Vári János Hunor versei

nekem kéne

az asztalon két üres pohár.

épp mi ketten. te vagy a törött,

megvágtad a szád. a mosolyod

a vértől olyan lett, mint azok

a giccses nyári naplementék,

amiket mindig is utáltam.

ettől könnyebb lett nem érni hozzád.

a zsebkendőd pedig, mint egy

rorschach-teszt. kimondja azt,

amiről nem beszélsz. a szádban

elakadt mondatokat – hogy te

még mindig, még most is – amiket

nekem kéne lenyelni végül.

Valami tenger

Amikor legutóbb átmentem hozzád, már csak

ezt az egy üveg lekvárt találtam. Emlékszem,

amikor főzted, alaposan elmostál és

sterilizáltál mindent, legvégül pedig a

dunsztba raktad a lekvárt, hogy soká elálljon.

Így téged is túlélt. Aztán nemrég magától

lerúgta a kupakját. Meg kellett enni. Csak

azt a késhegynyi zúgást az üveg aljáról,

azt nem tudtam kikaparni sehogy. Valami

tenger hangja lehet. Talán a partján most épp

te.

(Megjelent a Tiszatáj 2015/10. számában)