, úgy érkezik.
A negyedik elmozdítja a látószöget
és változtat az észlelés élességén.
Az utolsó életed középső napját 

tartja két szárnya között.

2.

„Mikor az ég megharsan:
Isten szól a viharban.
Szava: dörgő kiáltás.
Szeme fénye: villámlás.”
(Pósa Lajos)

Engem Isten nem kísért, de félek a villámlástól. Szerinted miért? 

Halk percegéssel megállás
nélkül villogott az ég alja,
úgy villámlott,
mint egy érintkezési hibás csőben fel-
felizzó neon.
Tervezgettem közben,
hogyan nyúlok majd a racionalizálás
és a szép, de mindenekelőtt pontos
metaforák, megfontolt metonímiák,
a pórusok szimmetrikus rácshálói,
a vértelen bőr alá,
le,
egészen a lüktető hús mélyére,
az erek kuszasága közt a puszta idegekig,
ahol a rövidre zárt érzések vibrálnak
és kisülnek a legkisebb érintésre.
Hogy lehetne földelni végre
a nevenincs,
tapasztalásig sosem engedett érzések váltóáramát?

3.

„Fogy, csak fogy a hold,
sötétjébe szippantja
a hűs őszi éj.”
(Josza Buszon)

Mely évszak fáj neked, a költőnek és hogyan?

nem tud elkezdődni s ezért
sohasem lobban ki ez a nyár
valószínűtlenül hosszan köhög
az önindító nem kap szikrát
a gyúlékony anyag a túl nagy
távolságok az égéstérben vagy
az oxigénszegény lefojtódás-e
nem tudom az összetevők
arányaiban nincs hiba
laboratóriumi körülmények között
minden adott egy egyáltalán nem
hétköznapi berobbanáshoz
de csak ez az elnyújtott előkészület
marad a leghosszabb útra
megtöltött tank míg a hüvelykujj
végképp elzsibbad a gyújtáson
aztán előbb az alvázat majd
idővel az üzemanyagtartályt is
kikezdi a rozsda narancsa
egy lassúbb és romantikátlanabb
oxidáció

***

az ég felhasadt véredény
lassan vérzik el a nyár

a fény alvadt vöröse
a levelekre tapad
szárazon pereg le
centinként fedi be
a földet

csak aztán sápaszt el
mindent a tél
anaemiája

4.

„Űzd vasvillával, de a természet bejön újra,
lopva oson, de bejön, finnyásságod kinevetve.”
(Horatius Flaccus Quintus)

A természet természete, mint az emberé? Te hogyan látod?

sarkig rányílni a világra
hogy a csuklópánt legszélső
feszítőpontján még éppen
nem túl úgy maradjunk
a véletlen huzata ki-besodorhatja
a világot egyetlen
szélcsendes zugunkat
nem lakja senki

5.

„Megtanultam
másképp nézni a Természetre, mint a
gondtalan ifjú; s kihallom belőle
az emberiség csöndes, bús zenéjét:
nem durva, sértő, de van ereje,
hogy tisztítson, legyőzzön.” 
(William Wordsworth)

Fájdalmaink gyakran lelkünkből kitisztulnak a fák között. Hogyan lehetséges ez?

Guajakfa vagy, de azért kellesz,
hogy enyhet adj, s levegőhöz juttass.
Faiparosok százai könyörögnek,
hogy életük legmasszívabb asztalát
vagy bölcsőjét faraghassák belőled;
a császár, hogy trónja, koporsója lehess.
Nem értik, mit jelent, te életfa vagy.
Elnyűhetetlen könyvet készítenének
belőled és nem értik, hogy megélt napjaid,
emlékeid az egyetlen igaz kötet,
hogy három évtizede vagy tanúja
és főszereplője a legfontosabb történetnek.
Annak, amiben a zöld szív
ég felé ered a sötétreakcióban,
hogy mikor eljön a nappal,
magába szervesítse a fényt,
tápláljon minket transzcendens oxigénnel.
Erős törzsed átfogom, hiába jön az elszánt
favágó, ki oldalad már kétszer kikezdte.
Megérlelt halálod nem lesz bölcső,
se asztal valami kispolgári ebédlőben. 

Nem végződhet fölbe rakott koporsóban.

Janáky Marianna