Váraljai Anna: Születésnap

Esős, őszi reggel, latyakos és hideg, az utca úgy fest, mint valami piszkos, nyálkás-sárga indiai folyó, az emberek pedig, mintha hajnali köd ringatná őket, lágyan ékelődnek a szűk csatornajáratokba. Fáradt vagyok, mintha egész éjszaka tartó ivászat után: este szó nélkül betolta székét íróasztalához, köszönés nélkül a kanapéra feküdt, és magára húzta a vastag gyapjútakarót. Sokszor, mint egy erős mozdony, száguld a síneken egymaga, pedig sok-sok vagont tudna húzni könnyedén. Mondjuk, ha hozott volna egy szál virágot, vagy egy tejeskávét az ágyba, könnyebben indult volna a nap. Talán nem ülne ez a nehéz nyomás a bordák oszlopcsarnokában, ahol, egy ideje mintha kezdene összeesni valami. Valahogy, mintha minden alkalommal egyre több, sűrűbb, nehezebb levegő töltené be a piros hörgőfürtöket, s még a kilégzés sem szabadít meg ettől a makacs, ragadós borzalomtól. Néha talán, napközben a visszafogott sóhajok, akár egy NDK pornóban a fekete kaviár ölű szőke, éjszaka azonban csak az ólmos fáradtság és a csöndes, szusszanás nélküli álom. Ilyenkor nem segít más, mint a lerészegedés, s már látom is magam kissé telt csípőmmel, de vékony lábaimmal, amint hajnalban hazafelé botladozom felfutott harisnyában, cipőm kopogását visszaverik a csendes kertvárosi falak. Talán káromkodom majd és a kapuban rosszul leszek, a szomszéd nő hajnali műszakba indul, mikor én beletalálok kulcsommal a zárba, s megkérdezi, hallottam-e már a bibliáról.

Felbosszant, mennyire szerencsések ők, mikor néha a hideg esti csöndben átpillantok muskátlival futtatott ablakukba, s látnom kell, a pitiáner dolgoknak is képesek örülni. Elkezdett tipegni a harmadik gyerek, új játszótér nyílt a szomszéd utcában, megszerette a nagyobbik a zöldbabot, idejében vitték vissza a könyvtári könyvet, és aznap még nem kellett pótdíjat fizetni éppen.

A lélegzetvételnyi szünetekben legszívesebben a metrók huzatjára, a szörcsögő kávémérésekre, a kisboltokban párolgó bagettekre gondolok, de legfőképp Gyenes Eszterre, aki sosem felejtett el születésnapomon felköszönteni. Gyenes Eszterrel akarom tölteni a napot, gondoltam, s mire a hangyák fölették az otthagyott reggeli utolsó maradékát is az asztalról, a mosógép szárazra centrifugálta a törülközőket, a legbelső szobát is utolérte a hajnalban főzött kávé illata, az anyajegy, mely ugrándozva követte a bőr feszülését, s most elevenebben élt bennem, mint reggelim maradékát emésztő szerveim, elvezetett hozzá. Eszembe jutott a balatoni ház, nagyanyám kertjében a szilvafa, a szilvafa alatt én és a szomszéd unokája, amint nevetgélve formáljuk kezünkben legyező alakúvá a römikártya lapokat, vagy cseresznyemagot feszítünk kihullott tejfogaink helyére. Látom magam előtt, amint azt mondja, hogy bubi vagy dáma, és moccan egyet szája fölött az anyajegy. Tünékeny, finom a lénye, mint szilvafa árnyéka a füvön. Az árnyékba egy másik test vetülete fonódik, félig undorral, félig érdeklődve lessük a kerítés metszetén át a meztelen szomszéd Foucault-ingaként körző nemiszervét.

A Kapitány büfé ajtaja, mint egy nagy korallszínű verem, nyelt el minket, kávét és sajtos szendvicset, hamutálat kértünk Eszterrel.

Nagyon szépnek találtam, ahogyan vékony, rózsaszín szájával a kávégőz fölé közelített óvatosan, valószínűleg percek óta nézhettem már, és egyre fogyó türelemmel vártam, hogy arcán megszülessen a felismerés. De ő csak egy darab falat látott maga előtt, amely lassan, nagyon lassan leválik a tégláról, és amikor, mint egy tollpehely, puhán a padlóra érkezik, riadva veszi tudomásul az összecsukló ház közelgő roppanását. Szerintem gyönyörű, ahogyan benőtte a vadszőlő kerítésemet, higgadt nyugodtsága pedig, mint a nedvességtől felpuhult régi falak.

Szendvicsmaradékát, kihűlt kávéját vizsgálgatva elcsodálkoztam rajta, szerelmes vagyok, szerelmes vagyok, szerelmes vagyok. Talán.

