Hetvenhét májusában jöttem el Milánóból. Akkora hó volt, mondom, májusban, hogy hólánccal keltem át a határon, átkeltem, csörgő láncokkal, mint egy rab. Milánóban marketinges voltam, naphosszat üvöltöztek velem telefonon, én állat, meg negyvenkilósra fogytam, annyi kávét ittam, akkor még lehetett dohányozni az irodában. Ne úgy képzeljétek, mint a tévéműsorokban, hogy naphosszat tésztásfazekak fölött gőzöltem magam Andrea Bocellit hallgatva, az ember ha Dante meg Bocaccio földjén tapod, akkor is csak végtelen nyugalmat az ágyba simulva érez. Gattamelata lovasszobra alatt, hatvannyolc májusában szerelmes lettem, fölöttem a lónak a farka, mesés este volt. Lisztérzékeny vagyok, gluténérzékeny olasz, génhiba, lehetetlenség, majdnem éhen döglöttem, míg meg nem nyílt az első kínai vegyesbolt a Grappa sarkán. Lisztérzékeny marketinges, kérem az útlevelét, merre, hová, miért, fújtatja párásan. Eger mellé, kérem, ott vásároltam ingatlant, kedves tornácos ház, bontásra ítélt épület panorámás telken, mondom olaszul, ő meg zavartan piszkálja az orrát. Kattan a pecsétnyomó az útlevélen. A kaput nem tudtam kinyitni, mert be volt fagyva, átdobáltam a bőröndjeimet, négy bőröndnyi tészta meg hámozott paradicsom konzerv, plusz egy pármai sonka egészben gézbe kötözve, és nagyot sóhajtva megálltam május harmadikán a saját kétszáz négyszögölön, saját levegő, saját kétszáz, saját tornác, bontásra ítélt falak, messzi a város, kémény füst szag, nyugatról az ember nem mehet nyugatabbra, pármillió lírával. Ej, te bunkócska, te drága, dúdolgattam a rádió után, napokon belül. Testes, szép, dolgos férfiak, fölrakták nekem a tetőt, seggrepacsi, vályogot tapasztottak az udvaron, micsoda múlandóságra ítélt építőanyag, kimúlsz, aztán két év múlva kupacnyi kotorék jelzi egykori helyedet a világban, boldoggá tesz a tudat, nem csak én rohadok el majd perceken belül. Volt a belső szobában egy tükör, tulipános keretben, benne az én agyondolgozott szép fejem, a harmincas bigék még épp hogy jó alakja, de ha mostantól nem festetnék hajat, egy év múlva olyan lennék, mint a saját szellemképem. Napi harcok, hogy egyben tartsam magam. Reggel hatkor kávé a melósoknak, szemránckrém, cévitamin, meszelés, takarítás, bőgés a budiban, fazongyanta, telefon haza anyának, hogy a francba mondják ezt magyarul. Már ismerősen cseng, hogy Kádár János, bekrepált a hűtő, kolbász, kobanosszi. Aztán, hetvenkilenc szeptemberében kitettem a cégért, Villa Borgia, igazi olasz vendéglátás, hát hetekig a macskák ették a rukkolát, friss sajtot, mint akire skarlát betűt akasztottak, kerültek nagyívben, még parizer sincs a sarkiban, ez meg itt a parmezánjával. Vettem egy zongorát használtan, esténként, miután mezítláb körbejártam a portát, elsúroltam az edényeket, kiöntöttem a macskáknak a maradékot, szóval, leültem a használt zongora elé, kitártam minden ablakot, a cé húrja hiányzott, és olasz dalokat énekeltem, én vagyok garibaldi, ebben a büdös faluban forradalmat csinálok, lőjetek csak rám, da majd ha a bolognai szagára, meg ezekre a madrigálokra, mint a kiéhezett vadak, vetitek magatokat, akkor én azt mondom, kikaccofaibrigantimammo, vagy ahogy itt mondják, kapdbe. Persze, olasz buksza, agyon keni-feni magát, meg főzi itt a mérgeit, az uramat is lelimoncsellóztatta a múltkor, úgy jött haza a Gyula, mint a tizenötéves kamasz, egy utolsó az, én mondom. Igen, igen, szélesderekú tramplik a műszálas háziruhátokban, merevre dajerolt hajú hipószagú tehenek, igen, megvolt a Gyula, megvoltak a bádogosok és a vályogvető cigányok, és, és mi van akkor, csak sajnálni tudlak titeket a gyuláitok miatt. Én Marlborot szívok esténként és igazi selyem pongyolám van. (Persze, persze azért jó volna együtt járni a piacra, megbeszélni a tupilánhagymák meg a haviciklus dolgait. ) Ti cafkák, én is asszony vagyok, kilenc hónapig nekem is dolgozott már a méhem, nekem is szopta már véresre a mellbimbómat egy ordító csecsemő, engem is elhagyott az uram, nekem is van már aprószentem, apró szentem, apró, kicsi szentem, kicsikém, klórszagú lotyók. Aztán az egyik elhagyott asszony, a gyula neje, valahogy mindenszentek környékén, nekem jött, pedig nem is miattam, kell a francnak a gyula, nyugi, nyugi, mondtam, gyere, uno pocco caffe, a kávégőzben néztük egymást, az ő pocsolya malacszeme, meg az én fekete, mohó szembogaram, aztán belelágyultunk mindketten a csöndbe, én akkor csúnyán törtem még a magyart, így közelről jól látszott, hogy visszeres a lába, szegény, szegény drágám, vályogház a tested. Madrigál, madrigál, kiáltottam fel hirtelen, kitártam az ablakokat, olyan muskátliszaga volt a levegőnek, felhajtottam a zongora tetejét, levettem a cipőmet, érezni akartam a pedálok hűvösségét, és úgy énekeltem, mint ahogy Gattamelata lovának segglyuka alatt sóhajtoztam, mint ahogyan a szülőágyon felnyögtem, mint ahogy a rög koppan a faládán, mint ahogy egy villanykapcsolót lekattintanak, mint ahogy zökken egyet a hólánc a fagyos úton, mint ahogy léptünk alatt nyekken egyet az új ház küszöbe. Talán, azért az jó lenne, persze, csak ha a lányok beleegyeznek, mondjuk a következő vasárnapon, akkor úgy is kisdobosavatás, hát adjuk meg a módját, mondjuk, ha valami ünnepit rittyentene. Olyan tésztafélét. Valamit, amit maguk felé szokás.
