Egy kórházi látogatásáról a Munkácsy Mihály utcában
A Fül-orr-gége ambulancia kiírás majdnem összezavart – még szerencse, hogy csak majdnem. Önmagában a nyelvek labirintusa is kész elmezavar ebben a kék-zöld-fehér forgatagban, mint homlokig felvágott szemgödör a szomszéd szoba betegének arcán. Folyik a gennyel vegyes vér egy műanyag csövön, leszorított kanül hallgatja az angollal fűszerezett magyar–kínai őszinte érdeklődését. Mert a Péterfy-Novák Éva is megírta A panda ölelésében: nem kell ahhoz a világ – azt hiszem, így volt, utána kéne olvasni, felállni az asztaltól, és lehajolni a könyvespolc utolsó sorához, akkor már az Inverz Opheliát is eltehetném a helyére – két legnehezebb nyelvét beszélni, hogy megértsük egymást. Az autumn tiger és az indiai nyár jól megfér egymás mellett egy párizsi enteriőr asztalán.
Zsebvers
Felszínes négylábúak csúsznak- másznak a perem felett és alatt. A személytelenség kényelmét kabátként hordva jönnek velem szembe. Én megyek rossz felé vagy Darwin istene? Mikor megáll, beleszív a patájával tartott izzó botba. Finom, de nem kecses. Erre a szórakozóhelyre különböző fajok járnak. Nézem, hogy nyúlik meg a telivér eres nyaka és változik. És hasonlít folt nélküli zsiráfra. Hogy rágja a szavakat a pocok, eltörpül, mégis ő a legnagyobb. Neki már kölyke van testesebb fajtól. Vicces családkép, biológiai körképnek jól jöhet. Fejtegethetik majd a múltat, általánosíthatnak. Az izzó bot kialszik, félzsiráf gyújt megint. A pocok port fúj rám, ismerem az illatát, ez van a húsban. Ettől tűnik embernek az állat.
