Verses interjú Bálint Tamással

A Makói Medáliák magyar irodalmi díjat 2005-ben a József Attila-emlékév alkalmából alapította Makó város önkormányzata. A díj célja, hogy Makó városa támogassa az elsőkötetes költőket, ahogyan az egykor József Attilával is történt. A díjazott személyére szakmai kuratórium tett és tesz javaslatot, amely 2010-től Turi Tímea, Bíró-Balogh Tamás és Orcsik Roland feladata. Korábban Ilia Mihály, Lator László, Füzi László és Grecsó Krisztián voltak a kuratórium tagjai. A díj maga egy – Csányi Katalin szobrászművész által készített – bronzplakett és bruttó százezer forint pénzjutalomból áll.

A eddigi díjazottak:

2005: Haraszti Ágnes
2006: Kollár Árpád
2007: –
2008: Bálint Tamás
2009: Varga Zoltán Tamás
2010: Svébis Bence
2011: Simon Márton
2012: Deres Kornélia
2013: Áfra János
2014: Szőcs Petra
2015: Antalovics Péter

Mivel büszke vagyok arra, hogy városom létrehozta tíz éve ezt a díjat, arra gondoltam, hogy interjúkat készítek a díjazottakkal, mert biztos sokan szívesen értesülnének arról,  hol tartanak, hogyan alakult irodalmi pályájuk. Megkerestem mind a kilenc szerzőt. Volt, aki nem válaszolt, és olyan is, aki már nem ír verseket, ezért nem vesz részt a „játékban”, ugyanis versválaszokat kértem és mindegyikőjüktől ugyanazokra a kérdésekre.

A jelenlegei kuratórium tagjait is felkértem, hogy méltassák a díjat. Köszönöm Orcsik Roland költőnek, a Tiszatáj szerkesztőjének a pár mondatos értékelését: „A jelenlegi könyvcunamiban nagyon nehéz felhívni a tehetséges fiatalokra a figyelmet. Ráadásul, a szakmai figyelem is elmarad, ha nem egy nagy kiadónál jelenik meg a fiatal szerző első kötete. A Makói Medáliák-díj a szakmai szempontokat figyelembe véve megpróbálja a lehetetlent: az egyetemes magyar irodalom jegyében figyel a megjelenő első kötetekre, s a díjjal felhívja a figyelmet az induló tehetséges költőkre. Immár 10 éve létezik a díj, ez pedig rendhagyó már csak azért is, mert egy kisebb, a nagyobb szellemi, kulturális központoktól távolabbra eső város tartja fontosnak a költészetet egy olyan korban, amikor éppen a lírával foglalkoznak a legkevesebbet. Makó kulturális értelemben kiemelkedett a vidéki városok közül, bebizonyította: a költészet kisugárzása, erőtere nemcsak a fővárosban, a nagy centrumokban, hanem bárhol megjelenhet. Ilyen értelemben Makó büszke lehet erre a díjra, mert országosan, sőt, a határokon túl is figyelnek rá. És még egy fontos elem: a díjat pártpolitikától függetlenül tartja fenn az aktuális makói önkormányzat. Semmiféle sógorkodás nem szól bele a szakmai döntésekbe. Ez pedig európai mérce. Köszönet a díj alapítóinak, fenntartóinak és mindazoknak, akik évente ellátogatnak az egyre gazdagabb díjátadó eseményre.”

*

Bálint Tamás, a harmincéves erdélyi költő, A pap leánya, birtokostul kötet szerzője két napot se várt, és kérésemre kötélnek állt, elküldte versválaszait. Ő volt 2008-ban a Makó Medáliák díjasa, amit 2007-ben nem adtak ki, így neki dupla öröm lehetett. Bálint Tamástól megtudtam, hogy A Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett oklevelet közgazdaságtanból. Írásai 2003 óta jelennek meg erdélyi és magyarországi folyóiratokban, antológiákban. Tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának, a Magyar Írószövetségnek, a József Attila Körnek és a Fiatal Írók Szövetségének. Első kötete 2007-ben jelent meg a kolozsvári Erdélyi Híradó gondozásában, melynek címét a bevezetőmben már említettem, majd ugyanitt jelent meg 2011-ben a Visszaút a fekete folyón című verseskönyve.