Nem maradhatnék inkább itthon? Kérdeztem magamat, borozgatnék, századszorra is megnézném a Casablancát, ilyesmi, vagy ha mondjuk berakna valaki egy kipárnázott, rózsaszínű szobába, egy csövön át pedig szükségletem szerint folyna az élelem, talán, évek múltán minden lennék, csak nem ember. Talán, akkor lehettem volna, amikor hidak tövében, a Szajna-parton órákon keresztül csak öleltük, csókoltuk egymást. Feküdtünk a füvön egy üveg borral, és hajnalokig a szavak jeltelenségéről beszélgettünk, ismeretlen kertek kerítésein másztunk át, hogy vadregényes zugot találjunk sörözéseinkhez. Gyönyörű francia fiúkkal szemeztünk pici kis kávéházakban, hogy este hármasban térhessünk majd vissza bogarakkal teli, ázott tapétájú otthonunkba.

Azért az furcsa volt, hogy a hideg ellenére csak könnyű, fehér ruhát viselt, lábain pedig ázott bőr sarut, könnyű, fehér ruhája szinte világított a sötétben, és úgy fújta a szél, mint vihar a szilvafa lombját.

El is tűnök az éjszakában, egyenesen a bárpult messzi, apró fénypontja felé, mely körül éppen most kapcsolják le a papírlampionokban pislákoló izzókat.

Amíg a Kapitányban voltunk, úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban a balatoni ház kertjében. Éppen jó az idő, éppen nem fáj semmi, éppen szélcsend van, éppen lehull egy gyümölcs a fáról, érett teste puhán éppen a földre loccsan, éppen jó minden, úgy, ahogyan van. Kár, hogy szép lassan megsemmisültem, mint egy őz, aki nem fut el a farkas elől.

Körülöttem a vihar alól fák alá menekülő koncertezők kisebb csoportjai, a város irányába közlekedő saras buszok, dülöngélő részegek, taxi után szaladó párok, szélben hajladozó fák, hátrébb, körbe fonva mindezt pedig a ködben felderengő város fényei, a budai lankák és az őszi ég csillagalakzatai. Vizes kézzel kotorásztam zsebemben és egy doboz ázott cigarettát vettem elő, a nedves papír nehezen kapott lángra, füstje fojtó, kaparó fájdalommal tapadt meg szívem apró érfalain.

Én nem vagyok olyan, mint Eszter, szívós, ellenálló és magabiztos, mély tekintetű, belül törhetetlen akaratú, mindent megértő, mindent elfogadó, és mindent megélt, én a tenger partján állok, és a vízben gázoló kisfiúra ügyelek, aki, mintha csak az enyém volna.

Azért én nem felejtettem el a születésnapját, bár a főzőtanfolyam nem volt jó ötlet. Egyszer, még gyerekként egy nagy fazék forró levest vett le a tűzhelyről, és csontig leforrázta egyik lábát, e tűzáldozat óta igen óvatosan bánt a forró tárgyakkal.

Tavaly, mikor nem felejtette el az enyémet, nem volt jó ötlet a kristálylámpa, kislány koromban, amikor apával hancúroztam, a levegőbe emelt, s olyan magasra lendített, hogy fejem majdnem beleütődött a súlyos üvegcsillárba. Apa rémülten megállt, anya pedig hisztériás rohamot kapott, apa ekkor arra gondolt, ha meghaltam volna, most szabad lenne, és elválhatnának végre. Kezével eltakarta szemeit, s láttam, egész lényével benne van a dologban. Azért aztán rájöttem, minden ember, még az én hatalmas apám is, mint egy mosogatószivacs, csordultig telve van zsíros, mocskos lével.

Amikor a lámpát adta, az ebédlőben éppen Mozart szólt, a boros, konyakos poharak gömbölyű oldala pedig megszázszorozta az asztalon égő gyertyák fényét. A félhomályban szinte világítottak a fehér tányérok, az érintetlen tálakon fényes spárgakötegek, élénk színű karórépák sorakoztak. A legnagyobb ezüst tálon fácánsült illatozott szegycsontjába állított késsel. Közben csak arra tudtam gondolni, télen miért nem virágzik a cseresznyefa, s mikor fejét elfordította, örömmel vettem tudomásul, hogy sikerült zavarba hoznom. Szaporodás, osztódás, rügyezés, bimbózás, gondoltam, bazári mézeskalács nem lettem éppen, melyről seperc alatt fillérekért lenyalogathatja a piros cukormázat. A párás ablakon át beszűrődő vöröses fényben és a szoba nedves melegében, akárcsak a körém feszülő anyaméhben, boldognak éreztem magam. Most már meg is halhatok, gondoltam, és behunyt szemmel elképzeltem, amint a bomló testemből felszökő gázok eggyé válnak a párolt zöldségek remek illatával.

Tudtam, minden beáll majd az új idők törvénye szerint. A bíborpiros tér hirtelen teljes sötétségbe borult, közvetlen közelemben Eszter hangjára lettem figyelmes, olyan közelről szólt, mintha a fejemben lett volna. Boldog születésnapot, súgta. Arról is beszélt nekem, hogy kint papírpoharakat kerget a szél, és eldobott csikkek megbarnult végei meredeznek a különféle alakzatokba dermedt sárból. Aztán magához húzott, és néhány okkersárga virágszirmot simított el, mint gyerekkorában a matricát, nyáltól csillogó nyakszirtemen.