Váraljai Anna: Keresztelő

Piszkosul fájt a fejem azon a reggelen. Hajnalig írtam, elszívtam vagy két doboz cigit, a szemem is égett a nikotintól meg a monitor bámulásától. Mégsem haladtam, teljesen kész voltam a határidő miatt. Állandóan azon rágtam magam, hogy basszus, minek annak görög filozófiából doktorálni, akinek az ideatanból csak az árnyékvilág jut. Kétszáz oldal a platoni absztrakcióról, hétfőre. Tudtam, hogy lehetetlen, mivel csütörtök van. Hülyének éreztem magam. A szüleim is megoldották az életüket kétkezi munkával, én meg itt túráztatom az agyamat, ahelyett, hogy valami rendes meló után néznék. Anyám is folyton zaklatott telefonon, eszem-e rendesen, húzok-e tiszta bugyit, meg a szokásos szövegek. Minden a fejemben volt, mégsem ment az írás, nem találtam megfelelő kifejezést egy angol terminusra. Felrángattam magamra egy szoknyát, kicsit rendbe szedtem a hajamat, kis smink, lementem a sarki presszóba kávézni. Nem történt semmi különös, senki sem akart felszedni, és jó volt ez így, legalábbis abban az idegállapotban. Szép idő volt, csak a szoknya zavart, akkoriban még gyantázni sem volt időm. Jézus, a szemöldökről már ne is beszéljünk.

Megnéztem a postát, két csekk, meg valami giccses boríték volt benne. A giccses borítékot egyből sutba vágtam, nem illett az életembe, gondoltam, majd kedden felnyitom. Pirítóst ettem, tévéshopot néztem, rakosgattam a lexikonokat, legyantáztam a lábamat, írni próbáltam. Végül mégis előhúztam a monitor alá csúszott borítékot, ordító baba rajza volt rajta, meg dőlt betűkkel írva az én nevem. Elvből úgy téptem fel, hogy a csecsemő feje kettényíljon. Egy fotó esett ki belőle. Majdnem megállt a szívverésem. A képen kéz és láb nélküli gyerek volt, csak törzsből és fejből állt a teste, az apró, fehér ruha olyan groteszkül lógott le róla, mint egy görög torzóról a márványlepel. Nem tudom, talán pár hetes lehetett, az arca egészséges volt, bár ez tűnt fel a legkevésbé. Borzasztóan nézett ki, rémisztő volt, siralmas, szánalomra méltó. A test alatt rózsaszín betűkkel ez a szöveg állt:

 Szeretettel várjuk
május 25-én 15 órára a belvárosi plébániára,
ahol a mi kis Fanninkat Isten kegyelméből
keresztvíz alá tartjuk.

Jesszus kik ezek? Miért küldték? Arra gondoltam, hogy hihetetlenül nem érdekelnek anyám barátnői meg volt sokgyerekes osztálytársak, és hogy hagyjanak, pláne most. A kép minek? Ezt egyenesen érzelmi zsarolásnak tartottam, hiszen jól tudja a gyerek anyja, hogy aki ezt a nyomorultat meglátja, biztosan bármire rávehető. Hogyan is merné megtenni, hogy ha már egyszer kapott meghívót, nem vesz részt szegény kis keze-lába nincs, vagy fejenagy Fanni keresztelőjén. Talán adományt akarnak gyűjteni művégtagokra.

Hát ez az esemény végleg betett. Az írást teljesen feladtam, ráadásul nem is izgatott tovább a dolog. A bosszúság és undor mellett szőke szívem mélyén valami mégis arra intett: ne izgulj szivi, ez csak egy balga dolgozat, látod, másoknak mily nagy terhek nyomják vállukat. Ímé itt egy anya, aki oly sok testi hibával is vállalta gyermekét. És ímé, itt a gyermek, akit mindig azzal gúnyolnak majd, hogy ne lábatlankodj itt, meg hasonlók. Szerinted milyen élete lesz, cseszd meg? Jelenj meg a keresztelőn, s megtisztul lelked.

Szombatra kisimultam. Nem gondoltam többé a terminusra, viszont annál többet a gyerekre. Kipihentem magam, fürdőt vettem, felhúztam a virágos ruhámat, és pirosra festettem a szájamat. Éreztem, hogy el kell mennem, talán tanulok az esetből, még mindig jobb más kárán, meg egyébként is, kíváncsi voltam Fannira, a papra, a szülőkre. Kik ők egyáltalán?

Honnan ismernek? Milyen egy keresztelő?

Nem sok időbe telt, hogy rájöjjek, unalmas. Hátul álltam, tele volt a templom, úgy látszik, bejött a bénagyerek marketing. Nem láttam semmit. Fáztam, úgyhogy kimentem a napra, megint a terminus járt az eszemben. Valaki megszólított:

– Jó, hogy eljöttél! Nem gondoltam.

– Szia! De rég láttalak! Utoljára abban a buliban, ugye? Neked is küldtek a szóróanyagból?

– Én küldtem.

– Csak nem?

– De, én vagyok Fanni anyukája.

– Hát nagyon sajnálom, vagyis gratulálok. Tudod, kicsit szét vagyok esve, a doktori miatt… Nem gáz, hogy kijöttél?

– Figyelj, én nem akarok semmit tőled. Nem is szóltam eddig, tudom, neked is meg van a magad keresztje. Én alapvetően konzervatív vagyok. Te pedig életedben csak egyszer voltál nővel. Meg végül is csak buli volt. Kivételes eset. Szóval, figyelj, vissza kell mennem, mindjárt keresztvíz alá tartják… de tudnod kell, te vagy az apja.

– Úristen…

– Tudom, ne mondj semmit Péter.

Úgy éreztem, hánynom kell. A piros rúzs íze, mint valami rosszfajta barackpálinkáé, nyomult be a számba. Valamit mondani próbáltam, de a lány hátat fordított, indult a gyerekhez. A templomajtóból még visszaszólt:

– Te, aki úgy rajongsz Arisztotelészért, legalább már azt megtanulhattad volna, hogy a végső belátást nem lehet szavakkal kifejezni.

Amikor eltűnt, remegő kézzel igazítottam meg elkenődött sminkemet a púderes doboz tükrében.