2007-ben Méhes György-debütdíjban és a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíjában, 2008-ban a Látó irodalmi folyóirat nívódíjában, és a Makói Medáliák díjban részesült, 2009-ben elnyerte a Székely János költészeti ösztöndíjat. 2012-ben a Németh Géza Emlékdíjat és a Román Írószövetség kolozsvári fiókjának Szilágyi Domokosról elnevezett költészeti díját kapta meg, és a 2014-es Móricz Zsigmond-ösztöndíj díjazottja volt.

Pénz beszél, a kutya ugat. A költő is beszél? Te mire költötted a díjjal járó pénzt?

A pénz és a rossznyelvek azt beszélik,
sokat költ a költő – én nem fogom
magam pazarolni. Azóta végig-
folyt sok dolog, bár nem a torkomon,
beosztottam a hétköznapokon,
hogy később ne az éhségtől kiáltsak,
s kordában tartsam grafomániámat.

Fiatalság bolondság. Hányszor voltál szerelmes? Vagy szeretőid a szavak?

Erre a kérdésre a hét fő bűnömmel tudnék válaszolni: 

Elsőre Katában merültem el,
a combjai közt, mert nem sikerült
az orráig felérni. Nem emelt
magához akkor sem mikor felült,
s ha hevert is, hiusága került
előtérbe csak, imádva az „Én”-t
engem lenézve tartott szolgaként. 

Előre és jól kellett Fanninak
fizetni, vissza viszont nem sokat
adott. Akár, mint a tegnapi nap
ha folytatódna: hűvösen fogadt’,
s én faltam az apróbb falatokat.
Magát sajnálta tőlem azt hiszem,
így végeztük mindketten éhesen. 

Korábban, ami kimaradni tűnt,
Berta kamatostul megadta azt.
Öröm volt átalélni a rutint,
mellyel dolgozott, imádta amazt,
s a férfiasság – felséges malaszt! –
előtte már-már szinte meghajolt,
de bírni kell, még épp csak szerda volt. 

Negyednap Ildikó került elém,
a legmohóbbnak ismertem meg őt,
mert semmi bók nem volt neki elég,
főleg, ha más is kapott azelőtt
belőlem. Megvonná a levegőt
is tőlem, magam bármiképp töröm,
az összes boldogsága káröröm. 

Az igazán erőltetett menet
mégis csak Tilda volt, amekkora
árnyéka és étvágya rettenet,
világot elnyelő kövér toka,
szörnyű fogságban tartva tompora
alatt féltem először életem
során, pedig nem volt könnyű hetem. 

Heléna már, a szikrázó szemű,
ezután nem tudott meghatni sem,
hiába is vetette szét a düh,
majd tette szét és vette tévesen
közönyömet fejére mérgesen,
mi menetrend szerint következett:
magából mind jobban kivetkezett. 

Utójátékra Réka állt elő,
vagy csak a lustaság tartotta ott,
levezetésnek épp megfelelő,
más kívánnivalót nem is hagyott,
mint ásító szájú gondolatot:
ölében megnyugodni lelkileg –
a hetedik nap így pihenni meg. 

A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Ez igaz? Te hazudtál már? Mikor és miért?

Nem, nem, nem nem nem nem, nem!
Esetleg nagyritkán néha, de inkább mégsem.
A külső körülmények hatására, talán.
Csakis objektív okok miatt, ha volt is ilyen.
Kérem (hazudnám), ne mondja el senkinek!

Ki korán kel, aranyat lel. Ez a költőkre is igaz? Téged mikor kap el az írás-flow?

Nem ugathatok, ha hajnal hasad,
nem ütöm, amíg hideg, a vasat,
félálmosan nem veszem a lapot,
a sikert a kakaóért kapod.

Lassan járj, tovább érsz. Honnan indultál és hová tartasz? Milyen álmaid vannak?

Tele pohár, árnyas lugas,
kiszuperált tehervagon,
összeállt az idilli kép
a gyümölcsös domboldalon,
s helyet talált minden emlék:
iparnegyed, barackliget,
elkerült vagy vágyott vidék,
megélem most mindegyiket.

Janáky Marianna